explicit

Vártalak.
Tizenöt évesen életem első randevújára. Ott a folyóparti árnyas fák alatt a viharvert pad szélén illedelmesen ülve. Fehér blúzban, sötét rakott szoknyában, csak ici-picit magas sarkú szandálban. Hullámos hajam tincseit előre húztam kicsit, azt hittem úgy nagylányosabb vagyok. Idegesen gyűrögettem a zsebkendőm a kezemben. Féltem. Féltem és mégis nagyon vártam, hogy megfogd a kezem, érezzem a közelséged. Nem tudtam birok-e megszólalni, vagy csak nézek rád. Féltem, hogy könnyes lesz a szemem. Álmodtam már "rólad". Álmodtam, hogy magadhoz ölelsz. Álmodtam a csókodról, arról, hogy izmos testedhez ölelsz és én megismerem a szerelmet.
Vártalak, de TE nem jöttél.

Vártalak.
Az alkony lenyugvó fényében, az üres lakásunkban, mikor Apám-Anyám Angliába utazott. Vártalak, mert a tizennyolc évem már követelte a beteljesülést. Vártalak. Egy fürdőköpenyben miután két órát áztam az illatos fürdősókkal teleszórt kád vizében. A tükör előtt néztem magam meztelenül. Féltem, hogy kicsinek találod a melleim. Féltem, hogy nem elég formás a fenekem. Féltem, hogy alacsony vagyok. És féltem a pillanattól amikor meztelen öleljük egymást és NŐVÉ válok és TE FÉRFIVÁ. Féltem, de akartam a pillanatot.
Vártalak, de TE nem jöttél.

Vártalak.
Apás szülést akartunk. Azt, hogy TE ott állj mellettem a szülőszobában és fogd a kezem. Letöröld arcomról az izzadságot. Rám mosolyogj, én visszamosolyogjak és elmúljon a fájdalom. Akartam, hogy lásd a gyermekünk születését. Lásd a vérző testem, halld az első sírást. Akartam, hogy a kezedbe adják életünk értelmét és én hálásan nézzem az erős férfit aki értünk él.
Vártalak, de TE nem jöttél.

Vártalak.
Vártalak, ott a kórházi szobában, mikor az élet összeroppantott és a démonok martaléka voltam. Vártalak, amikor "abból" a világból visszahoztak és én is élni akartam. Vártalak, hogy kezed megfogjam és rád bízzam magam. Vártalak, hogy belőled merítsek erőt.
Vártalak, de TE nem jöttél.

Vártalak.
A lélekharang halk hangjára lépni melletted, beléd kapaszkodni, hogy elviseljem Apám elvesztését. Annak távozását aki nekem a legdrágább volt és én neki a legkedvesebb lánya. Egy-egy szál tulipánnal a kezünkben állni a sír szélén, Veled átélni amit talán nem is lehet. Temetni azt aki az örök életet érdemelte volna. A válladra hajtani a fejem és zokogni. Hozzád bújni, a biztonságba, a szeretetbe, a megértésbe.
Vártalak, de TE nem jöttél.

Vártalak.
Vártalak egy hosszú életen keresztül. Vártalak minden pillanatban. Hittem, hogy jössz - mert Téged vártalak. Hittem, hogy eljön az a pillanat amikor magadhoz ölelsz és én magamhoz ölellek. Hittem, hogy az életem a tiéd és a Te életed az enyém.
Tudtam, hogy ennek így kell történnie.
Mert akarom és mert akarod.
Mert minket egymásnak teremtett az Isten.

Vártalak - és eljöttél.

"Minden embert tisztelni kell, akármilyen sajnálatraméltó vagy nevetséges. Emlékeznünk kell, hogy minden emberben ugyanaz a lélek van, mint bennünk. Még akkor is, ha a másik testileg, lelkileg visszataszító, így kell gondolkoznunk: "Igen, ilyen szörnyűségnek is kell lennie, és el kell viselni őket." Ha kimutatjuk nekik ellenszenvünket, először is, igazságtalanok vagyunk, másodszor, kihívjuk őket olyan harcra, mely nem a koncért, hanem az ő létükért folyik. Akármilyen is, képtelen megváltoztatni magát. Mit tehet? Küzd ellenünk, mint a halálos ellenségével. Hiszen valójában mi akkor akarunk jók lenni hozzájuk, ha ők már megváltoztak, és nem olyanok, amilyenek. De ez számukra lehetetlen. Éppen ezért, jó szándékúnak kell lennünk minden emberrel, bármilyen is legyen, és ne várjuk tőle azt, amire képtelen, hogy más ember legyen."

                                                        (Arthur Schopenhauer)

  Tomi a homlokát simogatta. Egy dudort érzett. A visszapillantó tükörben megnézte és vigyorgott egy nagyot:

- anyuci ehhez mit fog szólni? Na, lesz kapsz.
 

Észre se vette, hogy elfelejtett sírni. Valahogy most minden olyan furcsa lett. Nagy csend vette körül. Csak valami buborékolást hallott a motorházból és egy madár trilláját a az útszéli nyárfáról. Meleg volt. A napsütés függőlegesen sütött rá. Lecibálta magáról a vékony mellényt amit kora reggel Anyu erőltetett rá, pedig ő mindent bevetett ellene. Karjait összeszorította, sírni kezdett és közben figyelte Anyut, hogy használ-e, de Anyu figyelmen kívül hagyta, Apu meg szokás szerint nem szólt bele a dolgokba, csak pakolta a táskájába az iratokat. Nagy ember volt Ő, az Ő Apukája egy rettentő okos ügyvéd volt, aki sok embert "kirántott a szarból". Ezt a szót nem mondhatta ki, mert egy majdnem négy éves nem beszélhet csúnyán, de azért megjegyezte az ilyesmit. Megfogadta már régen ha nagy lesz akkor cigarettázni fog, meg iszik sört is, meg  csúnya szavakat is mond,  mert hát egy felnőtt már megteheti.

  Apura nézett. A kormánykerékre dőlve ült az autóban.
 

- Apu alszik, Apu fáradt, Aput hagyni kell pihenni.

Anyu mondta mindig ezt ha otthon Apu miatt csendben kellett lennie. Megszokta. Tudta, hogy ilyenkor nem játszhat a vijjogó tűzoltó autóval. Azért néha kitalált valami olyat, hogy mégis legyen zaj. Véletlenül leesett az asztalról valami, Ő meg csak nézte a plafont, hogy "mik történnek", vagy a cica farkán csavart egyet, mire az nagyot nyávogott, de soha nem karmolta meg érte. Összenőttek.

  Úgy döntött hagyja Aput aludni. Vért látott a homlokán. Elővette a zsebkendőjét. Letörölte és adott egy puszit oda. Furcsa íze volt. Nézte még Aput egy picit, aztán kikászálódott a furcsán álló, majdnem oldalára dőlt kocsiból.

  Megbotlott a az idő által lemart útszegélyben és majdnem az árokba esett. A térdén lehorzsolta a bőrt  és ő is vérezni kezdett. Elnevette magát. Lesz Anyunak dolga mire ellátja a két sebesült férfit. Bár őt csak "kicsi férfi"-nak hívta amiért meg is sértődött.

  Szétnézett. Sárga kankalinokat látott az árokszélen. Felnevetett. Pár napja kérdezte Anyut, hogy az út szélén mik azok a nagyon szép sárga virágok. Anyu elmondta, mire ő azonnal elnevezte őket kancsalinnak. Apunak is elkellett magyarázni, hogy ő miért nevet ha Anyu rákacsint. Anyut meg fogja lepni. Egy nagy csokrot szed. Anyu mindig örült a virágnak. Apuval sokszor kimentek a piacra és vettek Anyunak  szegfűt, gerberát, rózsát. És ő adta át mindig. Érdekes, mégis ő csak egy puszit kapott Anyutól, Apunak meg elkezdte rágcsálni a száját. Mi a fene jó abban a rágcsálásban? Furcsák a felnőttek. Olyan értelmetlen dolgokat csinálnak.

  Egy gyíkot látott meg. Fürgén mozgott. Aztán megálltak, szinte egymással  szemben. Felemelte a fejét és szembenéztek. Nem féltek. Elhagyatott mellékút volt ez. Kocsik is nagyon ritkán jártak erre, a gyík nem ismerte az emberi gonoszságot, Tomi pedig még minden állatot szeretett. Egyszer a napozója zsebeit apró, pici békaporontyokkal pakolta meg és a szobában szétengedte őket. Hű de izgalmas volt ahogy ugráltak. De Anyu miért sikoltozott? A békák nem bántották volna. Buta volt Anyu. Azt sem értette miért kapott érte büntetést. Aznap este a kedvenc jégkrém a hűtőben maradt, hiába könyörgött érte.
Érthetetlenek ezek a felnőttek.

  Unatkozott már. Érezte, hogy pisilnie kell. Kigombolta a nadrágot, de mert az ilyen komoly művelethez két kéz kell, hát az lecsúszott a földre. Nem baj, majd felhúzza, csak azok a gombok ne lennének, mindig Anyu gombolja be, mert neki nehezen megy. Egy lapulevelet célzott meg és telibe is találta. Ezen elvigyorodott, büszke volt magára.

  Vissza ment a kocsihoz. Nézte Aput. Még mindig úgy aludt mint ahogy hagyta. Éhes kezdett lenni és szomjas is. Óvatosan megrázta Apu vállát:

 - Apúúúú, éhes vagyok, meg szomjas is, ébredj fel, unatkozok!

  Apu nem mozdult. Tomit a sírás kerülgette, de fegyelmezett volt. Apu sokszor elbeszélgetett vele, hogy a sírás nem férfias Ő pedig férfi volt, azaz nagyon az akart lenni. Amikor eltört a keze akkor sem sírt, pedig nagyon fájt. Anyu és Apu nagyon büszke volt rá. Ő is magára.

  Rázta Apu vállát, egyre türelmetlenebbül. Újra letörölt a kezével egy vércseppet a homlokáról. Szárazon hullott szét és furcsán hideg volt  Apu homloka, pedig a nap már nagyon tűzött, igazi nyári hőség volt.

  Autó zaját hallotta. Egy Audi lehet. Apuval mindig azt játszották, hogy milyen autó megy el a házuk előtt. Sokat megtanult, Apu mondta a nevüket.

 Igen, Audi jött és fékezett mellettük. Egy bácsi ugrott ki belőle és Apuhoz szaladt. A nyakára tette a kezét, az ujját és furcsán feljajdult. Ő is nézte Apu arcát, a szem ránézett, de nem látta a mosolygást a tekintetében, mintha valahova máshová nézett volna. Mi van vele? Félve megkérdezte:

 - Haragszol rám Apu? Nem csináltam semmi rosszat, csak néhány virágot téptem le, de sok van itt ám, nem fog hiányozni senkinek sem. Tudod mit? Most majd Te adod át Anyunak, de ne rágjátok már egymás száját, én azt nem szeretem.

  A bácsi megfogta a kezét és szomorúan szólt:

 - Kisfiam, Apu most nem megy haza, mindjárt jönnek egy nagy fehér autóval valakik, akik Aput elviszik és jön érted Anyu. Gyere és ülj le ide az árokszélre és várjuk meg a bácsikat.

  Arrébb lépett. Elővette a mobilját és valakivel beszélni kezdett.

  Tomi nem figyelt rá. Azon gondolkodott mit fog Anyu szólni, hogy Apu nem megy haza, hiszen reggel megmondta:

 - Tomi, vigyázz Apára, rádbízom!

  Akkor most Ő nem vigyázott rá?

  A telefon hosszan csengett. Félve nyomtad meg a zöld gombot, érezted, hogy ki hív. Valaki - tudtam ki -hosszan beszélt, kiabált, Te hallgattál.  Láttam, hogy megijedtél. Remegtél, csak annyit mondtál:
- indulok a délutáni busszal.
Az arcodon ideges remegés futott át, a tekintetedben a fáradtság vegyült a fájdalommal. Rám néztél:

- készülődjünk, indulni kell, nem várhatjuk meg a reggelt, őrjöng, megöl ha ma nem érek haza.

  Néztelek. A tekintetünk összefonódott.
Megittuk a maradék kávét, még szívtunk a cigarettán párat, elnyomtuk. Hozzám léptél, a karod a nyakamba fontad és halkan súgtad:

- köszönöm, hogy itt voltál, szeretlek.

Könnyek csillantak a szemedben. Óvatosan lecsókoltam őket és magamhoz szorítottalak. Éreztem a szívdobbanásaid. Sírni kezdtél. Abban a pár napban már nem először. Csak annyit tudtam mondani:

- én köszönöm, hogy itt lehettem, itt - Veled. Szeretlek.

  Megfogtad a kezem és lassan elindultunk a szobába. Akkor délutánra tervezted, hogy utolsóként abban rendezel nagytakarítást, ablakpucolást, portörölgetést. Elmaradt.

  Csak az ágyat igazítottad meg. A gyűrött lepedőn simítottál egyet, a párnákat tetted sorba. Elmosolyodtam mert nekem három kispárnát is adtál, tudtad, hogy azokat szeretem. A takarókat egymás mellé húztad. Kettő volt, de éjszaka csak egy alatt bújtunk össze mindig. Nekem még az sem kellett volna. Forró volt a tested és bújtál hozzám. Ha mozdultam még álmodban is nyúltál utánam. Meztelenül simultunk. Ha én riadtam fel, akkor elindult a kezem és simogattalak, óvatosan, hogy ne ébredj fel. Ha mégis akkor halkan csak annyit mondtál:

- szeretlek.

  Én csak annyit válaszoltam:

- szeretlek.

  Elkezdtél pakolni. Lassú mozdulatokkal, könnyes szemmel. Én is. Nem sok mindent vittem és Te rendet tartottál nálam is. Kimostad amit az előző napokban viseltem, már a sporttáskában voltak. A szekrényből kivettem a nadrágot. Összeszorult a szívem. Amikor megérkeztem mosolyogva kinyitottad az egyik szekrényt és bepakoltad a ruháim - a Tiéid mellé és azt mondtad:

- ez a szekrény örökre a kettőnké.

  Így adtad tudtomra, hogy otthon vagyok.
Néhány darab ott maradt - azokból amiket Tőled kaptam. Egy dzseki, egy póló - vár rám.

  Öltözködni kezdtél. Még egyszer láttalak mezítelen és magamhoz öleltelek. Folytak az én könnyeim is. Csókoltalak. Belém mart a kezed úgy szorítottál magadhoz. Folyt a könny az arcodon. Még most is érzem az ízét és fogom érezni örök időkig.

  Szétnéztél a szobában. A félig lehúzott redőnyökön beáramló tavaszi napsütés hagyott fénycsíkokat a néma szobában.

  A "porcicák" a napfényben mintha gúnyosan nevettek volna rajtunk.

  A szoba némán őrzi nevetésünk visszahangját, suttogó szavunkat, a betévedő napsugarak futnak át az ágyon - tested nyomát keresik - és én is kereslek. Hiányzol.

  Mégis csak be kellene fejezni a takarítást - és folytatni az életünket.

  Szeretlek.

A railjet a harmadik vágányról indult. Vele együtt öten várták csak. Fázósan húzta össze magán a fekete, szinte bokáig érő kabátját. Szerette ezt a régi darabot, bár már volt vagy tíz éves, de nem akarta lecserélni. Mindig azt mondta a feleségének - aki újat szeretett volna rajta látni - , hogy

- ez olyan "irodalmias", illik egy szerkesztőhöz, egy írogató emberhez, majd ebben temess el.

Jót nevettek ezen. Korai lenne még a halálról beszélni, mert épp hogy betöltötte az ötvenet és az időnkénti megfázásokon kívül más baja soha nem volt. Orvosa szerint makk-egészséges.

Kezdett fázni. A ködbe vesző vágányt figyelte. Két-három perc és jönni kell a Salzburgból induló railjet-nek. Szeretett ezen a vonaton utazni. Kényelmes, kulturált környezet, gyors utazás. Sokszor elgondolkodott rajta, hogy milyen nagy különbség van kelet és nyugat között országon belül is. Két hete utazott Nyíregyházára büdös, piszkos ősrégi kocsiban. Az emberek is mások voltak. Magoltak, köpködtek, szóval undorító volt
A railjet-ben ilyet soha nem tapasztalt. Kellemes meleg vette körül, csendes volt az utazás, különleges technika révén a hangszigetelés tökéletes zajmentességet biztosított, egy pillantás az LCD utastájékoztató táblára - kocsinként három nagyméretű - és tudta hol járnak, milyen sebességgel utaznak, pontos-e a vonat, mikor érkeznek meg.

Szinte suhanva érkezett be a szerelvény és minden fékcsikorgás nélkül állt meg.
Automata ajtó nyitás és máris egy szinte üres kocsiban keresett helyet ahol két-két ülés egymással szemben volt, köztük kis asztal. Elővette a magával hozott egyik könyvet. Később olvasni akart.
Pestig másfél óra az út Győrből.

Az állomást nézte az ablakból. Alig volt utas a peronon, későn volt már és talán a hideg idő is riasztotta az utazókat.
Egy fiatal lányra figyelt fel. Könnyedén volt öltözve, rövid szoknyában, vékonyka kabátban, rövid szőkés-barna haját kócosra fújta a szél.
Az utastájékoztatás a vonat indulását jelezte. Az ajtókra szerelt érzékelők jelezték, hogy húsz másodperc múlva záródnak. Ekkor a lány szaladni kezdett és fél perc után már a kocsiban tűnt fel. Bár rajtuk kívül csak ketten voltak összesen, de mégis vele szemben ült le. Köszönt is, bár nem lehetett érteni mit is mond.
Érdeklődve nézte. Furcsa látvány volt. A fiatalsága sem tudta leplezni fáradtságát, szomorúságát.

A lány a könyvet nézte a kis asztalkán. Megszólalt:

- Moravia? Szereti a nők szenvedését olvasni? Látta a De Sica filmet is? Maga szerint ki szenvedett inkább? Az asszony, vagy a lánya? Hímsovinisztának nem látszik, azt hiszem maga valami tintakukac.

Megdöbbent a férfi. Nem is attól amit a lány mondott, sokkal inkább attól a szempártól ami nyíltan nézett rá. A szavaknál többet mondott a tekintet. Szeretett a szemekben olvasni, valahol olvasta azt a közhelyet, hogy a "szem a lélek tükre" és nem tartotta blődnek. Halkan csak ennyit mondott:

- senki szenvedését nem szeretem olvasni, de a szenvedés az élet része. Azt hiszem, Te is szenvedsz. A tekinteted erről árulkodik. Olvasni akartam, de ha akarod beszélgessünk.

- ja, persze, hogy kifaggasson és otthon elcsámjogja a feleségének milyen kis kurvát ismert meg a vonaton. Vagy mást is akar tőlem? Na, ki a farbával! Dugni is akar?

Nézte a lányt. Sütött a tekintetéből a fájdalom és harag és valami kétségbeesés, valami könyörgés:

- nem, nem akarok tőled semmit. Jó a házasságom, a feleségem igaz már negyvenöt éves, de jobb nő mint Te. Túlságosan nyiszlett vagy. És nem különösebben érdekel a lelkivilágod sem. Akár be is fejezhetjük. További jó utat.

A lány sóhajtott. Maga elé meredt és fényleni kezdett a szeme. Halkan ennyit mondott:

- bocsánatot kérek, nem akartam megbántani, de most minden összedőlt körülöttem. Maga van kéznél, hát magát rugdalom. Tegezhetem? Lehet nem látszik, de már 22 éves vagyok. Jövőre ha sikerül diplomázom, aztán elmehetek luxus-kurvának akivel a nagy-farok tud pár nyelven beszélni és kimerülésig mehet a duma a dekadenciáról, meg bármiről amit egy bölcsész tudhat. Jó tarifa ígérkezik.

A férfi egyre jobban meg akarta ismerni a lányt. Nem mint nőt, csak mint embert. Látta, hogy nagy bajban van:

- tegezz persze és nem kérdezek tőled semmit. Amit akarsz elmondasz. Nem akarok tanácsokat adni csak ha kérsz, nem akarlak megítélni, nincs hozzá jogom, de érdekel a sorsod. Eltaláltad, tintakukac vagyok, írogatok, pár kötet vers, három regény, esszék, novellák, két dráma. Nem dicsekszek velük, nem vagyok egy Esterházy Péter. Megélek ezekből, de kocsira például nem telik. Nos? Elkezded?

A lány nézte. Vizslatóvá vált a tekintete, de látszott rajta, hogy segítséget is jelent az ha valakihez szólhat. Az ilyen "utazási beszélgetésnek" megvan az a varázsa, hogy könnyen kialakul bizalmas kapcsolat, mert az ismeretlenség valamilyen szinten fel is szabadítja az embert:

- akkor adok egy témát a következő regényéhez. Egy szegény lány megható történetét. Apja egy barom állat aki részegen csinálta meg. Anyja máshoz menekült, vagy úgy is mondhatnám, hogy kurva lett. A lány akart valaki lenni ezért mindent felhasznált, hogy egyetemre kerüljön. Jó emberek segítették és ha más nem, hát segített ő magán. Tudod drága az albérlet még ha hárman is osztozunk a költségeken. De nem szűz lány ez a szegényke, hát azzal keres pénzt amivel tud. Legegyszerűbb a bugyit levetni, bár utóbbi időben már fel se veszem. Heti négy-öt kuncsaft és megvan ami kell. Szerelem minek? Volt, de óriási csalódás lett a vége. Akkor meg? Ott egye meg a fene a lelkem, a nyiszlett seggem jobb árú. Hájas üzletemberek bevadulnak rá. Na? Elitélsz?

A férfinak nem volt ideje válaszolni, mert jött a kalauz. Átadta a jegyét.
A kalauz a lányhoz fordult:

- kisasszony, kérem a jegyét.

A lány vigyorogva válaszolt:

- nincs és nincs nálam semmilyen igazolvány. Mit tesz most? Leszállít a következő állomáson? Kelenföldön? Úgyis ott akarok leszállni.

A kalauz mosolyogva nézte és halkan csak annyit mondott:

- igen, de előtte a vasúti rendőröket értesítem. Jó lesz így?

A lánynak idegesen rándult az arca:

- na a fene egye meg, megint ülhetek ott órákat és egy csomó pénzembe fog kerülni. Nincs szíve?

A kalauz elnevette magát:

- de van, de van állásom is és azt meg kell őriznem. Kedvesem, csak a munkám végzem.

A férfi megszólalt:

- írja meg a jegyet a büntetéssel együtt, én fizetem.

Aztán pár percig hallgattak. A lány szólalt meg először:

- ne haragudj, de valahogy ez volt a tervem, többször volt már, hogy megsajnáltak és fizettek helyette. Volt olyan is, hogy a vonaton "megszolgáltam" érte. Tudom Te nem kéred ezt. Köszönöm, hogy segítettél.

A férfi csak nézte. Nem sajnálkozva, nem elítélően. Egyszerűen csak nézte. Akár a lánya is lehetne:

- nézd, nem akarok tanácsokat adni, nem akarlak "megnevelni", nem akarok erkölcsi papolást csinálni, nem akarok az életedbe beleszólni, de valamit felajánlok. Szükségem lenne egy segítségre a szerkesztőségben. Amolyan lektori munka lenne, egy bölcsésznek gyerekjáték. A fizetés 120 havonta, talán nem annyi mint az eddigi jövedelmed, de a bugyid nem kell érte levetni. Beszélek a feleségemmel. Nem fogunk rajtad csámcsogni, de tudom, hogy Ő fogja javasolni, hogy az üresen álló melléképületünkben lakj és állj talpra ha úgy akarod. Nem azért csinálom, hogy vasárnap beszámoljak a papnak a jó cselekedetemről, csak a kurvák számát akarom csökkenteni. Benne vagy?

A lány ránézett. Szürkés-kék szeméből könnyek bukkantak elő és valami hála is volt a tekintetében, bár a szavai nem ezt igazolták:

- na, elmehetsz TE is a fenébe, most kétszáz ezrem is megvan havonta. Mi a fenét kezdjek én azzal a zsebpénzzel? De tudod mit? Adj egy névjegyet és ha bűnbánó Magdolna leszek akkor felhívlak.

Az utolsó szavakat már suttogta csak. Karjába hajtotta a fejét és zokogott.
-----
Kelenföldön felpattant, rámosolygott a férfira és jobbról balról egy-egy puszit adott az arcára és egy "szia"-val leszaladt a vonatról.

A férfi az ablakból figyelte. Nézte sovány alakját ahogy eltűnt az aluljáróban.

Elkezdte fogalmazni egy új regény első mondatait magában. Elgondolkodott, hogy ezt a regényt vajon a képzelete vagy az élet maga fogja befejezni.

A történet folytatódik?