A zavarodott lelki világ komédiája...

Van egy simogató-keze, egy sima, cseppfolyóssá puhult tenyér, amire kék golyóstollal az emlékeit írja, és van egy másik, kiszálkásodott, vak tenyere, amivel az ökölbe szorult érzéseidet ütlegeli beléd, majd fényszennyes-szerelmétől túlfűtve benyúl a bordáid közé, nedves ujjhegyekkel, -csupa erotika-, hogy kerek-fejű gombostűkként a szívedbe szúrva elmondja azt is, amit nem ragaszthat ki sárga cetlikkel a homlokodra...

Settenkedve-szeretni, vagy settenkedve-fájni: a különbség csak egy vasbetonfalnyi távolság, háttal állva, szembe-szélben.

Rúzsfoltos cigarettavégek utáni meteorzúgás a fejemben, tarkó-ügető, szín-harmonizáló szív-harmonika, agyfélteke-koccanás, idegrost-karambol, vagy figyeld inkább a túlpihent arcok kedves és unkedves orrnyergét, ahogy hintáznak rajtuk a kipárásodott álmok, ugye, neked is felhabzik a hátadon a nyugalom?
Exhibicionista a lelkem, anyagtalanul magamutogató légbőlhányt-vetett, szedett-vedett, aztán mindent levedlett szenvedélyes-hulladék-szelet...ezt szeresd, nincs más...még ha kimeríthetetlen is a vágy-büdzsé.

Nem hiszek az arcokban, a testek szépségében, a holnapban, és vele benned.

Ahogy-és-amikor az életem szétbomló, fekete kontúrjait idomítod színes egésszé, bordák ölelte, végtelen tükör-termekben az az egy, kegyesen hazug, de kegyetlenül igaz érzés, csak megsokszorozott belső vérzés, macskaköves sóhajok és egymást tarajossá tajtékzó vágyak bontotta színes szalagokként fonódó karok ketrecében a bezártság, -csak lappangó iszony-, tőled és az élettől, mozdulatlanná heverve az álmokat, a nap króm-sugarai alatt, grafit-törmelékként habosra rúgva az utca porát, ízlésesen-mocskos képzetek gyúrva cipőtalpalatnyi valóságokká, és így zsugorodunk időtlenné egymásban, és így zsugorodik bennünk a világ is:

magatehetetlenné.

Ha szétbomlana mellkasodon a bőrkötés, lepucérítanám a szíved, egyetlen feslett dobbanássá vetkőztetném, hogy ösztönből szeressem csupán egy megfoghatatlan, tán nem is létező pillanatig, akár egy ócska cédát, vágyaim hirtelen felindulásából lett tárgyát, testek talmi szerelméről vedlő mocskát, és a kielégülés után elhajítanám, akár egy csonkig szívott csikket, érdektelenné unt játékát a kiégett fénynek, ahogy az ölébe édesget, és halálba dédelget, a napkorong. 

Sárga cintányér vagy az égbolt harsánykék abroszán.

Lámpák pislákoló fényorgiájába veszve füst-ölel a lég, a Hold üszkös csend-csóva csupán. 
Csillag-parázs, légbuborék, hanyatló szerpentinút koszos álom-pilléreken. Rozsdás konfetti-tengerét szórja a mészfoltos éj, testek-testekbe olvadó kéj-és-kínkeserve, csak karóba húzott szenvedély.
A szív ólomfestékes porcelánedény, arzént pumpáló gépzajban, görcsös sóhajt vajúdó pészméker.

Üres vagyok, egészen. Csendtől kongó neonfolyosó, testem a zajos terminál, és frontálisan ütköznek a lelkek, a semmi kifutóján.
Uszadék-szívekben az elvágyódó dobbanások sodrása fullaszt fülledt felhő-görccsé, nem vagy, és nem vagyok, csak korcs redő a sehová-lett táj ráncos homlokán, semmiben hempergő füst-szirmokat verejtékező fejszecsapás a vágy gerincén, ékké verve magát benned.
Piruetteket hányó szél-szerenád a szemétdombon hajlongva fájón-semmitmondó vastapsodért, epekedő eső-glissé, szilánkosra csurgatva szíved vakablakát, -vagyok-, de -lenni- már nem tudok, csak króm-szerelvény, mellkasod hullámzó csend-kikötőjén.

Megszűnt létezni a pillanat.