Lélekmadarak

Néha, mintha csak gyűrném a napokat,

mint feleslegessé vált papírt, és már 

nem is számolom a lapokat.

Realitásom is naív, hisz még vár,

csak csendem fürkész, hol késel változás?

Ha nem jössz, gyökerestől hervad a nyár...

Szeretném, ha csupán illó látomás

volna e kór, mi időnk megtámadta,

ha létezne még gyógyító áldomás!

Fáj, hogy milyen gyönge a mai ember,

lelkét vírusok emésztik fel, mindig

messzebb sodorja ez a pestis-tenger

a jótól, és egyre halkabban sikít...

Hát mond, hol késel holnapos változás?

Érkezésed imádkozom a sírig,

mert a létfertőzés terjed, bárhová

nézek. Én félek, egyszer elfáradnak

a hajnalok, és nem lesz csak kárhozás

számunkra, hisz a belőlünk burjánzó

romlás éjszakát duzzasztva minden fényt

eltakar...Bár eldobnánk a muszájból

cipelt terheket! Csak nézek, szerte-szét

köd. Azt hinnénk pusztán harmat-párolgás,

pedig sír a Föld, szeme mező és rét,

könnyei felhővé nőttek...Látom már,

hűvösödik szívünk, távol a remény,

hogy hazatér még bennünk a változás. 

Mint szerelmes asszony, lágyan virul a táj,

piruló arccal fogadja a tavasz

közeledését, csókja rég vágyott malaszt,

ajkán a tél érintése tovább nem fáj.

Trubadúrként udvarol neki a daliás

Nap, míg ő fényében kacéran heverész.

Fiatal még pillogása és csenevész,

éber lett tekintete csupa kacsintás.

Kecses fűzként táncol a perle szélnek,

haja zöld selyemfátyolként lebeg vállán,

melyet az élet festett rügyezés-vásznán.

Inda-fürtjei majd a földig érnek,

mosolya ragyog, mint hamvas aranyeső,

csillanása a horizonton hajnalt gyújt,

amikor minden csillaggyertyát messze fújt.

Szíve még széppel teli, és csupa erő,

üdvözlésére készül szín-élénk nyárnak.

Virágzás-legyezője mögül pislog,

szemérme kendőzetlen báj és titok,

szirom-menyasszonya lesz délceg fáknak. 

Mikor kicsit elveszünk,

mert fals hangot vél találni a dallam,

én szótlan kottává rejtem el magam.

A látszat külön papírra vet minket,

átírná bennünk az egymásban-hitet,

 a kulcsolt kézből engedünk...

Mikor kicsit elveszünk,

már órákká fájnak a külön-percek,

a nélküled-időben elveszett leszek.

Míg a leülő harag daccá hűvösül,

ajkunk csókban csupán vágyként üdvözül,

mert a küszöbhöz sem megyünk. 

Mikor kicsit elveszünk,

az érintés csak fél-mozdulatot tesz.

Az összetartozás mégis magához vesz,

üres szavaim fegyverét leteszem,

hisz szemed is tisztán látja már szemem,

s hazatalál szerelmünk.

Október volt, születésnapod épp csak

elmúlt, csendesebben járt-kelt a szél is,

akkor én kiléptem a kapun mégis,

nem észleltem, hogy a halál fészket rak.

Őszi langyosságban ragyogott a Nap,

levelek enyésztek avarrá lassan,

akkor aludt el szívverésed halkan,

csak az üres ház volt ágyadnál a pap.

Szemed szótlan, egyedül hunytad örök

álomra, nemébredésed látva törött

darabokra a gyermek és az élet...

Arcod mint a hó, fehér volt és szelíd,

de nincs idő mi hiányodon enyhít,

mert akkor sorsom gyász-pokolra égett.

Tavaszt vágyom-veled, mikor korai pír

ragyog fel a hajnal dértől gyöngyöző

arcán, és a tél búcsú sorokat ír

az enyhülés szaván. Örülni köd-főző

reggelek lassú színbe mosódását,

tüdőig szívni a levegő friss sóhaját,

amíg ajkam égi csókod forróságát.

Tavaszt vágyom-veled, ahol majd rongyhaját

lebbenti milliom felleg, és felettünk

könnyű vitorlaként csak lebeg. Tavaszt vágyom,

-veled, hogy vidám-csiklandósan nevessünk,

ha bőrünkkel játszik a szél, míg fű-lábnyom

rajzolódik utunk nyomán, jelezve, itt

van már, nyitogatja szemét a sarjadás.

Tavaszt vágyom-veled, nézni a tereit

szűkitő fagyot, nyújtózó rügyfakadás

első mozdulatait, amitől élednek

az alvó fák. Tavaszt vágyom-veled, hol a jég

opál takarója alól felébrednek

a földek, bár a hidegtől kicsit bávák még.

Tavaszt vágyom-veled, párát lehelő esten

karod szeretettől meleg fészkébe bújni

a kószáló hűvöstől megborzongó testem.

Csak a tavaszt vágyom, lágy gyertyává gyúlni

-veled, miközben leheletünk összeforr,

és szívverésünk tüze egy hangként dobban.

Tavaszt vágyom, gyönyörködni a csöndbe folyt

világot, - veled, miközben mellénk pottyan

az éj. Ölelés-tornácunkon ülni, amint

a Nap aranya Holdat fest az álmos Égre,

és a gyönge fény csillag-paránnyá alszik,

s tudni, szerelmünk nem csak percnyi élet.