Napló

Anyu éppen főzött, s kért, ne menjek messze.
- Csak tekerek egy kört... - mondtam erre én.
Negyed óra kellett, hogy érjek a tengerre,
vasfüggönyön innen, Budának peremén.

Oly kék volt a víz itt, mint prospektusok képén,
süllyedhettek végre szürke napjaim,
túlfűtött a Nap rám e világnak szélén,
nem ismert fel senki, s nem látta álmaim.

Vakáció volt ez éveken keresztül,
ráébredés arra, hogy lelkem meztelen,
hogy áll belül az idő, míg kint pereg veszettül,
öklömön kifolyva, oly félve engedem.

Nézd csak Anya, itt van, ez maradt belőle:
csillogó szemecskék hűs tenyeremen!
Megmosom a mancsom, ülök asztalfőre,
s örök aggódásod most jólesik nekem.

Ember! 

Igen, igen, mindig emlékezni fogok,
kik éltetek itt egymilliónyian,
kiknek óriás lelke most a jelenben lobog,
és túlvilági hangon szólít meg: FIAM!

Nem, az Isten nem Te vagy, de tud Rólad az Úr,
ki zavartan csak csóvál, de szentté sosem avat,
s a mai napig csak hallgat, csak hallgat és nem szól,
ha találkozik Véled: millió emberáldozat.

Én nem faggatom őt, engem nem ő teremtett,
nékem Te sugallod a komor igazat
verseken, melyeken csapongó szellemem feneklett,
s képeken, melyeken soha nincs pirkadat.

Betűk és képek ezer szilánkjából
rakosgattam össze a kristályéjszakát,
a sötétben egy kislány naplója világlott,
és fénylő fehér rózsák... most tépik rongy bakák,

azt harsogják: - Nem, nem, soha nem felejtünk! -
térképen az ujjuk bosszúért remeg:
- Vissza hősi múltunk! Égjen el selejtünk! -
s nem látják a ködtől a fényes szellemed!

Nem látják Benned azon hősöket,
kik egyben áldozatként "A kanyar"-ban estek el,
kik golyófogónak vitték a távolba bőrüket,
és torz tévhitekért áldozták fel.

Nem látják Benned azon embereket,
kik pincékben bújkálva félték a jelent,
csak tejért könyörgtek... de hangjuk bentrekedt,
s a vöröslő fájdalom... ők tudják mit jelent.

Nem látják a félmillió égő áldozatot,
kiket a futószalagra itt helyben raktak fel,
inkább hegesztik újra az "ARBEIT" -es kaput,
mely mögött az ember önmagát falta fel.

Igen, igen, mindig emlékezni fogok,
ki voltál Te, kik voltatok milliónyian!
Óriás lelkem már a jövőben lobog,
s mint Prométheuszt vár tízmillió fiam.

Kint álltam a pusztán. S hogy mit kerestem én ott?
Csak odahagytam minden ócska kartotékot,
perc emberkék koncát,
mérges arcok ráncát,
faluvégi kocsmát, kappan kukorékot.

És álltam ott a vártán, Petőfit kiáltván,
horizontos róna talán nem egy hátrány.
De nagy nihil e semmi,
csak büszkének lenni
lejárt lemez nékem, éjfekete kátrány.

Száraz kóró, ugar, utánérzés de mar,
viszket már a talpam, és a torkom kapar.
Furcsa allergia
ez a Ria! Ria!
dübörög a puszta, térerőmben zavar.

Betyársereg készül porfelhő ködébül,
veszett kutyák "úúú"-znak, pokoltornác épül,
szállnak el a darvak,
agancsok és szarvak
bőgnek kunhalomról, ezer sámán révül.

Retro jeles tetkó, nem csak a bőrt sértő
keresztbe tett nyílhegy, Meotis-os fertő.
Keverik a múltat,
víz higított nyúltagy,
Marionett-bábok, hangjuk elrettentő.

Jaj, Petőfi, mostan Te mondd meg a frankót!
Szabadság-e puszta, vagy válasszam a Salgót?
S legyen nékem zordon
Kárpátokban kordon?
S felejtve e tarlót, válasszam a taplót?

Vagy menjek a Tiszának-Dunának egy a hangja -,
vagy bábok közt aludjak, akárcsak a hangya?
vagy folyó lépcsőn üljek,
a semmi ágán csüngjek,
vagy noteszlapot gyűrjek a Siratófalba?

Tán legyek népoktató 33-as fokon,
s ne próféta e honban, hol idegen a rokon?
vagy lépjek túl e kocsmán,
s fojtsam borba bicskám,
majd tüntessem el magam? De hol a varázsbotom?

a megadott szavakra írt fájdalmas rögtönzés:

 Sorban állnak ott,