T-BREAK

Értelmet keresek a valahol küszöbén,
hol fájni tud sok minden tüdőm légcsövén.
Egy napban rengeteg érzés-döbbenet lehet,
de nyithat más nézőpont filmkocka zsebet.

Nagyobbá válni a veszteségnél, mi elér,
nem hagyni, hogy gyűrjön a lehetetlen tér.
Szakadt fonállá válik majd a kínzom magam,
és dőlök a szív-centrumomba hangtalan.

   Az életben az ember mindent magának köszönhet. A jót és a rosszat egyaránt. A fent és lent úgy van összenőve, mint egy sziámi ikerpár. Sosem szabad őket egymástól elválasztani. Olyan mint víz, s a part. Az ok amiért beleesünk a negatív örvénybe az addig rossz, amíg annak látjuk. A legfontosabb: mit látunk. Nem hiába vagyunk ott ahol vagyunk, mindennek oka van. Bele kell bújnunk jó mélyen a dolgok lényegébe.   Számomra Reményik Sándor: Sziklák című verse az, amely nyomatékosít bennem rengeteg érzést és tényt ezzel kapcsolatban.
Ahogy Én észlelem: Hegyek-Kősziklák
Lehetnek vörösek, mint a szív dobbanásán büszkén ragyogó szerelem. Szürkék, mint a lélek konok gyötrelmein cövekelő dallam-nélküliség. Feketék, mint a legmélyebb belső hangok kvintesszenciája. Végül hófehérek, a legmagasabb, leghatalmasabb tiszta szellem képei, ahol a mindenség a hit erejének szemüvegén keresztül tekint önmagára. A felszínen ott a hó-jég hidegségén a keménység, az akarat a kitartással, mely mint páncélhuzat vagy kagylóhéj segítőn védelmez, de a lényeg : a mag. A megnyugató, őszinte teljesség, körülölelt békesség, célbaérkezés, a mindennapi emberi méltóság tüziesen lobogó fényreceptora a mérhetetlen boldogsággal a sors hihetetlen, megmagyarázhatatlan érzés-csodáján. Itt van a kagylóhéjba zárt igazgyöngyszem.
Úgy gondolom, minden színben érzések vannak, melyek visznek valamerre. Azt, hogy mit látunk ezekben a színekben függ, paradigmánk ( az életünket és a világot milyen "lencséken" keresztül érzékeljük ) mellett attól is, hogy képzeletünk, az intuíciónkkal merre teleszkópizál, hova visz, milyen érzéscsomagot bontogat ki bennünk, és az is döntő jelentőségű, hogy milyen látásmódra kondícionálnak minket. Nagyon fontos az észlelésnél, hogy csak a felszínt látom-e, vagy megerőltetem magam és dolgozom azért, hogy láthassam mi zajlik a legmélyebb pontokon.
Van egy rajz, melyen egy idősebb asszony látható hatalmas orral, kendővel a fején, szőrmegallérral a nyakában. 
Majd ugyanez egy művészibben megrajzolt képen.  Nyilván első ránézésre rögtön megjelenik a szemünk előtt az öreg nénike " finomabbra " csiszolt " arcvonása, melyet bennünk az előző képi hatás generált. Bele kell látni jobban és észre venni egy bájos, csinos hölgyet, fitos orrával. Munka a képzeletnek, de tényként ez is ott van.
Ezért a valós emberi érzés-képeknél nincs talán se hátha, mert minden az okból merítkezik. 
Egy történet: A metrón utazom, minden csendes körülöttem, mindenki a gondolataiba temetkezik, lazít, pihen. Békés, nyugalmas érzés jár át. Majd felszáll egy férfi a gyerekeivel. Az apa leül mellém, lehunyja a szemét mintha aludni készülne, miközben a gyerekek hangosak, elevenek, ordítoznak, ide-oda hajigálják a holmijaikat. A férfi ennek ellenére semmit nem tesz. A kocsiban ez a dolog mindenkit szemlátomást bosszantott, engem is. Végül kellő türelemmel és visszafogottsággal, udvariasan odafordultam hozzá: - Uram, attól tartok a gyerekei zavarják a többi utast. Nem tudná egy kicsit megfegyelmezni őket?
- Igaza van, uram. ...Tényleg, tennem kellene velük valamit. Tudja, most jövünk a kórházból, ahol körübelül egy órával ezelőtt halt meg az édesanyjuk. Nem tudom, mit gondoljak, és a gyerekek sem tudták még feldolgozni a történteket....
Egy pillanat alatt megváltozott minden...
A képek és a történet Stephen R. Covey: A kiemelkedően sikeres emberek 7 szokása című könyvből van. Sok mindent meríthetünk a könyvekből, de minden úgy jön át a legjobban, ha ezt az életünk "forgatagában " saját bőrünkön megtapasztaljuk.
Mindig a mélyben húzódik meg az igazi ok. 
Valójában irigyeljük a kősziklákat, ha rájuk nézünk, szemünk előtt látjuk a hatalmas, elmozdíthatatlan erőt, mely készteti az embert arra, hogy tudatával " falja " az élet eme gyönyörűségét. Áll mozdulatlanul és tudja önmagáról, hogy egy " energiabomba " birtokosa.
Ha úgy döntünk, cselekszünk és meghódítjuk, kőkemény erőfeszítéseket kell tennünk ahhoz, hogy feljuthassunk a legmagasabb csúcsra. Ezernyi lemondás, akadály, küzdelem, tanulás mely hihetetlen mód megerősít még jobban abban, hogy a kitartásunknak köszönhetően bízunk magunkban és ha el is ernyedünk, gyengévé válunk, akkor a szívünk mozgatórugói által ki kell nyitnunk a legbelső hangunk zsiliprendszerét ahhoz, hogy ne húzzon le a mély és legyen rajtunk láthatósági mellény. A hitünkben ne ingasson meg semmi.
Kősziklává kell válnunk, amin a csákány eltörik. Ha belebújunk mélyen magunkba és proaktív hozzáállásunkkal javítunk a helyzetünkön és saját magunkon, akkor megtaláljuk újra a hegyre vezető utat. Innen már csak cselekedni kell. Mindig belülről kifelé teremtünk, és az életünk értelme is onnan indul ki. Saját magunk döntéseiért mi vagyunk a felelősek, ezt vállalnunk kell ahhoz, hogy a belső energiabombánk ( úgy mint a hegycsúcson levő ) folyamatosan fejlődésre késztessen. Ki kell hoznunk magunkból a legjobbat ahhoz, hogy megtaláljuk az utat önmagunkban. Ehhez tudatosan meg kell emelnünk az energiaszintünket. A mosolyunk legyen az a momentum, mely irigylésreméltó hőfokon termeli azokat az új élményeket, ötleteket, melyek a tiszta, pozitív érzelmeink hatására azt mondatják velünk, hogy a szívünk dalol a lelkünk himnuszán...- a hegy pedig ezáltal hív és válaszol nekünk amolyan " isteni-csodaként " amely önmagáért beszél.

   Van úgy, hogy elbújnál a világ elől és egyszerűen csak lennél valahol. Talán ott, hol nincs félelem és porrá őrlődnek a nehéz kövek a szíveden.Ahol kikapcsol az öntudat, és az életműszakod feltöltő energiamezőt kap. Arany színek ragyognak a lelkeden, és simogatnak a pozitív sugárnyalábok. Végre azt érzed, hogy kint hagytad a valót és beszippanthat az édes, tüneményes gyermeki lét.
   Ötéves szöszke, pincuri kislány égszínkék szemekkel kinyitja " varázs-szelencéjében " a képzelet birodalmát. Ártatlan lélektükrében a " Barbie-s "
csillogás köszön, és arcszélén a kedvesen elragadó mosolygödröcske nyitogatja kapuját. Melegséget árasztó szeretet-csokorral nyújtja felém a királylányokat, hogy este bálba készülnek és rájuk kell adni a legcsodálatosabb kisruhát. Aztán sodor a történet magával, felemelően és a legnemesebb egyszerűséggel, természetességgel a kicsi szájból csivitelnek ki, a szívemet jóleső érzéssel cirógató hangocskák. Mosolygok vele és átszellemülve beleteszem magamba ezeket az érzéseket.
Jó ott lenni, ahol minden annyira más! Kivenni pár óra szabadságot, elengedni a valóságot és beburkolni magunkat ebbe a " mese-köntösbe".
Mikor lehullt a függöny, és elérkezett a " boldogan éltek, míg meg nem haltak. " utána játszottunk mást. Hozta a bűvös smink-neszeszerét, és Én hagytam, hogy átrenoválja arckészletem valami izgalmasabb képbe. Ez újra kicsalta a nevető manókat. Átöleltem és cuppantottam arcocskájára puszijaim a bohókás arcszinezékem színes csillámainak kavalkádjával ide is-oda is.... Ezekután volt olyan bájos, hogy jól összekócolt és tiri-tarka csit-csatok arzenál dömping készletét tűzdelte hajamba. Csuda-klasszul élveztem és imádtam minden pillanatot!
Bár mindig ilyen bolondosak lehetnénk! Bizony ez csakis rajtunk múlik! Ha mindennap bevesszük a szánkba a képzeletünk gyógyhatású cukorkáját úgy, hogy a gyermeki önfeledt mivoltunk " ízvilága" ott legyen, akkor jön egyfajta felszabadultság érzés.
Miért nem tehetnénk meg azt, hogy örömünkben hangosan kiáltunk egyet, indiánszökkenünk, táncra perdülünk vagy ötös pacsit nyomunk mosolyunkkal a derűs kiszolgálásért a boltban vagy eszközölünk egy hátipacit, ha kidőlünk a sok gyaloglásban. Egy kirándulás alkalmával gyűrjük magunk alá a legmagasabb domboldalt, másszunk meg egy ezeréves fát, tapossunk bele több pocsolyába és úgy istenigazából csatakosan, sárosan, piszkosan érkezzünk haza.
Nyisson utat magunkban azaz érzés, hogy egy kisgyermek hangja azt súgja nekünk : - Most átlehelem az életemet a tiédbe! ....és jön a csoda!
Keresni kell a lehetőséget, hogy azt mondhassuk: - Számithattok rám! ...Hé, ebben benne vagyok! ....és engedjük el biciklizés közben a kormányt, próbáljuk ki a játszótéri csúszdát, a trambulint, kenjük össze egymást fagyival, nyáron csináljunk vizipisztoly csatát, sátrazzunk a kertben, úsztassunk papírhajót, ássunk ki egynéhány földigilisztát vagy szedjünk éticsigát, ki mit talál és rendezzünk köztük futóversenyt....a "fegyvertár" végtelen.
Engedjük el a képzeletünket, csináljunk bolondot magunkból, élvezzük az életünk minden egyes apró bűvöletét, félelem-mentesen!
   Búcsúzáskor a tündéri bűbáj " kisasszonyt"  megöleltem és a fülébe súgtam : - Köszönöm kis angyalkám, ugye jöhetek máskor is?
A hatalmas libabőrbe olvadós puszijában ott volt a válasz.