próbálkozások

Kezeim között szaladt,
az idő, mely elhaladt.
Miközben tettem a semmit,
s azt kerestem, mennyit
tarthatok meg belőle. Magamnak.
Meséltem sokat az üres falaknak.
Elrontottam mindent. Késő.
Én lettem a színázban a néző.
Megbántam, ez nem segít.
Mert a tespedtség elterít.
Nem látok reményt,
pedig érzem a veszélyt.
Mégsem kezdek járni,
csak remélem, hogy nem fog fájni.
Ha este, néha elrévedek,
vagy elalszom, vagy épp ébredek,
mindig ott motoszkál bennem:
azonnal kell cselekednem.
Megállítanom az egész botrányt,
eltüntetni a kiömlött vulkánt...
Mégsem teszek semmit,
csak az idő tudna még ennyit
búslakodni a saját sorsán,
tettek nélkül. Amikor horgán
akad egy nagy vadásznak.
Ordítana: Kicsinálnak!
Nem hinném el... Csak vagyok
Lézengem. S nem uralkodok!

Magam felett...

Te egy kicsit bolondnak néztél. Bogarasnak.
Én meg nem szóltam, hogy tudom.
Te azthitted, hogy nélküled elbukom.
S én nem szóltam, hogy már nem vagyok veled...
Mindig csak hittél, csak álomképeket,
s én nem szóltam, hogy inkább tanulj Életet...

Ábrándokban élsz. Még most is.
Nem szólok hisz nem látlak már többé.
Ezernyi álmod vált nélkülem köddé.
Nem szóltál, hogy mindened vagyok.
Nem szóltál, s elvittek a messzelátó angyalok.
Szótlanul, némán jártunk-keltünk,
Nem szólt egyikőnk sem: Ébredjünk!

Itt a vihar után, csak csend marad.
A csend és önmagad.
Itt a vihar után annyi düh marad.
A düh és egy rém-alak.
Itt a vihar után, nem marad semmi
és a semmit nem lehet kiheverni.
A vihar után gyűlöllek téged,
s az összes viharos napot, viharos évet.
A vihar után, félek, hogy köd marad,
ami majd idebenn szobában benn ragad.
S a ködben majd nem látlak többé,
együtt maradunk látatlanban, de Mindörökké...

Magam vagyok.
Körülöttem zsivaj.
Tolong felém a ricsaj.
A világot ékszerdobozba zártam.
Rád vártam amíg ezt kitaláltam.
Magam vagyok?
Magam sem tudom.
A rengeteg választ már unom.
Elfutnék minden baj elől.
Akkor a vár, ledől.
Most,
Magam vagyok.
Magam, magam, magam.
Üres értelmetlen szavak ezek.
Mégis mindtől megremegek...
Mondd... miért maradtál gyerek?

Tudod, amikor fáj.
Amikor kínoz minden gondolat.
Tudod...
Ezernyi kép repked némán,
felfedve minden gondodat...
hisz tudod,
a lét nem csak mi vagyunk.
Létezik a Te, s az Én is
meg minden goromba fétis...
Nem mondom el mi bánt,
nem kérdezi senki
ülnek a majmok a fán...
őket nézi mindenki.
Tudod...
amikor nem tudsz merre menni
nincs erőd vagy merszed remegni...
Tudod?
Mégsem vagyok benne biztos,
hogy megértjük egymást.
Feltételezve...Kínos...
hisz tudod...