Varga Z. Lajos blogja

Egy csasztuska még azoknak, akik nem értik az idők idétlen szavát...

Gyertek lányok, öltözzetek fehérbe,
Szórjunk rózsát Rákosi Mátyás elébe,
Hadd járjon ő a rózsában bokáig,
Éljen, éljen Rákosi elvtárs sokáig!

Még egyszer: No comment! 

VZL 

Most nézem 197 jelölés!
18. 279 nézettség!
Azaz:
Tizennyolcezerkettőszázhetvenkilenc!


Most már:
Tizennyolcezerkettőszáznyolcvan!

Most akartam elküldeni a hsz-emet, de már:
Tizennyolcezerkettőszáznyolcvanegy!

A kutyafáját!

Mi meg bohóckodunk itt, a hónap versével 13- as látogatással!
Szánalmasok vagyunk! Mind azok! Költők! Mind amatőrök, mind. de mind, kivétel nélkül!
Hol lehet ilyen beépített számlálót beszerezni, majd ajánlom sodrelapnak is, ha olcsó!

Na hiába, na, mondta már Pista bácsi is a kocsmában, mikor tehénfejés után möggyütt:
Vannak mögmagyarázhatatlan dógok,
vannak mögmagyarázhatatlan dógok
Ezt ismétölgette, lehajtott fejjel, mire többen rákérdöztek!
Milyen dógot nem lehet mögmagyarázni Pista bácsi?

Most nézem:

Tizennyolcezerkettőszáznyocvankettő!
Ady Endre is elbújhat! Héjja nász! ugyan már!

Aszongya az öreg:
Az úgy vót, hogy elközdtem fejni mög a Riskát, annak mög a farka vége beléje lógott a sajtárba.
Kihalásztam, oszt fejtem én tovább, ücsörögtem a fejőszékön, osztán látom, mégin benne van, a fene!
Nohát, akkor osztán..

Most nézem most meg már :
Tizennyocezerkettőszáznyolcvanhárom!
No Madách Imre, hogy állunk? Mi volt az az ember tragédiája? Tragédia!


No szóval osztán mögin kivöttem!
De csak beléje lógott. mögelégöltem a dógot, osztán gondoltam kikötöm a gerendáhon, a fenébe is a Riskának, kirántottam a gatyámbul a mazzagot, de nem értem föl a gerendáhon, no...

Most nézem már, nocsak:
Tizennyolcezerkettőszáznyocvannégy!
Hű! Radnóti, Radnóti, neked aztán hiába nem volt térkép e táj!

Nem értem föl, no! Dehát leleményös az embör ugye, osztán ráálltam a kisszékre, hogy az anyjába...a Riskának, a bojtja...No

Mostmár tisztán látom, ahogy most nézem:
Tizennyolcezerkettőszáznyolcvanöt!
József Attila, renitens voltál, minek?

Na Riska, mondom néki most osztán vége, nem babrálsz ki velem többé, a fenébe!
Fölálltam a kisszékre, mögéje, ráköttöttem a farkának végire a gatyám mazzagját, jó nagyot nyújtóztam, no, hogy...

Mostmár pörög a számláló! Mennyi?
Tizennyolcezerkilenszázkilencevenkilenc!
Már csak egy kell, egyetlen egy látogató, és meg lesz a Tizenkilencezer! Ez már nem semmi kérem!
Ugyan már Tóth Árpád! Bús voltál, méla, beteg!
Semmi sem volt szókincsed!

Nyújtózkodtam, hogy elérjem azt a gerendát ottan fönn, s oszt rája kikössem a mazzagot a Riska farkával, hogy többet má most né érjön néköm bele a sajtárba!
Állok a kisszékön a Riska mögöt íppeg...

Most mindenki látja! Tessék, a számláló elérte a következő igen kerek szép számot:
Negyvenkilencezer!
Babits Mihály! Szekszárd szülötte, Levelek Írisz koszorújából, mi az?

Már éppen kikötöttem, de ahogy még pipisködök, hát nem lécsújszik a nadrágom!
Én mög szorosan ugye a tehen mögött!

Most érte el a számláló a bűvös 99. 000-es számot!
KILENCVENKILENCEZER!
Nem semmi!
Juhász Gyula! Milyen volt szőkesége! Persze!

Osztán ippög lehajolnék, de belépött a feleségöm az istállóba!
Vannak mögmagyarázhatatlan dódok!!
Vannak mögmagyarázhatatlan dógok!


VZL

Volt egy üzlet Szegeden, egy fővárosi érdekeltségű, ott dolgoztam, még boldogult ifjúkoromban, mindig Pestről jött kirakatrendező, onnan küldték le, mert így többe került. Ez volt a szocilizmus és a szoros tervgarázdálkodás!

Szóval szakikám beállt a nem túl nagy kirakatba, a szájában a gombostűkkel, egyet-egyet kivett, szögelte az új drapériát, ami sokszor rondább volt az előzőnél, előtte a régit egy hirtelen, obszcén mozdulattal lerántotta. A koma egy kis alacsony, vörös hajú köpcös emberke volt, pont illet a kirakatba. Már akkor mindenki röhögött, amikor bemászott a vitrinbe, benn az üzletben is, de kinn az utcán a járókelők is egyöntetűen a hasukat fogták!

S aztán ki-kivette szájából a gombostűket, a stócot, nem használt olyan csuklóra erősíthető tűpárna mifenét, az a csoda le nem nyelt belőlük, de lehet, hogy fakírnak is megállta volna helyét, és rá-rákezdett a Szögedi lányokat zavarba hozó nótára, de mindig csak arra az első két sorra...

Ez a látogatása általában nyárra esett, és akkoriban az utcán dívott a szuper mini, szinte szoknya nélkül jártak a lányok, lázadtunk, a fiúknak hosszú volt-a haja - a lányoknak meg rövid - a szoknyája. És hát a lányok lázadásukban (1969) a szoknya alatt ugyebár azt viseltek, mint a strandon ma már felül, a semmit…Nadrágot lyány nem hordott akkoriban!

És már akkor is mennyi, de mennyi szebbnél szebb lány volt itt, gimnáziumok, egyetemek, mintha az egész országból csak ide özönlöttek volna a legszebbek!

No meg akkoriban még volt SZIN, azaz Szegedi Ifjúsági Napok.

A kirakat nem volt nagy, de jól látható volt, és forgalmas helyen, forgalmas utcában, exluzív szolgáltatással bíró üzlettel, egyedülien a városban!

Szóval barátunk beállt, mi már tudtuk a műsorszámot, a járókelők meg változtak ugyebár. A vörös kis emberke, olyan kis köpcös, akkoriban jó negyvenes, kitaposott cipőben, slamposan, lezseren meg előadta a nótát, illetve csak azt az ominózus két sort, a lázas munka közepette, mindig akkor, amikor jöttek a lányok kettesével, hármasával, vagy csapatostul az üzlet, a kirakat előtt.

Öblösen, hangosan, és hamisan szólt a nóta, így lett emberünk összképe teljes, a lányok meg kapdostak a szoknyájukhoz, bőszen húzogatták lefelé, meg takargatták mindkét kézzel a mumust - így hívtuk itt ezt a szép csodát – akkoriban nem volt feltalálva az eldobható borotva...

Szóval volt, aki majdnem elájult, volt, aki rendőrt kiáltott, volt, aki sietett, a lányok meg vissza-visszafordultak, zengett az ének, az utca, mi fiúk meg mint a kuglibábok dőltünk bent a röhögéstől

A legszebb az volt, hogy az üzlet vezetője a megyei főügyész felesége volt, aki persze csitítgatta Lebovits kartársat - ilyen szép névre hallgatott -, aki meg annál inkább nem feszélyezte magát, még jobban rákezdte, még hangosabban, közben szélesen mosolygott szünetekben, hamiskásan kinézett ránk, fogai között csikorogtak az acélgombostűk. – Jól van kartársnő, rögtön készen vagyok - mindjárt, mindjárt - mondogatta a fülig vörös, amúgy szőke, és dekoratívan fiatalos boltvezetőnek.

Tudta persze, hogyne tudta volna, hogy az üzletet, nincs az a rendőr, aki megközelítse nem a városban, de szerte a megyében sem lett volna ily vakmerő fakabát, bárhova, bárhonnan, és bárki is telefonált volna! 

Úgyhogy ma is fülemben zengazének…

Szép Szögedi lyányok,

Sz..ös a pi..átok…

VZL