Tollkoptato blogja

Birtokháborítást követett el az ablakon keresztül
egy huncutkodó, csalfa napsugár.
feljelentést nem tettem, inkább elszegődtem bűnrészesül
igaz tudtam, ezért börtön vár.

Kergetőztünk a szobában, egérutat hagytam neki,
élt a lehetőséggel, jól felpiszkált
s kacagtatott, hogy egy ilyen bolond kergeti
s megcáfolni nem tudtam mélyen nyugvó igazát.

Aztán lassan elfáradni látszott, a hegy tetejére ülött,
nem cikázott melegen a szőnyegen s falon,
s mire az óra este hatot ütött
a játékkal végleg felhagyott s magamra hagyott.

Megunta társaságom és új barátok után nézett
a Föld túlsó oldalán azt mesélik, élnek ilyenek
ismerve őkelmét el nem szontyolodok, remélek
reggel hamar redőnyt tárok, így várom a vendéget.

Fogjuk rá, hogy tavasz van, de el ne kiabáljuk!
Még képes és megriad, aztán visszaszalad vackába,
beássa magát, aztán áprilisig elő nem vakarjuk
ennek nem örülne bizony egyetlenegy gyümölcsfa.

Fogjuk rá, hogy tavasz van, halkan súgjuk egymásnak!
A madarak énekét rekedt mormogással meg ne zavarjuk,
mert konkurenciának, vagy tapintatlan közönségnek rajtunk
nyomát felfedezni vélik, nekivágnak a nagyvilágnak.

Fogjuk rá, hogy tavasz van, mértékkel szippantsunk a légből!
Ha tüdőnket becsapjuk és mennyei gázokkal kényeztetjük
mivel tápláljuk, majd ha a hideg miatt az eget telefüstöljük,
hiszen tapasztaltuk már az időjárás sosem fogy ki a viccekből.

Fogjuk rá, hogy tavasz van és fordítsuk orcánk a napnak!
Halkan csókoljuk meg a simogató napsugár-tenyeret,
aki orrunk alá dugta a friss, meleg kenyeret
és elhúzva lelkünkön a függönyt, örüljünk végre a tavasznak!

A tél avas szagát kiöblítettem

egy jókora adag napfénnyel.

Ki a szobából, ki, ki!

- kiáltottam

és kirántottam a a függönyt,

veszítse el a színét a füstköd.

Késő ősztől halomba pakolta

a szennyes, dohos légpagoda

építőmestere, maga a tél

katakomba illatát,

amin nem villant át se fény, se öröm,

csak szürkeség, bánat és közöny.

Elég volt a búsongásból! Itt a tavasz!

Magához kötve rángatja a kamaszt,

az rakoncátlan napot,

aki máris sakkot adott a sötétségnek,

de még nincsen vége a mérkőzésnek.

Napról napra, tovább és tovább

tolja ki udvara csillogó palánkját,

foglal egyre nagyobb teret

s elküldi a telet megszokott körútjára,

miről kilenc hónap után tér vissza újra.

Ha nem is a kifinomult írói technikája,

mondandója mindig fotelbe szögezett,

bár az igazsághoz hozzátartozik legritkábban

pont ülve olvastam az általa fémjelzett műveket.

Ej, de mit is beszélek múlt időben!

Nem nekrológot, hanem születésnapi

köszöntőt készülök írni megkésve,

de tudom soha nem fogom tudni átadni.

Szerencse gyerekeként egyszer találkozhattam a Mesterrel,

mesébe, vagy groteszk történetbe illő körülmények során

s megajándékozhattam egy tollal. Én adtam végre s nem ő nekem

viszonzásként, hisz többet mutatott s tanított nekem, mint az apám.

De nemzőmet is illeti némi elismerés,

hiszen az ünnepeltre figyelmemet ő

hívta fel és utánagondolva ez nem is kevés

mondjuk úgy magamfajtának épp elegendő.

Megfertőződtem, s kigyógyulni soha nem akartam.

Tessék-lássék terápiaként elolvastam tőle, amit csak lehetett.

Könyvespolcaimat már köteteivel alaposan kitámasztottam,

de várom a további születésnapokat és az újabb könyveket.