Út a Túlvilágba

(Megjegyzés: Ez volt az első ilyen írásom és tudom, hogy sok benne a szóismétlés, főleg a bilincs szónál. Ami a legjobban tud engem idegesíteni az a szóismétlés, így el se olvastam csak gépeltem és közben nagyokat szisszengettem :) )

- Mi ez a hely? Nem látok semmit… megfagyok.
Egy sötét helyen ébredtem fel. Sötét volt, az orromig se láttam. Felkeltem és elindultam egy irányba remélve, hogy megtalálom a kijáratot. Egyszer csak, beleütköztem valamibe. Hideg volt, tapintásra fém rács. Elkezdtem tapogatni, amikor fényt pillantottam meg a távolban. Közeledett felém. Mikor már elém ért, láttam, hogy fáklya lángja az, ami világít és valóban rács az ami gátol a szabadulásban. Az égő botot pedig Ő fogta… Ő, kivel egyszer már beszéltem. Eljött. Itt van. Az ítélethozó, a Kaszás. Ám most nem mosolyog. Amikor legutóbb beszéltünk, állandóan vigyorgott. Kedve most borús.

- Áruld el nekem hol vagyok? - kérdeztem tőle pánikolva, megmarkolva a rácsokat.
- Mint azt láthatod, egy börtönben vagy. Mikor nálatok éjjel volt, parancsot kaptam, hogy azonnal menjek érted. Olyan békésen aludtál, hogy nem keltettelek – felelte elmosolyodva.
- De… miért kerültem börtönbe? 
– Akik meg akarnak halni, azok nem jutnak egyből a Túlvilágra. Előbb ki lesznek végezve, lelkük csak akkor kerül át teljesen. Mi most egyfajta várószobaában vagyunk – mondta, közben folyamatosan nézett abba az irányba ahonnan jött - A BILINCSET! - ordította el magát.

Léptek zaja ütötte meg fülem. A falak szinte remegésbe kezdtek. A sötétségből, két hatalmas gólem alakja rajzolódott ki. Bőrük szinte teljesen leégve és mikor dühödt ábrázatukkal rám néztek vérem is meghűlt. Az egyik, kezében termetes bilinccsel elém lépett, míg a másik lefogott hátulról. Kinyújtotta kezem és várta, hogy ráhelyezzék a bilincset. Az, aki előttem volt, szétnyitotta a bilincset. Nagyon szűk volt, kezemre alig akart rámenni.
- Szenvedésed csak most kezdődik - suttogta a félelmetes szörnyeteg és azzal lecsukta.
Akkora fizikai fájdalmat még nem éreztem. Mindkét csuklóm egyszerre tört el. Ordítottam, üvöltöttem ahogy torkomon kifért de ez nem érdekelt senkit. Szemem könnybe borult, lábaim elhagytak, ám a láncnál fogva rángattak fel. Ám nem bírtam tovább, elájultam s testem rázuhant a hideg kőre.
- Ébredj - keltegettek. - Na végre
- Miért tettétek ezt? – kérdeztem gyenge hangon a kaszást miközben fektemből ültem fel.
- Szerettem volna ha megtudod milyen a valódi fájdalom – válaszolta. – Ha nem állsz lábra pillanatokon belül, ismét a lánccal leszel felrángatva.
- Te… ostoba f(káromkodás)z… nekem nem fizikai fájdalmam volt oly nagy az életemben – mondtam s erőt vettem magamon a felkeléshez.
- Hoppá. Akkor bocs – dobta oda a szavakat flegmán és elindult.
- Most hová megyünk?
- Majd megtudod, ha ott leszünk – jött a válasz, majd intett a két gólemnek, hogy menjenek utána.
Az épületből kilépve, sötét erdőn mentünk keresztül. Útközben gondoltam beszélgetésbe kezdek.
- Mi az oka annak, hogy nem mosolyogsz?
- Nem örülök annak, hogy el kellett hozzalak. Úgy gondolom még maradnod kellett volna. De ha utasítást kapok nincs beleszólásom, mennem kell az áldozatért. Persze ezen a helyen még létezik választás. Dönthetsz úgy, hogy visszamész. Ám ebbe én nem avatkozhatok bele.
- Nincs már értelme visszatérnem. Nem fogok hiányozni senkinek se.
- Heh… ostoba barom –szólt és zsebéből cigarettát vett elő.
- Nahát. Nem is tudtam, hogy a híres kaszás, cigarettát szív.
- Mindig rágyújtok mikor kísérek valakit. Kérsz? – mondta és nyújtotta felém a dobozt.
- Nem kösz. Nem dohányzom. Amúgy is… GONDOLOD HOGY TÖRÖTT CSUKLÓVAL MEGTUDNÁM FOGNI A CIGARETTÁT? És… meddig megyünk még?
- Rendben, nyugalom, nyugalom. Ezen az ösvényen végigmegyünk és ott is leszünk.
- Értem. Kik ezek az őrök?
- Csak két átlagos őr a börtönből ahonnan jöttünk. A legerősebb embereket akik a Túlvilágra jutnak, kiválasszák és kiképzik őket őrökké. Szükség van rájuk. Nem mindenki olyan nyugis mint te. A képzés során a testük igencsak megsínylik. Bőrük és húsuk leég. Őket szó szerint… tűzben edzik. Heh… sok barom… 
Mire mondanivalója végére ért, az ösvény szélén egy alakot pillantottam meg. Hű barátom volt az. Még ide is eljött. Arca bánatos volt, engem nézett.
Odamehetek ahhoz az emberhez? – mutattam rá barátomra.
- Gyerünk. De igyekezz a beszéddel – mondta és szólt az őröknek, hogy kövessenek engem.
Odasétáltam hozzá és kérdezgetni kezdtem:
- Hogy kerülsz te ide? Miért jöttél erre a helyre? MIÉRT KÖVETSZ MINDENHOVA?
- Nyugalom. Ahol te vagy, ott vagyok én is. Tudhatnád már. Kisgyermek korod óta barátok vagyunk. Vagy elfelejtetted, hogy amikor nem játszottak veled a többiek én voltam az egyetlen támaszod? Hogy csak én foglalkoztam veled? Áruld el nekem. Miért döntöttél így?
Pofonra emeltem kezem, ám törött csuklóm erősen gátolt ebben.
- A… K (káromkodás) NYÁD! HA LESZAKADTÁL VOLNA RÓLAM CSAK EGY HÓNAPRA! CSAK EGY K(káromkodás)A HÓNAPRA AKKOR MOST NEM LENNE EZ! DE NEKED MINDIG OTT KELLETT LENNED MELLETTEM! HA EGY KICSIT NEM FIGYELTEM RÁD, TE BELÉMRÚGTÁL! ÉS MÉG AZT KÉRDED MIÉRT DÖNTÖTTEM ÍGY? HAGYJÁL LEGALÁBB ITT MAGAMRA! – ordítoztam vele, ám arca meg se rezzent.
- Értem, értem nyugi. Már megyek is drága barátom. Kár, hogy ezt teszed – mondta és besétált az erdőbe.
- Siessünk - szólt rám a kaszás és elindult.
Az őrök, láncomnál fogva rántottak egyet rajtam. Fájdalmam ismét felerősödött karomon. Öt perc további séta után, odaértünk. Egy magas domb, tetején egy fatönk és egy férfi csuklyával a fején és egy hatalmas bárddal a kezében. A domb alján pedig megláttam Őt… hogy hogyan került oda, arról fogalmam sincs. De ott volt. Drága szerelmem is ott álldogált, ám tekintete üres volt, érzelmet azon látni nem lehetett. Odasétáltunk a domb aljához s a kaszás megkérdezte tőlem:
- Biztosan ezt akarod?
Elmentem Szerelmemhez s szemeimmel kérdeztem tőle. Ő csak rezzenéstelen arccal mondta:
- Nem tudom.
Fejem lehajtottam, hajam arcomba omlott. Visszasétáltam a kaszáshoz és feleltem:
- Igen.
- Hát jó - jegyezte meg.
Levette rólam a bilincset, hideg kezét mit ruhámon keresztül is éreztem hátamra tette és kicsit megtolt, hogy induljak. Követett engem. Míg felértem a dombra, néztem ahogy jobb lábam követi a balt, bal lábam követi a jobbot. Könnyes szemmel bandukoltam felfele.
- Sajnálom – mondta a kaszás.
Szívtam egyet orromon és feleltem:
- Igen… én is…
Sírásban törtem ki.
- Míg a bárd fejed nem vette, meggondolhatod magad – szólt.
- Nem – suttogtam és kicsit felemeltem a fejem.
Felértünk a dombra. Odafordultam a setét köpenyeges futárhoz.
- Találkozunk még valaha? – kérdeztem.
- Nem. Én a Túlvilágra teljesen nem mehetek el.
- Kár.
Lenéztem a domb aljára. Még mindig ott állt, és nézett maga elé. Ránéztem a hóhérra. Bárdja véres volt, ruhája igen kopott sötétszürke.
- Tedd oda a fejed – utasított és a vérben úszó fatönkre mutatott.
Letettem jobb térdem s mondtam:
- Szeretem.
Letettem bal térdem és suttogtam:
- Örökre.
Lehajtottam fejem, szemem lehunytam és még hallottam, hogy a kaszás suttogja:
- Sajnálom.
Majd feleltem még neki hamar:
- Én is… én is…
A bárd felemelkedett és megcsillant a napfényben. A hóhér izmai megfeszültek ahogy emelte a fegyvert. Hallottam ahogy a bárd hosszú markolata ütközik a földdel. Ahogy fúj a szél és a távolban varjúk kárognak. Ahogy a fák susognak a szélben. Egy pillanatig tartó érzés, egy szúrás… és… vége…