A hajléktalan élete
Megálltam most szombaton, reggel kilenc tájékán a szegedi Széchenyi tér egy parkolóhelyén kopott autómmal. Zárom az ajtókat, egy bátortalan, negyven forma ember lép mellém, s halk, de tiszta szóval verseit ajánlja föl megvételre. Száz forintot kér egy kézzel teleírt oldalért. Kettő vers volt nála. Megvettem mindkettőt. Hálásan emelte föl a fejét, s bemutatkozott:
Juhász Attila hajléktalan.
A hajléktalanszállón lakik az Idóház téren, a nagyállomásnál. Ha felhívom a szállót, tudnak róla információüt adni. Ott elérem. Összeszorult a gyomrom. Ahogyan jött, halkan, és bátortalanul, szerényen tobábblépett a százéves fák árnyákában. Minden tiszta volt. Az idő, a találkozás, tiszta volt a lelke, és az öltözete. A lekünk összeért. Azóta sokat gondolkodom, hogy tudnék segíteni. Tudok e segíteni, tudunk e segíteni, mi, akik itt írogatunk egy botorkáló társunknak, egy embernek, aki éhezve, remegve, szégyenlősen verseket farag.
Aki éhezik, munkát akar, s fel szeretne állni.
Aki bármit elvállal, munkát akar. dolgozni akar, mindössze élni akar!
Szégyellem ezt a világot! Nagyon szégyellem!
Tudunk segíteni? Halljátok mindannyian, sok-sok százan akik itt vagytok!
Akartok segíten?
A hajléktalan élete
Hajléktalan vagyok, az utcán élek,
A jövőmtől, mit is remélek,
Lenéznek a gazdag emberek,
Ha tőlük alamizsnát kérek!
Járom az utcát, nap nap után,
Éhezek hosszú napokon át!
Lakás helyett padon alszom,
Rezsire most nincs gondom!
Sokan lenéznek, megvetnek,
Akár élve is eltemetnének!
De én megyek tovább e rögös úton,
Nem álmodozom a boldog múlton!
Most még élek, reményekkel telve,
Verseket árulok szemlesütve!
Isten ezt az utat szánta nekem,
Becsületes vagyok, tiszta a lelkem!
Bármilyen is legyen a jövőm,
Becsületem mindig megőrzöm!
S ha a halál angyala eljön majd értem,
Tudni fogom: értelmes volt élnem!
Életmód