Soultribe blogja

sötét anyagod

 

felvágtad halott szemhéjaim
virrasztasz felettem a tépett égen
álmaid horzsolták fakó arcom
te sem éltél meg bennem s benned én sem

 

 

él..

a Jóisten valahol közöttünk
mert mikor szemeidbe nézek
s egyazon pillanatban látom
szomorúságod s örömöd
úgy árad szét bennem
legszentebb hited
mint az ébredő nap sugarai
a legelső reggelemen
mikortól már nem voltam
halott mint a kő

fizikai valódban
nem érintelek meg
mégis feloldódom
örömödben s keserű
ízt tapaszt ajkamra bánatod

nyílt sebeket szaggató ítélet
hogy pusztulnunk kell
égni a bűnben, fulladni az anyagban
de az eső összemossa éveink
és telek lehelete szilárdítja őket
a fehér trónusokon
önmagunk legmélyén
sarjadt egy apró virág
s szóra nyitja szirmait
„felkeltünk hál’ Istennek
fel hál’ Istennek”

világom legfrissebb
sóhaja hajnalom, tiszta
ölelésében megrészegülünk
eggyé olvadunk ebben
a csodás lázongásban
és törhetetlenek leszünk
mint az otthonunk amit
magunkban teremtettünk

csillagterítő

Tényleg gyönyörű
ahogy háttal állunk
félholt fasor és sárga
házak a domb mögött
most vettem csak észre
hogy rózsáira szakadt
és ettől varázslatos
ez a sápadt délelőtt
szűkülő pupillákkal
rejtezünk a fény elöl

a szerelem csak bársony
mi többek: testünk vérei
vagyunk, hosszú, hosszú
utakon kísértettünk odaát
és csillagokat gomboltunk
egymás jeges mellkasára
(lobog-lobog a fáklya
egyszer kivezet minket
a szótlan napvilágra)

éjszakáim árnyai
türemkednek ki hajnalaink
selyem-finom szövetén
ha lenne még esélyem
rojt lennék levetett bőrödön
azt mondtad tekereg a hold
s cseppfolyós álmainkban
az élet durva szövetébe
burkolt be a vérfoltos múlt
kályhád voltam, s földtakaród
de izzó nyarunk elcsitult 

házunkon vak már minden ablak
de én csillagterítőnk alatt  
újra és újra összeraklak

június

hűs
platánok
alatt

forrón
ömlöttél
rám

imádtuk
a
nyarat

benned
egész
voltam

úsztam
hangjaid
tengerén

de
lecsúsztam
rólad

 

rögtönzött érintések

berendezkedtem
most minden a helyén van
túl mélyre szívtam a múltat
de már üres vagyok
tárgyak állnak a falnál
nekem a tükör jutott
ott csillogok a sötét sarokban
ahogy a csillagok takarják
a felhorzsolt lelkeink
úgy takarsz te is engem
vonszollak magamon
nem csak a bőröm dermedt rám
berendezkedtem
most kitöltök magamban
minden apró űrt
terhes ez a tökéletesség
vastag szemhéjak alól
feketére sűrűsödött pupillákkal
belenéztem az éjszakába
ott voltál, ott volt mindenki
kettévágott szívvel sirattál el
a vörös könnyeket
tenyeredbe fogtad fel
s megitattál a határon