Slam blogja

Csak csedben osonok, lépteim véletlen se hallják meg. Beértem. Szusszanok egy nagyot. A redőny felemásan leeresztve, éppen ahogy hagytam tegnapelött. Félkomótosan próbálom leerőszakolni magamról a ruhát, úgy hogy az egész egy csomót alkot. Nagy tortúra miközben szögdelve ugrándozok hátrafele. Végre siker. Sötétben elbotorkálok az ágyamig és bele tekerem magam a takaróba. Pár perc vacogás után úgy tűnik felmelegszem annyira, hogy ne fázzak. Behunyom szemem, talán segít elaludni. Rémképek hada járja át fejem. Talán ha átfordulok a másik felemre. És igen, most már látom a nyugodt képet magam elött, de az egész forog velem. Talán, ha az ablakot kinyitom.  Csak beszökik a hideg. Takaróm minden egyes kis szegletét jól betűröm, így talán már jó lesz. Nem kapok levegőt. Azért az orrom csak kidughatom. Hallom, ahogy a tücskök ciripelnek. Mégis csak becsukom az ablakot. Ülök az ágy szélén és szitkozódom a napon. Elaludnék végre, ha tudnám hogyan. Visszafészkelem magam és bámulok a sötétbe, egyenesen felfele. Beleszédültem, és e szédülésben úgy tűnik elaludtam, mert reggel félig lelógva az ágyon ébredtem még mindíg komótosan.