Mig feldobog

Párafilterek gőze úszik a tájon,

gomolyukban  csillagkemencék lángja
elfakul..zúzmarapillék ülnek fákon,
az ember itt, a temetőnémaságban
állva, valahogy a múlt tavaszát várja,
miközben a fények szembogárkája


kihuny, s gyászpantomimmé lesznek árnyak.
Emlékpupillák tágulnak a bentre,
a mézcsepp-Hold elkenődik az est ujján,
s fájdalombogáncsot tűz a csendre,
ahogy a gyertyaderengés lobban a gyufán.
Pedig, a Halottak napján nem halál


járja át a lélek csontjait, hiszen
mig feldobog a sziv, Életet talál
ma is, látszat-tűnt mosolyban, érintésben.
Mert minden sorsközös pillanat, amit
elsóhajtott messzijébe az idő,
egy-egy mag, amiben születés lakik,


s belőlük szeretet-orchidea nő...
Mig feldobog a sziv, lélegeznek Ők,
velünk, sziromlepkeként vállunkra szállnak,
az együvé tartozást a hiánytőr
a szivigazból soha ki nem vágja.