Viaszként olvadó órák lüktető szívverése repeszti szét az időt… –csak a percegés-
Egymásba karcolódó szavak halkulnak jelentéssé benned. Kapaszkodom ebbe a szörnyű-szép ürességbe, ahogy ringatózunk a semmi, a te morajló semmid néma tengerén, várjuk a dagályt, hogy álom-partot érjünk, és akkor, akkor meghalunk majd, a te homályországodban, hóbortkék habok szín-nyelő, tébolyult árjaként. Csillogó, testetlen káprázat leszünk csak, elterülő tükörfény, csillagmezők poros gázgyűrűi, és az égbolt, az égbolt lemálló függönye csak roskadozó szépség, álom-pavilonok holdfénykacajoktól maszatos vak-ablakain át, árnyékká zsugorodom a szemeidben felrobbant Nap kialvó tüzében, -parázs pislogás, ahogy kvazárok okádnak magukból lágy-vörös világokat-.
És a fellegek, kidülledő jégcsapok, savas könnyekkel sírják le az eget, és feloldják kormos cseppkövekké üszkösödött testünket, ezüstszalagokként bomlunk ki egymásból, rádium-csókok, a gyönyörterhesen összezuhant emlékezetben, csak halvány montázsodként ütnek csend-üres galaxisokat bennem…
Glóriát a fejed fölé, glóriát a nyakad köré, -tarts egészben-, ahogy gyengéd-gyűlölettel fakasztanak színeket belőlünk a kóborló napkutyák.
-és a kitágult pupilla túlfeszül-
Vonyítasz. Vonyítok.
Egyéb