Strellafugaz blogja

Az elveszett érzés te vagy, a

temetetlen óceán lángoló hullám-dala,

s a kín pusztító hada.

S egy elveszett érzés miatt lettem

sorsára hagyott, megbántott magány,

s a félelem kirekesztett angyala...

• Vágyból félelem.. A szív, mely átölel:

• Vulkán érzelem.. Elmém így sorvad el.

• Ő, mi küzd még ellened, hogy

• Szivárványként ragyogjon rám két szemed.

• Ő nem feled. Már képtelen.

S a szív még menekülne tengerszín tengeren,

Elveszne a holdfény csillámpor-kék egen.

De csak csonka emlékek az édesméz képzetek,

Hol magához bilincsel még szerető két kezed.

Oh, te mélybe repítő, lángoló, vad érzelem!

Ketrecbe taszítottad porladó jégszívem.

Szerelmet adtál egy színtelen éjjelen, s

Én hópehelyként szállhattam napsütötte éneken,

Míg e dallam fátyollal takarta el két szemed,

S e tévképzet magával ragadta a távolit... a végtelent...

Te lágy sóhaj a lázongó tengeren,

Mondd, miért sajog e megfáradt szív,

ha lényedre gondolok?

S szemem elől merre vesznek el

az utat adó, fénylő csillagok?

Mondd, miért nem feledlek soha?

A törékeny test mondd, miért vacog?

Egy bűnnel bélyegzett fekete lélek

nélküled mondd... merre kóborol?