Út-találkozás

Emlékszem, a pillanat térdre hogyan
remegett, kamaszlányos ábrándokat
csalva homlokom mögé, míg belül fogtam
Isten kezét, s véget ért a zarándoklat.

Az esővisszhangok mind elültek bennem,
s Te fénypaszullyá magasodtál nekem,
aztán szemedben tűz-hóvirág lettem.

Csak egy parázslat volt, de felnőtt csendben,
Égre szállt a papírsárkány-szerelem,
szabadsággal a belső gyermekkel.

A félelem apályként vissza húzott
volna, de egyre nőtt velem a vágydagály,
s a hullámverés elérte a sziklacsúcsot,

belőlem a kozmoszig röppent a magány.
Végül csillagsugárként tűnőn hullott,
míg többé nem láttam magamat arcán.

Majd szív-univerzummá vált a kékség,
valahányszor tekintetedbe fogadtál,
s megmutattad a harcoknak a békét,
mikor lassan örök részemmé olvadtál.