Tinka57 blogja

Az első Veled töltött éjszakán nem jött rám álom,

Szerelmes ölelésben ringott izgatottságom.

Virrasztottam, hisz hihetetlenül csodálatos volt,

Az a valóságos, földön túli boldogságom!

 

És most, újra nem! Nem jön a szemeimre nyugalom,

Szívem kalapál, egyre csak dörömböl, zakatol.

Minden, mi vágy, s meleg ölelés volt, most déli bábom,

Hisz karom elérne… köztünk egy szakadék tátong./…míg testünk egy sivár síkságon.

 

A szívem zokogva kiált, könyörög, de nem érted,

Miért nem lehetünk, - mint rég-, békén, egy rezgésen?

Semmit ne hagyj itt, bensőmben élnek a szép emlékek,

Úgy, ahogyan Édeskincsei voltunk szívünknek!

 

Itt hagytad a holmid, talán van még aprócska remény,,,

Mondd, hogy tudsz dacos, hajthatatlan lenni és kemény?

Megerősítést kérek, pici kis bizalom jelét…

De nincs válasz, elkerülöd lelkem tekintetét!

 

A mérlegbe beledobnád mérni vétkeim sorát?

Mit mutat, ha melléteszed szerelmem zálogát?

Megszólal-e érettem érzéseidnek lanthúrja?

Eldalolja-e, lesz-e szerelmünk hű tanúja?

 

Van-e helye a büszkeségnek a szív ritmusában?

Vajon nyújthat-e kezet az elutasításban?

Bárhogy fáj a szívem, hagynom kell, már régen döntöttél.

Az Isten áldjon, azt kívánom, mielőtt mennél!

 

Egyik percben sírok, másikban makacsul dacolok,

Megélek én a jég hátán! Ám majd’ belehalok…

Ki nem érdemli, sírni sehogyan sohase lásson,

Szerelmem ablakában szomorúság ne álljon!

 

Ugyan e verssorok árulkodnak a küszködésről,

S talán felállni megtanít majd a vezeklésből,

Magamat megtagadnám, ha Neked nem mondanám ki,

Szeretlek, ha te magadról azt mondod, „találd ki”!

 

Mert mi szép volt és édes, az virul a síron is át,

A rosszat feledjük, de értsük meg keserves szavát!

Az lenne a legjobb, ha még találnánk pici magot,

Mely kicsírázna még, s karjainkban lelne otthont!

 

Ledobna balítéletet, félreértést és gonoszt,

S a béke fészkéből száműzné az ármány gondot!

Nem tűrne meggondolatlan dühtől megaláztatást,

Meghallaná a lélek rezdülő, kedves szavát!

 

Virulnánk mi tőle örök időkig rendületlen,

Amint együtt vágytuk a végtelen szerelemben,

Akkor semmi, de semmi nem ingathat meg még egyszer!

Tárt karjainkban megnyugodva elszenderedhetne…

2014.

Párahálót szőtt mára a nyár köré az ősz,

Milliárd fűszál ocsúdik fel a melegtől,

És szomjasan kortyolják a reggel étkeit,

A földre szállt szivárvány csillogó gyöngyeit.

 

Jó reggelt Kedves, légy ma is boldog, sikeres,

Az élet nyíljon ki orchideaként néked,

Örömillatából kifogyhatatlan kedved

Szórd szét a világba, kinek kell, szereteted!

Kortyolom a tejeskávém Kedvesem,

Hajnalban megöntözöm a kertemet,

Ilyenkor lehet csak kapálni,

S viszem a kutyámat sétálni.

 

Örlődő gondolat folyton elkísér,

Ugyan mit keresek életedben én?

Miért van így szükséged énrám,

S csak kivetült vágyam vagy talán?

 

Amit gondolunk, azt meg is teremtjük,

A szívünk magasan repdeshet velünk.

Nem sikerül úgy, mint szeretnénk,

S néked sem vagyok más, csak ily' kép?

 

A kép a képpel összeölelkezett,

A valóságban egy darab igaz lett,

S most hol simogat, hol fájdalmas,

Puzzle lett immár minden darab.

 

Rakosgatom ide, illesztem oda,

Emlék, hol vágy, hol valóságos csoda,

Nem passzol sokszor, valamiért,

Hiányzol benne hol te, hol én.

Kínoz a féltés és fáj, mardos az idő,

Várom a jelet, s nem értem miért nem jő…

Bárhogy rejtlek magam elől, előbukkansz,

Az eszem csitít, de szívem nyughatatlan.

 

Tehetetlen erő feszíti húrjaim,

Imám rebegik kulcsolva ujjaim,

Megtennék én érted égen, s földön bármit,

Könnyeimmel lemosom Jézus lábait:

 

Kérem szépen, vigyázzon rád, legyen véled!

Öleljen, s adjon erőt, szeressen téged!

Lelkemet csendesen átadom kezébe,

Mellé türelmet, bizakodást ígérek!

Mint tenger zúgó moraja,

Hullámzik lelkem vihara,

Ziláltan csapódik sziklán,

S csorog le könnyeim árján.

 

Az aggódás meredek part,

Keményen állja a sarat,

Érvek százaival dacol,

Széttép mindent, mi vigaszom.

 

Sirályként sikít a féltés,

Lent a tehetetlen mélység

Csapong, bömböl szakadatlan,

S nem hallja még a hangodat.

 

Ám van egy sziklahasadék,

Egy Istenadta, kis remény,

Albatrosz szívem odavár,

Tudja, mily nagy az óceán.

 

Ott időz, egy kicsi jelért,

Mit felcsillant a messzeség,

Kitisztítva a felleget,

S napfényben fürdik a reggel.