Syrius blogja

Szia Thesaura!

Volna kedved kirándulni velem szép, hangulatos, szemet gyönyörködtető, szívet melengető helyekre? Ugye, hogy volna? Akkor hát gyere velem, ha máshogy nem, legalább képzeletben.

Itt van például Vétyem-puszta, ez a szép, Mura völgye mellett fekvő ősbükkös, természetvédelmi területet. Van ott a bükkös alatt a völgy összeszűkülésénél egy rönkfából készült vadász ház. Mikor látogassunk el oda? Azt mondod, télen? Jó, legyen hát. Úgy is nemsokára ránk köszönt a Karácsony. A hideg már meg van hozzá, addigra meg talán lesz hó is. Tudod mit?, lesz. Az öcsémék ott laknak a vele szomszédos kis faluban, Kiscsehiben, és neki biztosan van ismerőse, aki szánkóval el tud vinni bennünket, át a bükkösön a vadász házig, meg majd vissza. Meg is szervezem.

Nos hát eljött az idő. Már egy hete kisebb-nagyobb megszakításokkal esik a hó és készen áll a szánkó is, meg a fakó is, gyere üljünk bele. Az öcsém barátja is invitál már egy kis szívmelengetővel, kell is ebben a hidegben, meg az ülés is ki van bélelve irhával, jó vastag gyapjú takaró is van a lábunkra. Pattanjunk fel hát (mondom én a 126 kilómmal.... még ha Te mondanád?), szóval felülünk, betakarózunk és vendéglátónk a lovak közé csap.

Ropog a friss hó, a szánkó talpai meg a paták alatt, siklunk a faluból kivezető úton a hegyek felé. Gyönyörű fehér minden, amerre a szem ellát. A szőlőhegy oldalában, mint papíron a sorok úgy sorakoznak a tőkék, meg-megszakítva egy-egy pincével. A túl oldalon a Budafai arborétum látszik ide, gyönyörű pamacsokba burkolózva a fenyők, tuják, borókák. Majd egyszer tavasszal, vagy nyáron is eljövünk ide, mert annak is megvan a varázsa.

•  

  • Jó lesz?, s átfogom a vállát Thesaurának.

  • Szeretem a természetet szinte minden időben és formában – feleli - s közelebb ül, hogy jobban melegítsük egymást.

A leheletünk szinte fátyolként lebeg utánunk, ahogy a szánkó fut a havon. Szemben az a hegy van, amelyiken az ősbükkös terül el, a hátunk mögött a falu.

•  

  • Milyen idős ez az ősbükkös? - kérdezi Thesaura.

  • Biztosan idős fákból áll – felelem – ha már úgy nevezik, hogy ősbükkös, de nem tudom, majd a kísérőnkhöz fordulok, aki készségesen válaszol.

  • 180 éves az ősbükkös, ahol több mint 40 éve nem történt semmiféle beavatkozás, ami azt jelenti, hogy kb. tinédzser korunk óta a maga életét éli az erdő ezen a részen. A bükk lassan nő és a fa átmérőjéből a laikus nem gondolna ilyen magas korra.

Amíg a bükk erdő rejtelmeiről beszélgetünk, egy lankásan emelkedő erdei úton elérjük a természetvédelmi terület szélét. Az eddigi úton egy átlagos erdős részen haladtunk, ahol vegyesen volt mindenféle fa, a völgyben patak csordogált. A növényeken a több napos havazás könnyű hópárnákat hagyott, amiknek a vastagsága a növény sűrűségétől függött. Néha egy-egy hószállingózás, vagy kisebb hózápor meg-megfűszerezi az utunkat.

Ahogy elérjük a bükköst, szinte egycsapásra megváltozik a táj. A korábbi kisebb-nagyobb bokrok, illetve különböző formájú és magasságú fák sokféleségét felváltja a szálerdő szépsége. Itt a lombkorona valahol 20 méter körül, vagy fölötte kezdődik, addig meg csak a szürkés héjú, sima felületű, csupasz törzsek sokasága látható. Még életemben nem láttam ilyen sok, ilyen „közel” egyenes és csupasz törzsű, ilyen vastag fákat (korábban fenyvest láttam hasonlót, de az egészen más élmény).

Thesaura is csak ámul a látványtól és oda súgja nekem, - mintha az erdő csendje intené suttogásra – hogy lenyűgöző a fenségessége ennek az ősbükkösnek, ős-erőnek. Ha közelre nézel, akkor látni az egyes szálfákat a maguk posztján szinte őrt állva és vigyázva a tájra, de ha távolabbra nézel, akkor egyre sűrűbb a sűrűség és végül már csak szürke falat látsz. Ha felnézel, szinte nyak törve, akkor az impozáns törzsek tetején vastag takaróba burkolózó koronák sorát látod, melytől az eget sem lehet látni (néhány ritkásabb résztől eltekintve), csak a hófehér csodát.

Ha nem lenne ilyen hideg, biztosan szájtátva nézelődnénk, de így csak a szemeink kerekednek el, nem győzünk betelni a tél és a bükkös gyönyörűségeivel. Közben felérkezünk a hágó tetejére, a patak már korábban elmaradt mellőlünk, és elkezdünk ereszkedni a másik oldalon lefelé. Erre nem lankásan megy az út, hanem szerpentinesen, no meg a sebesség is megnövekszik. A kanyarokban csak úgy farol a szánkó, így a látvány mellé még izgalmak is társulnak, hisz dobálja a szánkót az út egyenetlensége, meg a kanyarokban csak úgy borulunk erre-arra. Pajkosan össze-össze is nézünk, mint a gyerekek, ha a játék hevében neki-neki koccannak egymásnak.

A kísérőnk rájött, hogy ez a fajta szánkózás új élmény nekünk és még inkább megdobatja a szánkót, ahol lehet. Thesaura ilyenkor már apróbb sikolyokkal is hangot ad félelmének, de én is kapaszkodom ám alaposan. Szinte száguldva érünk le a völgybe, kiérve a méltán impozánsnak mondható bükkösből. Itt már szép napsütéses idő fogad bennünket, szinte vakító a fehérség, a hókristályok néha úgy meg-megcsillannak, mintha ezernyi kis lézersugár játszana. Ahogy a völgybe érünk, balra a Tormafölde nevű falucska terül el, jobbra pedig a távolban feltűnik a vadász ház füstölgő kéményekkel, az erdő alján megbújva, szinte beleolvadva a tájba, rönkfákból készült falakkal és hósapkával betakarva.

•  

  • Oda megyünk?, kérdezi Thesaura belefeledkezve a látványba.

  • Igen, oda, - válaszolom – majd meglátod, hogy milyen barátságos és otthonos, „természet gyermeke” az egész. Az alapja és az alsó része (ami egyben a pince is) terméskőből van építve, amit az előtte 50 méterre folyó patak hordott le a hegyről, és a felépítménye rönkfából – szög nélkül, csak keményfával csapolva – de még a tető is fazsindelyből készült.

Pár perc és már ott is vagyunk a ház előtt egy a patakon átívelő fahíd után. Az erdészlak előtt van egy nagyobb tisztás, amin látszik, hogy összejövetelek színtere is egyben, mert tűzrakó hely, nyárs-sütésre is alkalmas, meg egyben bográcsozó hely is van, és fatörzsekkel körülvett hasított fából lévő jó nagy asztal. A háztól talán 8-10 méterre meg egy forrás, ami alig néhány 10 méter után már bele is fut a patakba.

Megérkeztünk. Gyere kedves Thesaurám, hadd segítselek le a szánról, odabenn már jó meleg várhat, mert messziről láttuk, hogy füstölnek a kémények. Gondolom, a vadásztársaság tagja is lehet a vezetőnk, mert nagyon otthonosan mozog itt is, mint az egész úton. Az alagsorba is benézünk egy pillanatra, amiben van két nagyobb helyiség, amiken látszik, hogy meleg időben itt zajlanak az események. Az egyiknek a végéből pedig a hegyoldal felé nyílik egy pince is, ami több célú: részben az elejtett vadak hűvösön tartására, részben itókák tárolására használhatják.

A felső részbe, ami rönkökből van, egy falépcső vezet, egy amolyan közlekedő félébe, ahonnan nyílnak a helyiségek. Az épület két végében van két jó nagy szoba, terméskőből rakott kandallókkal, és középen egy konyhának használt helyiség, amolyan régi rakott tűzhellyel, amin-amiben főzni-sütni lehet, s itt fogad szeretettel a háziasszony is. Számunkra csak a nyugati szobát, a hegy felé nézőt fűtötte be, ez volt az amolyan társalgó-étkező -féle, no meg a tűzhelyen van a melegen tartó részre húzva valami orrcsiklandozó étel. A keleti szobából a falura lehet látni, meg a patak túlsó felén húzódó hegyoldalra, és ebben van lehetőség aludni is.

Az egész épület tele van szebbnél szebb trófeákkal és cserzett bőrökkel, mint ahogy egy vadász házhoz dukál. A bútorok mindegyike valamilyen (valószínű bükk) fából készült. Ahogy a vezetőnk körbe visz bennünket, megkéri a feleségét, hogy tálalja fel az ebédet, és elköszön tőlünk, hogy van a faluban elintézni valója, majd úgy 3-4 óra múlva jön értünk és visszavisz bennünket.

Háziasszonyunk, egyben a kísérőnk felesége, a veretes konyhaszekrényből előszedi a terítéket, megterít a vendégszobában, majd behozza az ételeket is, hellyel kínál bennünket és és jó étvágyat kívánva kimegy a konyhába.

Neki látunk ebédelni. Thesaura leveszi a fedelét a cserépedénynek, amiben már előzőleg megnézte, hogy a leves van, és szed mindkettőnknek belőle. Maga az edény nem lehet mai gyerek, mert látszik rajta, hogy nem az első leves főtt benne, de a díszítése nem hivalkodó, valami egyszerű minta van rajta. A leves illata csodás, és ahogy szed nekem Thesaura, akkor látom, hogy erdei gombalevesről van szó. Mi más lehetett volna ilyen környezetben, de gondolom, hogy szárított alapanyag lehetett, mert így Karácsony előtt a hó alól, nem valószínű, hogy szedhető lett volna. Nem sajnálta a készítője sem a gombát belőle, sem a tejfölt, de a különböző morzsolt fűszereket sem. Aroma és ízorgiában van részünk, pedig még csak a levesnél tartunk. Talán szégyen, talán nem, de én még egyszer kérek belőle.

Naná, hogy a második fogás is az erdőhöz kapcsolódik. Őzgerinc egybe sütve, zöldséges feltéttel római tálban, mellé áfonya lekvár. A nyálunk összefut már a láttán is, de hát az íze?, és az állaga rendkívülire sikerült. Az összes fűszert nem lehet kiérezni, mert harmonizálnak egymással, csak abban vagyok biztos, hogy rozmaring is van benne, mert az ágacskáját látom is, meg annak átütő íze is van. A desszert pedig palacsinta, erdei gyümölcslekvárral töltve.

Miután leszedtük az asztalt és a háziasszonnyal rendbe raktuk az edényeket, visszaülünk a nappalinak nevezhető szobába, a kandallónak féloldalt, ami a hátsó falon van, hogy lássuk a tüzet is meg a tájat is az ablakon keresztül és egy jó nagy beszélgetésre készülünk. Már évek óta szerettünk volna úgy igazán zavartalanul kibeszélgetni magunkat, nem mintha levélben már nem esett volna szó életünk számos eseményéről, de így élő szóban azért mégis más.

Eljött a pillanat és csak nézzük egymást, szinte megnémulunk, mint amikor az ember nagyon vár valamit és amikor bekövetkezik, akkor szinte hitetlenül fogadja, hogy ez igaz lehet?. Thesaura töri meg a csendet.

•  

  • Hogyan került az öcséd erre a szép vidékre lakni?

S én mesélem hogy hogyan is volt annak idején ez a szinte véletlenszerű alkalom, és hogy milyen szeretettel fogadták be az új jövevényt az alig néhány szász lakosú kis faluba. Így azután elindul a beszélgetés fonala, majd jönnek sorra a témák, újak és régiek, fiatal éveink és a mostaniak, család, barátok, munkahely, stb. Közben a kandallóra is rakok néhány hasáb fát, hogy ki ne aludjon, meg nem árt azért a kellemes meleg sem.

A tűznek is, a hónak is valami elemi hatása, varázsa van az emberre és most mindkettőből kijutott. Ahogy beszélgetünk, hol a kandalló tüzébe réved a tekintetünk, s a táncoló lángokkal együtt táncol a lelkünk, de a pattogó szikra is visszahozza ifjúságunk zabolátlan képét. S a hó, a hó, a maga ártatlan fehérségével, szinte lelkünk mélyéig hatol, kihozza belőlünk azt a tisztaságot, amire mindig is vágytunk az élet viharos pillanataiban, s világunk árnyakkal teli honában. A lefelé hajló nap tüze meg-megcsillan a táj hókristályain, s béke van mindenhol, béke a tájban, béke a házban és béke a szívünkben, lelkünkben. Egy idő után elhal a szó, csak a tűz, csak a hó, csak a szemünk és csak a lelkünk beszél.

Majd felállok, odamegyek Thesaurához, megfogom a kezét, odavezetem a kabátjainkhoz, rásegítem a kabátot, magam is felveszem és sétára hívom a ház körül. Lesegítem a lépcsőn, a kezét fogom tovább, s mint két igaz barát körbe járjuk az erdész házat, a körülötte lévő parkot, a forrásba belekóstolunk, de csak picit, mert rettentően hideg. Majd felmegyünk a patak hídjára és ott hallgatjuk a csobogását-locsogását és újra megered a nyelvünk, mintha csak a patak locsogása vitt volna bele bennünket a táncba. Igaz, „könnyű Katát táncba vinni, ha maga is akarja” - és mi akarjuk. Még sétálunk egyet a völgyszoros felé is – ahonnan a patak jön – a mellette haladó úton. Nincs gátja a szónak, nincs gátja a gondolatnak, mint a pataknak, árad belőlünk, érezzük, értjük a másikunk fél szavait is. Erre vártunk már oly régóta.

Jó volt a friss levegőn, a ropogó hóban, de mielőtt indulnánk vissza, még bemegyünk átmelegedni, meg vendéglátó asszonyunkkal is beszélgetni, hisz sokat tett a kedvünkért. Kifaggatjuk a főzés rejtelmeiről is, hát persze, hisz nem mindennapi az sem, amit ettünk, de az sem, ahogy készült. Benne van még a régiek tudása, és benne van a tájegység szokása, ízlése, no meg legfőképp a vendéglátónk saját ízlése. Közben elrepült az idő és lassan várható kísérőnk visszatérése is. Azt azért még megtudjuk, hogy háziasszonyunk reggel busszal jött át otthonról, körbe a hegyeket megkerülve a Mura völgyében, és Tormaföldéről azt a kb. 800 méteres utat a vadász házig már gyalog tette meg, de visszafelé már velünk jön, hisz van hely a bakon az ura mellett.

Halljuk is ám már a lovak fújtatását, a paták dobogását, eloltjuk a tüzeket, feladom a kabátokat a hölgyekre, és indulunk a szánkóhoz. Szinte észre se vettük, hogy közben a nap lemenőben van. Mielőtt felülnénk még megcsodáljuk a naplementét, ami itt a hegyek között gyorsan történik és gyorsan sötétedik is. Mire elérjük a bükköst, már be is sötétedik. Azt gondolná az ember, hogy Uram-Atyám, hogy találunk haza a sötét erdőben, de nem így van ám. A hó szinte világít. A csillagok fénye, meg a gyenge holdvilág visszatükröződik rajta és valami sejtelmes-rejtelmes világot kölcsönönöz a sűrű szálfaerdőben.

Már jól bennjárunk a bükkös belsejében, amikor egyszer csak odasúgom Thesaurának, hogy „tudod-e, hogy télen az Osztrák Alpokból idáig is elkóborolnak a folyó mentén a farkasok?” Ne hozd rám a frászt – mondja Ő – hisz enélkül is elég félelmetes ezen a – főleg sötétben – se vége, se hosszának tűnő erdőn átmenni. Vezetőnk erre hátra szól, hogy „bizony így van ez, én már láttam többször is őket, ahogy csillogott a szemük a sötétben, vagy ha havas volt a táj, akkor jól látszott, ahogy követték a fogatot egy darabig.” Thesaura közelebb húzódik és csak a szemével kérdezi, hogy „ugye nem?”. Persze, hogy nem, felelem, ilyen messzire nem is hagyják el az élőhelyüket, ha csak valami miatt az éhség nem viszi rá őket. No meg az effajta szálerdőben sem elejteni való vad nincsen, hisz azoknak sem lenne élelmük, sem búvóhely nincsen. Erre a célra a vegyes, bokros, rétes, ligetes terület jobban megfelel. „Tudod milyen gonosz vagy?” - és belém csíp egyet, de a vezetőnk is megéri a pénzét, mert még ő is rátromfolt. Jót derülünk rajta mindannyian, még Thesaura is felenged és felszabadultan kacag rajta, hogy rászedtük. Közben ki is érünk a rengetegből, át a hegygerincen, innen már a lovaknak is könnyebb, mert lejt az út egészen a faluig.

•  

  • Kedves Thesaurám! Hová hívhatlak meg legközelebb kirándulni?

  • Rád bízom magam – válaszolja – biztosan találsz valami szép helyet, akár csak most, boldog a lelkem a szép élménytől, csak annyit kérek, hogy legközelebb tavasszal, vagy nyáron menjünk.

  • Rendben van – válaszolom – és örömtől csillogó szemmel nézünk össze.

Ó, vén Mikulás !
Egykor még
csilingelt minden,
énekelt, s nevetett
a hó, a hideg,
sok-sok kicsi
omló galamb szálldogált,
tündérek játszottak velem
csalóka édes éveket.
Kristálypalotában éltem,
a külvilág csak áttetszett,
elnyomta szikrázó csillogása
a szeretetnek
a palotába osonó árnyakat.

Kongtak-bongtak a csillagok,
mint ezernyi fényes harang,
a kályha tüzesen dorombolt,
a hó lágyan, gyöngyen
lengett körül,
s egy kedves
öregember
lassú léptekkel,
tüzes szemekkel
a szobába lépett.

De mióta a kristály megrepedt,
s a játék valóság lett,
mióta sorsos kénye
az életnek
játszik velem,
mióta dohog
mohos, gonosz malma
az időnek:
nincs hó és nincs csengő,
nincs meleg,
nincs öregember,
nincs.
Elolvadt, mint a hó,
elszállt, mint a hang,
csak az emlék maradt.

De a szívnek
még van Mikulása,
mindig ifjú, bár ősz a haja,
nem játékos kisöreg,
nem puha fehérprémes,
nem.
Egyszerű, kedves,
nem hallani,
mégis beszél,
néma szavát csak a szív érti,
csak a szív,
csak a szív.

Jégbe foglalt fénysugarak
vérzőn törtek éjburkokat:
s a nap átködlött vöröslőn
pirkadt őszi égből,
nyirkos gomolyködben,
felhők súlyingében,
erdők koronáján,
déren,
fagyon áttűnő tűznyaláb.

Rászóltam:
merülj aranyba, s merült;
vakított is, de hidegen ült.

Hiába emelte jégfénye pompáját,
nem hódította meg őszünk dérvirágát:
ragyogása elcsúszott villanva, vakítón,
szemfájdító tükröt tartó
kristályszirmain.

Jégfény-pompás napsugarak,
elcsúsztak és megalvadtak.

Mikor elnehezül szívem,

és nem találja ritmusát,

mert oly álnok ez a világ,

csak a mosolyodat kérem.

Mikor kiáltana lelkem,

gyújts nekem kérlek egy gyertyát,

hisz' kell olykor az a kis láng,

csak a mosolyodat kérem.

Mikor harcos az életem,

és a bensőm támaszra vár

oly sok nagy küzdelem után,

csak a mosolyodat kérem.

Mikor mosolyodat kérem,

halld szívem új dobbanását,

nézd lelkem szép lobogását,

és adj, adj még mosolyt nékem.

1975. május 10. délelőtt 10 óra.

Álltam az ágy mellett és rajzoltam apámat. Zihálva, hangosan, mélyről felszakadóan szedte a levegőt, önkívületben küszködött az életért. Már harmadik napja haldoklott.

Eleinte azt hitték, hogy majd jobban lesz — már többször volt rosszul —, de nem javult, így csak később értesítettek, hogy baj van. Amikor megérkeztem a szülői házba, csak anyám volt apám mellett, a testvéreim még kiskorúak voltak, nem lett volna helyes, ha végig nézik apánk agóniáját. Anyámmal egymásra néztünk, csak bólintott, leült a fejénél lévő székre és megnedvesítette a száját. Az orvos azt mondta - kezdett bele anyám -, hogy „nagyon erős a szíve, már csak az tartja életben”. Küzdelmes, nehéz élete volt, de a szíve az átvitte mindenen az elmúlt hetvenkét évben.

…délelőtt 10 óra 30 perc.

Még néhány óra és nem lesz többé. Az eszem tudta, de a szívemmel nem tudtam felfogni. Olyan szívós volt — egyszer csak összeroppant, korházba vitettem és több mint húsz féle betegséget állapítottak meg nála, de Ő nem adta fel évekig. És most nincs tovább…

Tavaszonként kivittük napközben egy fotelban a gangra, hogy süsse és átjárja a nap. Azt kérte fogjunk neki méheket, különböző helyeken megcsípette magát – Ő tudta, hogy hol kellett – és pár hét alatt talpraállt. őszig, kisebb gondoktól eltekintve jól tartotta magát, de akkor megint ágynak esett. Mintha a nap és a méhek éltették volna, de ezen a tavaszon nem kelt fel. Amikor látni szerette volna a testvéreit és megkért, hogy hívjam el őket  —  rosszat sejtettünk.

…délelőtt 11 óra

Már a harmadik rajzot készítettem, amikor nyitott és homálytalan szemébe egyszer csak fény költözött, rám nézett és éreztem, hogy beszél hozzám némán. A szeme megtelt szeretettel, hittel, nyugalommal és én láttam, éreztem benne, hogy elsőszülöttjére bízza szeretteit, hogy hisz bennem és megnyugodva békél meg sorsával. Látta a szememben, hogy elfogadtam kérését, és mire felocsúdtam, már ismét fénytelenné vált a tekintete.

Ismerték és szerették a faluban. Bármerre mentünk, meg-megállították egy-egy jó szóra, mintha mindenki hozzátartozója lett volna. Sokat tapasztalt ember lévén volt benne valami mélységes derű, emberszeretet, nyugalom és bölcs játékosság. Büszke volt a családjára és szeretett velünk menni bárhova.

…délelőtt 12 óra.

Korábban gyors, de egyre lassuló zihálása leállt. Eltelt 3-4 perc is már és nem lélegzett. Odahajoltam a mellkasához, hogy meghallgassam van-e még szívdobogás, és abban a pillanatban, amikor hozzá értem hirtelen felszakadt belőle egy nagy sóhaj és újra elkezdett lélegezni. Szinte megdermedtem…

„Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország, gyönyörűbb, mint a nagyvilág” — énekelte oly sokszor egyik legkedvesebb dalát, oly szívhez szólóan és gyönyörűen (dalárdista volt), hogy máig a lelkembe égett és szorongatja a torkomat, ha meghallom, vagy eszembe jut. Mélyen vallásos ember lévén a Passió játékokban is rendszeresen énekelt, és a vasárnapi misék sem múltak el nélküle és az Ő tenor hangja nélkül.

1975. május 10. délelőtt 12 óra 25 perc…

Dermedtségem elmúltával folyamatosan hallgattam a szívverését az egyre hosszabb ideig ki-kihagyó lélegzetvételek szünetei alatt, és egyszer csak leállt a szív is. Hallottam, ahogy az elernyedő szívből kisurrogott a vér és elernyedt a teste is. Anyámra néztem és elkezdtük énekelni az apám szívéhez legközelebb álló éneket…”Hol vagy én szerelmes Jézus Krisztusom,/ hol talállak Téged kegyes Megváltóm,/ adj világosságot, mert fényes vagy,/ Nálad nélkül szívem igen bágyadt.”

         21 éves múltam…és Ő megtalálta a Megváltót…