A Túlvilág

(Megjegyzés: Egy kis kitérő hogy jobban megismertessem az új szereplőt :) )

Mindenki megvetette, lenézte, megalázta. Az élete nyomorúságos volt, ezért megpróbálta eldobni magától. Egy hideg őszi nap, az iskolából tartott hazafele, kedvét aznap a szokásosnál is jobban beárnyalták. Hosszú, barna haja volt, szemei barnák és kicsit aprók. Magassága átlagos, százhetven centiméter. Mikor otthonába ért, táskáját levágta a földre, és elrohant pengéért. Egyedül volt otthon. Mikor talált egyet, felhúzta pulóverét a karján, majd a csuklójához szorította a hideg fémet. 
- Mire készülsz, ostoba leányzó? – Kaszás látogatta meg. A lány nagyon megrémült, felkapott közeléből egy álló lámpát és azzal próbálta távol tartani magától.
- Ki vagy te és mit akarsz? – 
- Az vagyok, aki elvihet téged oda, ahova vágyódsz, Jill. De előtte áruld el nekem, miért szeretnél oda menni?
- Az emberek… nem fogadtak be maguk közé.
- Értem kedvesem. Nyugodj meg, ha akarod, most azonnal elviszlek magammal.
- Igen… akarom… kérlek…
- Rendben, te akartad.
Kaszás suhintott egyet kaszájával, amitől Jill álomba szenderült, majd összerogyott. Egy sötét, nyirkos börtön cellájában tért magához. Egy percet sem kellett várnia, mikor jöttek érte. Kezére rácsapták a béklyót, ami mindkét csuklóját szilánkosra törte. Üvöltött a fájdalomtól, az ott lévő őrök pedig a képébe röhögtek.
- Ne feledd, kislány: bármikor meggondolhatod magad, és akkor visszamegyünk az emberekhez.
- Nem feledem.
Némán elindultak a kivégzőhely felé. Nem szólt senki egy szót sem, Kaszás rágyújtott, Jill pedig folyamatosan gondolkodott.
- Kaszás mondd… ha a Túlvilágon leszek… van lehetőség visszatérnem az emberekhez?
- Van. De előbb el kell telnie kétszáz évnek. Csak aztán kirándulhatsz.
- Értem. Akkor… - Jill arcán mostmár nyíltan látszott a zavarodottság. Szemöldökét összehúzta, maga elé nézett és megszólalt – Visszamennék.
A bilincstől rögtön megszabadították, s elindultak az aula felé. A lányt teljesen lenyűgözte a fekete hintó, ami már várta őket mire kiértek a börtön elé. Ragyogó szemekkel szemlélte a lovakat, simogatta az ülést.
- Látom, tetszik.
- Igen ez… csodálatos!
- Te vagy az első akit így izgalomba hozott ez a jármű. A többiek csak bambán bámulnak ki az ablakon, és nézik a tájat. Persze… egészen eddig a napig, ember nem is ült ilyenben. Ha hiszed, ha nem, te vagy az első ebben az országban, aki meggondolta magát. Pedig nem egy embert végeztünk már ki. Amióta létezik az emberiség, azóta van Túlvilág is. Több millió ember fordult már meg ezen a helyen, de még senki sem gondolta meg magát.
- Legalább valamiben első lehetek. – válaszolta Jill és egy kósza mosoly ült ki arcára.
- Megérkeztünk, gyere.
Kiszálltak a hintóból és beléptek az aulába.
- Csak át kell mennem az átjárón és otthon is vagyok?
- Pontosan. Akkor… menj bátran. Örülök hogy találkozhatt… 
Egy hangos üvöltés folytotta Kaszásba a szót.
- EMBER VAN KÖZÖTTÜNK! MINDENKI! A PORTÁL ELŐTT EGY EMBER VAN! ELKAPNI!
Ahányan csak voltak az épületben, mind rávetették magukat a lányra. Kezeit hamar összekötözték, és visszavitték a börtönbe. Kaszás mindent megtett hogy megakadályozza ezt, de mintha meg se hallották volna, keresztülnéztek rajta. Visszatért hát a börtönbe ő is, és beszélt az őrökkel.
- Egy ember meggondolta magát, erre az aulában lévő ostoba barmok visszahurcolták őt ide.
Az őrök hangos röhögésben törtek ki.
- Kaszás… hát még ennyit sem tudsz? Ha azok az alakok meglátnak egy embert az aulában, szökött elítéltnek hiszik és mondj te akármit, visszahozzák őt ide. De ha az az ember kussban marad míg ott van, és nem néz senki szemébe, nagy eséllyel visszatérhet az emberek világába.
Így került Jill a Túlvilág börtönébe és várt majdnem egy évet, míg valaki eljött érte s hazavitte.

Próbáltam szabadulni erős fogásukból, de nem ment. A börtön bejáratánál kötelet tettek a kezemre, majd egy sötét cellába dobtak. Hosszadalmas ügyködés után sikerült kiszabadítani a kezem. Üvöltöttem, ahogy tudtam szabadságomért, de úgy tűnt, senki sem figyel rám. Egyik nap ordibálásom egy lány hangja szakította meg.
- Csitulj már el! Több hónapja vagyok itt, mégsem segített rajtam senki.
- Ki az? Mi a neved?
- Jill vagyok. És hidd el, kiabálással itt nem mész semmire.
- Akkor csak várjam a kivégzést?
- Mi mást tehetnél? Szökés? Az innen lehetetlen.
- Kell hogy legyen mód a menekülésre.
- Nincs. Ugyan a város és a börtön közti ösvényt nem őrzi senki, a portálig nem jutnál el.
- Nincs itt senki más? Hogy lehet hogy a világon csak mi ketten várunk a kivégzésre?
- Nem a világon. Minden országnak külön börtöne van. A nagy országoknak hatalmas, míg a kicsiknek parányi. Fel se tűnt, hogy az őrök a te nyelveden beszélnek?
- De igen. Valahogy nem foglalkoztatott. És gondoltál már a szökésre innen?
- Hogyne gondoltam volna... minden nap. De nézz szét itt, amennyire csak tudsz. Három vastag kőfal, és a rácsok. Ételt itt nem adnak, mert ezen a helyen nem lehet éhségben meghalni.
- Biztos van módja... kell lennie valaminek.
Zajt hallottam a bejárat felől, aztán gyors, de halk lépteket. Próbáltam megnézni ki, vagy mi az, de túl sötét volt.
- Hát visszahoztak. Figyelj, bocs hogy ismét idejuttattalak. Csak elbúcsúzni jöttem - Magány volt az. Hangja kissé remegett ahogy beszélt.
- Talán jóvá teheted. Menj ki a folyosóra, aztán keress egy másik ajtót. Ha megtaláltad, nézd meg, hogy nyitva-e van. Amennyiben nyitva van, menj be rajta és keress két sisakot.
- Értettem, indulok.
- Ki volt ez? - kérdezte Jill meglepett hangon.
- Magány. Még ide is követett...
- Az én magányom nem jött utánam. Remélem azt legalább tudod, hogy mindenkinek másképp jelenik meg.
- Sejtettem. Mikor először vittek engem ki innen, miért nem szóltál semmit?
- Mit mondhattam volna? Mosolyogj, hiszen visznek a kivégzőhelyre?
- Nem tudom... csak ez kicsit fura...
Ismét szapora léptek zaját hallottam.
- Megtaláltam a két sisakot.
- Remek. Akkor most, amilyen gyorsan csak tudsz, hozz nekem valamit, amivel írni tudok, valamit, amire írhatok és egy zseblámpát.
- A lámpáért attól tartok át kell mennem a portálon.
- Mobiltelefon van, zseblámpa meg nincs?
- Az itteniek tökéletesen látnak a sötétben. Én is, azért találtam meg egyből a celládat. Amikor idejött Kaszás, a fáklya csak miattad volt, hogy orra ne bukj. Tényleg... fáklya nem jó?
- Nem, mert azt nem lehet hirtelen eloltani. Ha az őrök észrevennék a fényt, bajba kerülhetnénk.
- Igaz. Akkor megyek is. Csak az a gond hogy az átkelés előtt kérni kell egy kártyát, hogy vissza is tudjak jönni. Ha olyat nem kapok, utánam jönnek az őrök és koppanok.
- Hát lopj egyet.
- Közvetlen a portál előtt adják. Mástól nem lehet ellopni, a dolgozók pedig egy aulán belüli kisebb épületből adják ki.
- Vigyél magaddal egy sisakot, csak aztán hozd vissza. Oldd meg, hogy hamar átmehess.
- Rendben.
Az ajtó csapódott, Magány rohant az átjáró felé. Mikor beért az aulába, az őrsisakot fejére tette, úgy tört előre. Szerencséjére a portálon épp egy vézna alak akart átmenni. Magány odarohant, rávetette magát és átlökte a kapun a másik világba. Ő is egyből utána sietett. Mikor megérkeztek az emberek közé, Magány kezébe vette a fejfedőt, majd minden erejét összeszedve egy hatalmas ütést mért áldozata fejére, aki ettől összerogyott. A kártyáját felkapva rohant is tovább, hiszen érkeztek az őrük.
- Ez meg mi a fene volt? - kérdezte mogorván egyik őr a másikat.
- Nyilván sietős dolga akadt.
- Láttad ki volt az?
- Igen. Hiába vette fel azt a sisakot, fel lehetett ismerni. Kártyát lopott, tehát tervezi a visszajövetelt. Majd akkor elkapjuk. Most fogd meg ezt a szerencsétlent, visszavisszük. 
Az alacsonyabb őr hátára vette az ájultat, aztán visszatértek. A portál egy vasút mellett dobta ki Magányt. Hamar sikerült lámpát találnia, így indult is vissza. A sisakot visszatette fejére, felolvasta a kártyán szereplő mondatot, minek következtében megnyílt az átjáró. Nagy lendülettel futott bele, amikor átért mindenkit lökött el maga elől, loholt a börtön felé.
- Hoppá, hoppá, hoppá. Látom nagyon sietsz valahová, Magány. - Egy őr az aula kapujában megragadta a torkát, fejéről letépte a sisakot, testét a falhoz vágta úgy hogy a kő megrepedt.
- Hé skacok, én csak...
- FOGD BE A SZÁD! Most mész szépen a börtönbe, te hű barát, aztán pedig a Túlvilágra. És gondoskodni fogok róla hogy soha ne jöhess ki onnan. 
- Talán olyan sokat ér a szavad?
- Az őrök vezetője vagyok, te barom. Csak egy szavamba kerül.
- Akkor ha jól sejtem... bajban vagyok.
- Abban. Indulás!
Két karjánál fogva ragadták meg, úgy rángatták el a börtönig. A mellettem lévő cellába dobták, majd miután elmesélte a történteket, bele kellett nyugodnom. Itt a vége. Azt ajtó fáradt nyikorgása törte meg a csendet. 
- Látom, új társatok érkezett - Kaszás volt az -, ma délután lesz a kivégzés. Mindhármótoknak. Nagy buli lesz, már erről beszél mindenki. Majdnem az egész város ott lesz. Eddig a rekord két kivégzés volt egyszerre, három még ezelőtt soha. Hatalmas tömegre számítsatok a kivégzőhelyen, de még az ösvény mentén is. Sajnálom hogy így alakult. De... van még egy utolsó esélyetek a szabadulásra. Az ösvény elvezet egy nagyon sűrű fás rész mellett. Szólni fogok az őröknek hogy a bilincsek láncait ne tartsák erősen. Ha ennél a résznél beugrotok az erdőbe, megmenekülhettek. A fák között aztán induljatok el az aula irányába, de ne menjetek be a városba. Van egy szép nagy lyuk a védőfal oldalában, amit még nem vettek észre. Tudod hol Magány?
- Igen tudom. Ritkán járnak arra.
- Remek. Ott várjatok rám hogy megszabadíthassam kezeteket a béklyótól. Megértettétek?
- Igen - Mondtuk kórusban.
- Akkor azt hiszem, el is kezdhetünk indulni. Hozhatjátok.
Két őr tartott felénk, három bilinccsel.
- Most egyszerre tegyétek rá mindkét kezükre. Ne egyenként. 
- Rendben.
Először Jill csuklójára helyezték fel a karperecet. Torka szakadtából üvöltött, aztán jöttem én, végül Magány. Mindhárman megrogytunk a fájdalomtól.
- Hé Szemtelen - szólalt meg Kaszás.
- Mondd
- A bilincsek láncait ne tartsd erősen. Ha húzódást érzel, azonnal engedd el.
- Szerinted mi a francnak kell nekünk kísérni mindig az elítélteket? Azért, hogy ne szökhessenek el. A láncokat magad is elbírnád.
- Azt mondtam, elengeded ha húzódik és nem csinálsz semmit bármi történjék is. Éles ez a kasza. Nem tart semeddig, míg levágom azt a részed, amit hajdanán használtál. Vagy azt akarod hogy te legyél a Töketlen Szemtelen? Tudod jól hogy megteszem.
- Szemét vagy Kaszás.
- Elengeded őket.
- Rendben. De ha a társam utánuk szalad, ne engem hibáztass.
- Őt nem kell győzködnöm. Ha azt mondom helyén marad, akkor a helyén marad. Idő van. Ideje indulnunk.
A másik őr egy fáklyával a kezében kinyitotta az ajtót. Kisétáltunk, majd rátértünk az ösvényre. Hatalmas tömeg volt, mindkét oldalon.
- Hogyan fogunk átférni ha ennyien vannak? - kérdeztem Kaszást.
- Nyugi, ott már ritkább lesz a tömeg. Itt azért vannak annyian, hogy...
Hirtelen egy nyúlós, szürke dolog találta el az arcom.
- Hogy kicsinosítsanak titeket.
A tömeg mindennel megdobált minket, ami csak a kezük ügyébe került. Ahogy haladtunk előre, tényleg kevesebben voltak.
- Látod azt a részt? Ott kell elmenekülnötök. Szólj a többieknek. Ha lökök egyet rajtad, beugrasz a fák közé és rohansz amilyen gyorsan csak tudsz. Számíts arra hogy sietnetek kell, mert követni fognak.
Elismételtem ezt Jillnek és Magánynak. Egyre közeledtünk a sűrű rész felé. Erős lökést éreztem a hátamon, így futásnak eredtem. Beugrottam az erdőbe, majd hátra se nézve meg-e vannak a többiek, rohantam.
- Miért nem siettek utánuk? - förmedt rá az egyik bámészkodó az őrökre.
- Ne válaszoljatok semmit - szólt Kaszás, és rátámaszkodott kaszájára.
- HÜLYE BARMOK! MINDENKI UTÁNUK! - Aki a környéken volt bevetette magát az erdőbe, hogy elkapjanak minket. Tíz perc rohanás után magam mögé néztem. Ott voltak, és az üldözők hangját se hallottam már.
- Leráztuk őket? - kérdezte Jill, levegő után kapkodva.
- Igen azt hiszem. Magány, mutasd az utat az aula felé.
- Gyertek.
Lassan haladtunk előre, így fél óra séta után elértünk a repedt falrészhez. Kaszás már várt ránk.
- Hát megérkeztetek végre. Álljatok sorban elém, leveszem a bilincseket.
Míg a vaskarkötőnktől szabadítottak meg minket, Magány kérdezősködésbe kezdett:
- Mondcsak... miért kellett neked az íróeszköz, a papír és a zseblámpa?
- Üzenni akartam Jillnek a tervemről. Ha hangosan mondtam volna, az őrök meghallják és az egésznek vége.
- Hah... dehogy hallották volna meg... nem csinálnak azok mást sem, csak alszanak, meg néha kinéznek a kapu elé levegőzni - vágott közbe Kaszás. - Végeztem. Magány tudod az útvonalat merre kell mennetek?
- Persze hogy tudom.
- Kevesen vannak a városban, mert mindenki titeket keres. De a portál előtt egy kisebb tömeg vár rátok. Elmegyek egyedül az átjáróig és elintézem az ott lévőket. Ha gondoljátok egy kicsit fújjátok ki magatok mielőtt elindultok, mert most tényleg teljes erővel kell futnotok.
Átment a falban lévő lyukon. Mi még kicsit pihentünk, de pár perc elteltével követtük. Mikor beértünk az aulába láttuk ahogy Kaszás próbál harcolni a túlvilági lények ellen. A portál előtt még mindig állt három őr. Csak egy kasza suhanást láttam, és a gorillák már feküdtek is a földön. Visszanéztem, és tekintetem találkozott Kaszáséval. Bólintott egyet, és tovább küzdött a rá támadókkal. Befutottunk, és visszatérhettünk az emberek közé. Éjszaka volt már ott, egy forgalmas városban kötöttünk ki. Megtudtam, hogy Jill eléggé közel lakik hozzám, így egy irányba indultunk el. Másnap reggelre haza is értünk. Mint az kiderült, az idő egy percet sem haladt az embereknél amíg elvoltunk. Végre otthon lehettem. Végre vége volt az egésznek. Bár a gondolat hogy Kaszással minden rendben-e, nem hagyott nyugodni. De... egy halottat nem lehet megölni.
- TÁRSAIM! Legutóbb, mikor egy elítélt visszaszökött az emberekhez, mi összefogtunk, és utánamentünk, aztán kivégeztük. Most ismét elszöktek, méghozzá hárman. El kell kapnunk a mocskokat, hogy megfizethessenek. ÉS EZEK ITT MÖGÖTTEM! EZEK A ROHADT ÁRULÓK, SEGíTETTEK NEKIK! BÜNTETÉSÜK CSAK A HALÁL LEHET! ITT HELYBEN! - Kaszás, Szemtelen és még egy őr volt láncra verve a szónokló mögött. Csontjait eltörték, mozogni sem bírt. - Hóhér, gyere! - Fehérbe öltözött a hóhér, hiszen nem minden nap végezheti ki magát a Kaszást, és két őrt.
- Na Kaszás cimbora, erre ráb(káromkodás)unk. Ugye tudod hogy mivel mi már holtak vagyunk, egyszerűen meg fogunk semmisülni és nem megyünk a Túlvilágra?
- Hogyne tudnám, te barom...
- Rendben, csak szóltam. Te rángattál bele ebbe, és most szívhatunk miattad.
- Fogd már be, Szemtelen.
- Esztelen.
A hóhér megtisztított bárdját felemelte. Izmai megfeszültek és egy hirtelen mozdulattal lesújtott. Most nem játszott az áldozatokkal. A három élettelen test földre zuhant, fejeik szinte lerepültek. A tömeg őrjöngött, mindenki ordítozott.
- És most hogy elvesztettük a Kaszást, újat kell választanunk! Tegye fel a kezét, aki azt mondja legyek én!
Mindenki magasba emelte karját.
- Akkor tehát, most hogy ezen is túl vagyunk játékot hirdetnék ki. Aki elkap egy, vagy akár több szökött elítéltet is, jutalma az lesz, hogy bármikor átmehet a portálon, nem kell várnia. A játék neve: Szökött vad!

Vége. Vagy... nem! Még nem!
- ÁLLJ! - ordítottam el magam, szemem kinyitottam és a földet bámultam ledermedve.
A hóhér bárdját nyakamnál tartotta, mintha hirtelen megfagyott volna. A hideg penge éppen hogy felsértette bőröm. Ha egy pillanattal később szólok, végem. Fejem nem mozdítottam, mert éreztem, hogy a kivégzőfegyver még mindig ott van. Kaszás lehajolt mellém, majd kis mosollyal arcán megkérdezte:
- Meggondoltad magad?
- Igen - feleltem. Éreztem, ahogy a bárd lassan eltávolodik tőlem.

- Állj talpra te ostoba... alpakka.
- Tessék? Alpakka?
- Igen, az. Egyszer egy kisebb farmra kellett kimennem. Ott láttam ilyen állatot. Olyan... ostoba az ábrázata.
Mereven néztem rá. Szólni akartam valamit, de hang nem hagyta el számat.
- Nem kell válaszolnod. Ahogy látom, nem is tudsz mit. Vegyétek le róla - mondta és a két őr elém állt, hogy bilincsemtől megszabadítson. Mikor levették csuklómról a nehéz vasat, csontjaim épek voltak.
- A kezem... ép - nézegettem karom meglepve. - Hogyan lehetséges ez?
- Varázslat - válaszolta cinikus hangon és elindult. - Kövess!
A domb alján még mindig ott állt Ő. Arca ugyanolyan rezzenéstelenül nézett előre. Fejem lehajtottam, úgy követtem tovább Kaszást.
- Örülök, hogy végül így döntöttél. Most visszamegyünk a börtönig, azon keresztül sétálunk, utána a halál auláján áthaladunk egyenesen a portálig, amin keresztül hazajutsz.
- Halál aulája?

- Pontosan. Azok a lények, akik kiszeretnének menni az emberekhez, ott várnak sorukra. De nekünk nem kell várni egy percet sem, mert én bármikor átmehetek. Csak az a fő, hogy nyugodtan legyél mellettem. Egy szót se szólj, ha ott leszünk, még csak ki se nyisd a szád. Csak sétálj mellettem. Ha észreveszik, hogy egy embert próbálok visszajuttatni, visszarántanak téged a börtönbe, és kivégzéseden még szép létszámú közönség is lesz. Ha ismét börtönbe kerülsz, én már rajtad nem segíthetek.
- Hát nem te vagy ezen a helyen a főnök?
- Korántsem. Én csupán egy végrehajtó vagyok. Ha egy embert elkapnak a halál aulájában, legyen az bárki, úgy látják, hogy szökni próbál. Mondhatok én utána már azoknak a barmoknak bármit, nem hisznek nekem. Az ő szemükben csak egy szökött elítélt vagy.
- Tehát ha ismét börtönbe kerülök, biztos, hogy kivégeznek?
- Igen, mondhatod biztosra. És most állj szembe velem.
Maga elé bökött, én pedig elémentem. Felemelte kaszáját, s egy gyors mozdulattal végighúzta arcomon, mély vágást ejtve azon. Rögtön a sebhez kaptam, amiből dőlt a vér.

- Megőrültél? Ezt mégis miért csináltad?
- Túlságosan embernek nézel ki. De most változtatunk ezen.
Besétált a fák közé és saras földet hozott ki onnan. Kaszájával ismét lesújtott, most a pólómra, aztán szétkente rajtam a sarat. Hozott még egy kis mocskot, és miután teljesen beterített, megszólalt:
- Így. Most már van rá esély, hogy nem jönnek rá arra, hogy ember vagy. De még így sem szabad megszólalnod, ha odaértünk. Menjünk tovább.
Hamarosan a börtön épülete bukkant fel a távolban. Magas kőfalai félelmetesen emelkedtek az ég felé, kapuja résnyire volt nyitva. Két őr, mint két bábu, rezzenéstelenül állt egy helyben. Nem fémpáncélt hordtak, inkább hasonlított egy teknősbéka csiszolt páncéljához. Fejüket semmi nem védte, arcuk tele volt kisebb-nagyobb hegekkel, az egyiknek hiányzott a bal szeme.
- No lám, a szemtelen van szolgálatban - szólalt meg Kaszás nevetve.
- Miért nem viselnek sisakot?
- Azt mondják, nagyon izzad benne a fejük. Mindig bent hagyják a börtönben.
- Inkább viselik el a fejre mért csapásokat?
- Mondva lett nekik, hogy vegyék fel a sisakjukat. De nem veszik.
Egyre közeledtünk az őrökhöz. Észrevettem, hogy a féleszemű minket figyel.
- Hé, Szemtelen! - intett az őrök felé kaszájával
- Tudod, hogy utálom, mikor így szólítanak. Az egyik szemem még megvan - mondta a félszemű. Hangja olyan mély volt, hogy bántotta a fülem.
- Az a valami melletted meggondolta magát? - szólt a másik őr, ugyanolyan mélyen.
- Igen, meg. Vinném őt vissza az emberek közé.

- Sok sikert. Tudod, mi történt legutóbb, mikor az aulában kísértél volna egy embert vissza.
- Tudom, tudom. De mint azt láthatod, tanultam belőle és ezt már megpróbáltam álcázni.
- Álca? Én azt hittem valami koldus, de arra hogy ember, egyből rájöttem.
- Az aulában lévők igencsak elvakultak. Ha nem szólal meg, talán nem lesz baj. Most már továbbmennénk.
- Menjetek csak - válaszolt a félszemű és a résnyire nyitott kaput kitárta előttünk. 
Amikor már beléptünk a börtönbe, Kaszás visszakiáltott:
- Miért hagytad résre a kaput?
- Megint szorul, mint a fene. Már egyszer meg lett javítva, de ismét ezt csinálja. Le kéne már cserélni az egész kaput - ordította az egyik őr, hangjából nem tudtam megkülönböztetni, melyik.
- Már éreztem a hóhér bárdját nyakamon. Áruld el, mégis hogy volt időm leállítani az egészet?
- A hóhérunk hülyeségének köszönheted az egészet. Mielőtt levágná a fejet, mindig ejt egy kisebb vágást az áldozat nyakán. Miután ezt megtette, elkezdi benne jobbra-balra mozgatni a bárdot, kínozva ezzel az elítéltet. Ezt a mozgatást kezdte volna el, amikor felordítottál.
- Értem. Milyen messze van a portál?

- Miután kimentünk a börtönből, hintóba szállunk. Pár perc után ott leszünk.
- Ez a hely nem nagyon alkalmazza a modern dolgokat, igaz?
- Nem mondanám. Kicsit megragadtunk a középkornál. Azért is akarnak innen sokan átmenni az emberekhez. Mert az olyan... modern. Két éve valaki áthozott egy autót. Beindítania még sikerült ugyan, de egyből nekihajtott a falnak. Kirepült a szélvédőn és egy szép darab szilánk beleállt a szemébe. Pedig állítása szerint az volt a legjobb két napja, amit az embereknél töltött.
- Az őr volt az?
- Ő bizony. Azóta mindenki ezzel szekálja. De hihetetlen látvány volt, ahogy beindítja azt a kocsit, végigszánt az ösvényen és a végén nekivágódik a falnak. A barma összekeverte a féket a gázpedállal.
- És... hogyhogy nincs itt egy elítélt sem? 
- Elhaladtunk egy ajtó mellett. Azon kell belépni, hogy a cellákhoz juss. Egy helyiség van a celláknak, egy az őröknek és egy átjáró, amiben most vagyunk.
Kiértünk a börtönből. Kaszás elővette a telefonját, tárcsázott és rendelt egy hintót.
- Telefon?
- A hasznos dolgokat, amiket könnyű kezelni, átvettük mi is. Bár a térerő eléggé gyenge. Nem sikerült egy jó kis tornyot összehozni.
Pillanatokon belül jött is a jármű. Öltönyös alak hajtotta a fekete lovakat. A hintó maga fekete volt, belül fekete függöny, az ülések bordók és mintázottak. Miután beültünk, el is indult.
- Még jó, hogy ez a hintó magasabb, mint az átlagos. Különben nem férne be a kaszám.

Alig volt öt perce, hogy a börtöntől eljöttünk, a jármű megállt. Kapunyitás zajai ütötték meg fülem. Kinéztem az ablakon és egy kőfallal körbezárt várost láttam, ahol különös lények járnak-kelnek.
- Mik ezek a... valamik?
- Ők a Túlvilágról valóak. Testük az évezredek folyamán teljesen eltorzult, már azt is elfeledték, hogy egykor emberek voltak. Látod azt az építményt az út végén?
Ismét kinéztem az ablakon. Egy hatalmas, hófehér épület terült el abban az irányban, tornyai már messze a fellegekben jártak. Óriási kapuja mellett eltörpültek az arra járók. Színes ablakai mozaikkal voltak díszítve.
- Nem lehet nem észrevenni. Az lenne az aula?
- Ahogy mondod. Mihelyst kiszálltunk a hintóból, ne szólalj meg. Szorosan maradj mellettem. Bent nagy tömeg lesz, de te ne törődj semmivel, csak kövess. Ne nézz senki szemébe. A portált egyből látni fogod az aula végében, előtte hosszú sor kígyódzik, mint mindig. Mint azt már mondtam, nekünk egy percet sem kell majd várnunk. Csak a tömegen kell majd átküzdenünk magunkat. Itt is vagyunk. Ne feledd: kerüld a szemkontaktust! Ha csak egy valaki szemébe is belenézel, vége a dalnak.
Kiszálltunk. Fejem egyből lehajtottam és Kaszás lábát nézve követtem őt. Közelről még hatalmasabb volt a kapu. Beléptünk a terembe. Egy pillanatra felemeltem fejem. Lenyűgöző látvány tárult elém. A mennyezeten hatalmas csillár lógott, kétoldalt oszlopok tartották a második szinten levő kis erkélyt. 
- Gyere - szólalt meg a kaszás és húzott egyet ruhámon. 
A terem tömve volt, alig fértünk el. Hirtelen ismerős hang ütötte meg fülemet.
- Drága barátom! Hát itt vagy? Mégis meggondoltad magad?
- Mit keresel itt, Magány? - mordult rá Kaszás.
Felnéztem, hogy lássam, tényleg ő-e az. Óvatlan voltam és véletlenül belenéztem egy sorba álló lény szemébe, aki épp engem nézett. Láttam rajta a teljes megdöbbenést, egy másodperc sem telt el, amikor elordította magát:
- EGY EMBER! EGY EMBER VAN KÖZÖTTÜNK! SZÖKNI PRÓBÁL!
- Na b(káromkodás)d meg. Fuss! - lökött meg erősen Kaszás.
Elkezdtem lökni magam előtt mindenkit, csak a portált néztem. Alig volt hátra pár méter, amikor egy nagydarab lény elkapott. Rögtön rámvetette magát minden ott lévő. Kezeim és lábaim lefogták, mozdulni sem bírtam. Elkezdtek kifelé rángatni a kapun. Láttam Kaszást, amint engem néz, mellette Magány. Dühödt lények rángattak ki. Várt rám a börtön... Várt rám a halál...