Slam blogja

Ülj le mellém, szorítsd most jól meg a kezem. Hozd vissza az emlékeim. Ha elhagynám könnyeimet, lopd vissza nekem, mint álmaimban ringass most el.  Emlékezz rám, meséld el az álmaimat, az embert aki voltam. Minden egyszínű lett, az évszakok sem változnak már át úgy, mint régen.

Reggel felkelvén kimentem a teraszra. A nap sugarai még épphogy csak próbáltak előtörni nagy gyötrelemmel. Szép volt e kínlódás és lassú. Gyönyörű és értelmét nyert. Utat mutatott a reggel születése. Ő még magához sem tért, csak aludt bent mint egy kisgyerek. Az utolsó reggelen, mindent máshogy láttam. A napfelkelte napfelkelte volt eddig, a légy repülése természetes dolognak tűnt. Ma lassítva pörgött minden. És  megértettem azt, amire eddig oda sem figyeltem. Minden olyan egyszerű és mégis bonyolult. Olyan mint a szerelem. Látszólag egy olyan dolog, amiről tudjuk hogy van, érezzük. De beszélni róla nem tudunk. Nem tudjuk megfogni, körbe írni. A napfelkeltét sem. Azt látni kell, érezni kell a melegséget. A szerelem is ilyen. Érezned kell, hogy ott van benned. Nézz rá a másikra és mond el  mit érzel. Melegséget. Én minden nap ezt érzem.  

Talán, amikor megszűnik az emberben saját önzősége.

Talán, amikor szíve egyetlen dobbanása felér a világ összes örömével.

Talán, amikor pőre bőrét érzed testeden, amikor nem kívánod a testi örömöket, csak azt, hogy ott legyen melletted.

Akkor elhihetet majd, hogy igazán szereted.

Akkor ott, hidd el, nem bánthat már a világ ezernyi penge éles kése, nem fáj majd semmi sem, csak ott legyen ő, melletted.

Sírni csak sírni folyton folyvást. Várni várni, álldogálni a megoldásra rátalálni. Várni a hazugságra, arra, hogy sose fog fájni. Várni mindig, arra menni, hol soha sem éghetek el. Várni egymás után, azt hallani, hogy sosem kell félnem. Keresni folyton,a forrást, hol hallom majd a szabadság igaz dalát. Hazudj még nekem világ! Mondd, hogy sosem halok meg! Égesd belém kérlek, hogy ezer évig élek. Mutasd meg hogy hol lesz, hitesd el, hogy megtalálhat. Hazudj neki és nekem mégjobban, talán könnyebb lesz minden. A sötétbe rejts el ha mégsem. 

Megannyi hasztalan áldozat.

Megannyi elcsépelt szó.

Megannyi fáradt mozdulat.

Eleve ennek születtünk. 

Olykoron megálltunk, s megrekedve keserű könnyeink között sirattuk fájdalmunk. 

Halottak voltunk mindig is. 

A sors keze-  koporsónkat egymás mellé fektette.

Koporsószegeim is csak remegtek mikor tíz körömmel ástunk egymás fele.

Érezve láttalak a vak sötéten át, szemeid ontották belém a szomorúság minden formáját. Otthonosan éreztem magam mégis, ismerős volt nékem  e táj. 

Ó még az a  szenvedés is édes volt egykoron.

Megfáradt a lelkünk.

E nagy fáradtságban némán tűrtük a csend hatalmát s vártuk keserves halálát.