Ailnoren - a blogfantasy

II. Láncok és kövek

 

Sok száz mérfölddel délebbre az emberek birodalmának legnagyobb kikötővárosát, Sibonnent is hó takarta. A révet lezárták, valamennyi hajó a dokkokban várta a távoli tavaszt. A város, amellett, hogy Ailnoren legforgalmasabb kikötője volt, két dologról volt még nevezetes: arról, hogy egymást érik a vöröslámpás házak, a tengerészek nagy örömére, és arról, hogy az északi városfalon túl egy kietlen, sziklás vidék terült el, egy felszíni kőbánya, ahol Tor-il-Nith erődje magasodott, fekete bástyáival, komor lőréseivel; a paráznaság temploma mellett a bűnhődés temploma, Ailnoren legsötétebb fegyháza. Egyfelől a léháskodás, a bordélyok, a játék- és ópiumbarlangok, a bűnök előszobája; másfelől minden bűn vége, az igazságszolgáltatás gyászos erődje, melynek nevét a birodalom alvilágában ki sem merték mondani; tabu volt, ezerféleképpen körülírták, a borzalom metaforáival.

         Sibonnen városa jelképezte mindazt, ami a birodalmat ez idő tájt a romlás felé vitte; gyengekezű, erélytelen uralkodója volt, aki csak az élvezeteknek élt, helyette a hivatalnokok irányítottak, elsősorban a saját zsebük felé kacsingatva; a nép nélkülözött, gombamód szaporodtak a rablóbandák. A bűn virágzott, és egyetlen szervezet működött megfelelően: az igazságszolgáltatás. Az Ezüst Hollók Rendje, ez a félig katonai, félig inkvizítorszervezet, keményen kézben tartotta a bűnüldözést és a végrehajtást is. Persze nem vetettek senkit máglyára; azok az idők már elmúltak, bár egyes idős lovagok szívesen nosztalgiáztak a régi szép boszorkányégetésekről. A Rend polgáriasult és még félelmetesebb lett; már inkább lőfegyvert hordtak, mint kardot, és a tradicionális, régimódi lovagi öltözéket is csak ünnepeken viselték. Új egyenruhájuk praktikus volt, de elegáns.

Ahogy a bűnözés nőtt, úgy lett a Rend egyre könyörtelenebb. Tor-il-Nith foglyai közül kevesen élték meg a szabadulásukat; a szegény családból származóknak pedig nem volt sok választásuk: ha nem akartak éhen halni és beleroppanni az adókba, vagy rablónak álltak, vagy az Ezüst Hollók közé. E két osztály háborúja évek óta folyt, a király nem törődött semmivel, a hivatalnokok sikkasztottak, ahol csak lehetett, a Rend pedig a nagy gazemberek helyett szerencsétlen útonállókra pazarolta az erejét.

         Tor-il-Nith erődjében éppen az volt a borzalmas, hogy modern volt. Nyoma sem volt itt patkányoknak, mocsoknak, pincéknek; minden szabályos volt, rideg, szögletes, fekete. Fém és kő; rácsok mindenütt, olyan erős rácsok, hogy azokat semmiféle kezdetleges fűrész nem vágta át. A rabok többsége meg sem próbált megszökni; még ha sikerült volna is, ami képtelenség volt, nem tudtak volna hová menni. Sibonnen városa helyőrség volt, tele a Rend lovagjaival, besúgó stricikkel és utcalányokkal; a szökevényt percek alatt elfogták volna. A környéken pedig nem volt más, csak a vadon; sziklás, terméketlen vidék, északra pedig egy sötét erdő, ahol vámpírok tanyáztak. Hajóra menekülni is kockázatos lett volna; a legtöbb kapitány egyszerűen a tengerbe dobatta a felfedezett potyautast. Innen nem volt menekvés; csak a szabadulásról álmodozhattak.

         Ugyanazon a dermesztően hideg, havas napon, melyen az Isillyn és a DelMoryn Ház megkötötte sötét egyezségét, a fegyház lakói a kőbányában dolgoztak, egy hatalmas teraszfélén, s noha délelőtt volt, alig láttak valamit a sűrű hóeséstől, a komor, szürke égbolt alatt. Őrök járkáltak köztük fel-alá, kezükben puska, fejükön az Ezüst Hollók címerével díszített kalap, mely árnyékot vetett az arcukra. Meleg, prémes fekete köpenybe burkolóztak; a rabok foszladozó, vékony szürke vászonruhában dideregtek és némán fejtették a követ. Nyáron néha megesett, hogy énekeltek, de most egy hang se hallatszott; a levegő megfagyott a gyűlölettől. Titkon az összes rab a térség közepén lobogó tűz és az üstben lévő, fenséges illatú forralt bor felé sandítgatott. Az őrök időről időre ittak egy-egy bögrével.

-         Inkább korbácsolnának meg – suttogta egy világosszőke hajú, sovány, fiatal férfi a párjának, akivel össze volt láncolva. – Ez rosszabb bármilyen kínzásnál. Hallod, Dian? Meg tudnám ölni őket. Hát nincs isten, aki lesújtson rájuk? Dian, miért nem felelsz?

-         Fogd már be! – felelte a Diannak nevezett rekedt, szinte vadállati hangon, mely annál ijesztőbb volt, mert nagyon halkan beszélt. – Majd meghallják, idejönnek és szétverik a pofád, meg az enyémet is, ha már kéznél vagyok. Mit nyavalyogsz? Húzd az igát és ne szólj semmit, ha élve akarsz kikerülni innen.

A világosszőke rab bánatos sóhajjal tért vissza a munkájához.

Az ebédidő sehogy sem akart elérkezni.

Dian párja – akit Harounnak hívtak – időnként lopva egy-egy pillantást vetett társára. Újonc volt, két hete érkezett ide a carinildi börtönből, és még nem nagyon volt alkalma megismerni azt, akivel a véletlen közös láncra verte. Dian zárkózott és mogorva ember volt, ha szóltak hozzá, általában csak morgott valamit válasz gyanánt, ha pedig nem hagyták békén, odacsapott. Haroun csak titokban tanulmányozta és töprengett, hogy miféle ember lehet, miért került ide és mi jár a fejében - a szökési tervek mellett, mert a rabok elsősorban és mindenekfelett a szökésen gondolkodnak akkor is, ha reménytelen. Azt észrevette, hogy a többi fegyenc felnéz társára, és gyakran kérik fel döntőbírónak civakodásaikban. Volt benne valami tekintélyt parancsoló, kemény tekintete egyenes és őszinte jellemre vallott.

Dian harmincöt körül járhatott, félhosszú haja gesztenyebarna, vonásai férfiasak és határozottak. Alkata acélos, s a kemény munkában csak még izmosabb lett. Viharvert külseje és nyers modora ellenére nem tűnt olyan elvadultnak, mint a rabok többsége, bár nem riadt vissza semmitől. Gonosz ösztöneit, ha voltak, féken tartotta a saját érdekében; elég esze volt ahhoz, hogy ne tegye még rosszabbá a helyzetét, eddig még nem próbálkozott szökéssel sem, bár nyilván ő is, mint mindenki, csak az alkalomra várt. Abban minden rab egyetértett, hogy ha valakinek, neki sikerülhet, ha egyszer elhatározza.

A hópelyhek kavarogtak a metszően hideg szélben, amikor végre elérkezett az ebédidő. Ezt kürtszó jelezte, mint minden fontosabb eseményt az erődben. Hatalmas kürtöket használtak, melyek megszólaltatása embert próbáló feladat volt, és hangjuk borzongatóan mély. Két fúvás étkezést jelentett, háromszor három ébresztőt, öt rövid pedig fontos személy érkezését (ez nagyon ritka volt). Négy teljes és két rövid kürtszó azt jelentette, hogy aznap a király kegyéből a munka szünetel és a rabok bort kapnak az ebédhez; ez csak nagy ünnepeken esett meg.

A rabok egyébként bármilyen időjárás esetén percre pontosan meg tudták állapítani, mennyi idő van még a következő étkezésig; időmérő szerkezetek híján ösztöneik kifinomulttá lettek.

A kürtszóra megkönnyebbülten tették le szerszámaikat, és párosával, fegyelmezetten sorba állva mentek oda a térség kapujához, ahol megjelent a levesosztó, szekerén a hatalmas kondérral. Két segédje mérte ki az ebédet, mindenki kapott a leves mellé egy jókora darab kenyeret is. A koszt nem volt rossz és ami fő, meleg volt és tápláló. A börtön vezetősége racionálisan gondolkodott: eredményes munkát akartak, ahhoz pedig tisztességesen kell etetni a rabokat. Ez is az új idők tünete volt, és a fegyencek örültek, hogy ha nem is emberségből, hanem tiszta üzleti szempontból, de legalább jóllakhatnak.

A párok visszamentek a helyükre, leültek egy-egy sziklára – volt, aki a hideg miatt állva maradt – és mohón nekiláttak a levesnek. Sűrű raguféle volt, hallal, zöldségekkel, hússal, tejföllel, mintha a szakács azt tette volna bele, ami épp a keze ügyébe akadt. A fűszert szerencsére nem sajnálta, így a rögtönzésszerű étel jó volt, a raboknak egyenesen mennyi lakomának tűnt.

- Még jó, hogy a kaja ilyen – súgta Haroun Diannak. Az nem felelt, csak evett, nem kapkodott, nem is mutatta, hogy ízlik-e neki a leves, úgy evett, közömbösen, mint aki csupán a túlélés eszközét látja az ételben.

A szekér visszament az erődbe, de hamarosan – még mielőtt végeztek volna az ebéddel – újabb mozgás támadt. Két lovas közeledett a behavazott, sziklák között kanyargó mélyúton. Amikor a kapuhoz értek és leszálltak, a rabok felismerték az egyiket, egy köpcös, bajuszos, viszonylag kedves őrt, akit valamivel kevésbé gyűlöltek, mint társait. A másik, egy magas, karcsú férfi, ismeretlen volt előttük. Amikor beléptek a sziklateraszra, a kapu bezárult mögöttük, és a munkavezető eléjük sietett.

Dian és Haroun viszonylag közel voltak a kapuhoz, és hallottak néhány szót abból, amit beszéltek. A munkavezető altiszt alázatos hangon szólt a magas jövevényhez, mintha felettese lenne, és határozottan idegesnek tűnt. Igyekezett halkan beszélni, hogy a rabok ne értsék, de a hanghordozása és gesztusai félelmet árultak el.

Aztán megszólalt az idegen. Ő hangosan beszélt, s szépen zengő baritonja meglepő ellentétben volt hűvös szavaival.

-         A kaput nem zárták be, amikor elment az ebédhordó szekér, őrmester.

-         De hát… láttuk, hogy önök közelednek, és arra a pár percre…

-         Meggondolatlanok voltak. Pár perc? Egy ügyes rabnak több mint elegendő.

A jövevény hangjában nyoma sem volt indulatnak vagy felháborodásnak. Tárgyilagosan, nyugodtan beszélt, mint aki mindig kész magyarázni, és amit mondott, logikus volt.

-         Igaza van, uram. Elnézést.

-         Nincs miért elnézést kérnie, hanem ügyeljen az ilyesmire jobban. A szabályok nem dísznek vannak.

A közelben üldögélő rabok somolyogni kezdtek a bajszuk alatt. Bár az idegen szigorúnak tűnt, imponált nekik, hogy van ember, aki előtt az őrmester úgy áll, mint egy megszeppent iskolás fiú a tanára előtt.

-         Meg… megkérdezhetem, hogy miért küldte ide a Rend, felügyelő?

-         Megkérdezheti. – A jövevény hangjában mintha nevetés bujkált volna. – A parancsomat már átadtam az igazgatónak.

Azzal intett kísérőjének, és elindult, hogy körbejárjon a teraszon. Az igazgató egy percig úgy állt ott, mintha csak lassan jutna el a tudatáig, hogy a felügyelő épp az imént hülyét csinált belőle. Aztán sietve a vendég után eredt, és csatlakozott hozzájuk.

A rabok közben befejezték az ebédet és visszatértek a munkájukhoz, de megindult a suttogás. Néhányan ismerték a jövevényt.

- Ő fülelt le – súgta Dianéknak a mellettük dolgozó pár egyik tagja, egy ősz szakállú, himlőhelyes arcú öregember. – Innogennek hívják. A keresztnevét senki se tudja. Tán nincs is neki.

Dian lopva figyelte Innogent, amint a nyomában hűséges kiskutyaként loholó őrmesterrel és a kísérőjével körüljár. Volt valami királyi a megjelenésében. Magas, karcsú, de mégis robusztus alak, melyet hosszú, két sor ezüstgombbal záródó, nagy galléros fekete hosszúkabát ölelt körül, a nyakában fekete szaténsál. A kabát alól vasalt csizma látszott ki. Egyik kezében ólmosbotot tartott, a rendtagok békeidőkben hordott fegyverét, a másikat hátratette. Volt valami szertartásos merevség a mozdulataiban, ami azonban nem állt neki rosszul. Amikor közelebb ért, Dian jobban szemügyre tudta venni. Néhány évvel fiatalabb lehetett, mint ő, de férfi volt, nem ifjú. Vonásai kemények, ajkát szorosan összepréselte, sűrű szemöldökei között komor redő. Hosszú, dús, sötétbarna haját fekete szalaggal kötötte hátra. Gondosan nyírt, sűrű pofaszakállt hordott, nem sokat törődve a divattal, de neki illett az egyéniségéhez.

Amikor megállt Dian szomszédai előtt, a ősz, himlőhelyes rab sunyin összehúzta magát, mint aki nem akarja, hogy észrevegyék.

Innogen természetesen észrevette, és meg is ismerte.

-         No lám, öreg Hallvard – mérte végig alaposan és szenvtelenül. – Három éve, többrendbeli betöréses lopás és hatóság elleni erőszak. Hátravan tizenegy éved. Az édes pálinkát szereted és a vörös hajú, telt nőket.

-         Magának csodálatos memóriája van, felügyelő úr – próbált hízelegni a vén gazember.

-         Szükségem van rá – felelte Innogen egyszerűen, aztán továbblépett Dianékhoz.

Az őr és az altiszt követték.

A felügyelő kutatóan nézte végig Harount, aztán legyintett. Valószínűleg megállapította, hogy kezdő, aki nemigen érdemes a figyelmére. Ekkor ért Dianhoz, aki úgy tett, mintha el lenne merülve a munkájába, pedig roppant kíváncsi volt Innogenre. Hallott már róla ezt-azt a rabtársaktól, és tudta, hogy viszonylag fiatal kora ellenére a Rend egyik elismert tagja, akit kollégái tisztelnek, a bűnözők pedig rettegnek tőle. Pedig nem ordítozott és nem vert meg senkit, mint az őrök többsége, de valami olyan dermesztő hideget árasztott, hogy az ember a puszta jelenlététől borzongott.

- Nézz rám – mondta Diannak azon a fagyos, de mégis szép zengésű hangján.  

Dian, maga sem tudta, miért, dacolni akart a parancsával. Ez az ember nyugtalanságot keltett benne, érezte a hatását, és ő, aki mindig olyan megfontolt volt, most lázadozott.

De legnagyobb meglepetésére nem tudott ellenállni. Úgy érezte, hogy a másik férfi akarata fogva tartja. Felnézett, és vad, lázasan csillogó kék szeme egybekapcsolódott Innogen tekintetével. A felügyelő szeme szigorú volt és fölényt sugárzott. Dian megvetést látott benne, de érdeklődést is, a színe pedig elbűvölte. Első ránézésre szürkének látszott, mint a vihar előtti, felhős égbolt, de néha zöldes árnyalatba játszott. Dian érezte, hogy ennek az embernek nincs titkolnivalója; könyörtelenül becsületes, sugárzóan tiszta, mint egy bosszúálló angyal. Nem látott érzelmeket ebben a szempárban. Mintha nem is ember lenne: Törvény szobra, tökéletes és lélektelen.

Mégis, Innogen legalább olyan figyelemre méltónak találta Diant, mint az őt. Ő a lázadót látta meg benne, a büszke, szabad lelkű banditát, akit a fogság sem tudott alázatossá és sunyivá szelídíteni, és a büntetés sem fog megjavítani. Ha kiszabadul, ugyanolyan gazember lesz, mint amilyen eddig volt. Mégis volt valami Dianban, ami megkülönböztette az elállatiasodott, minden aljasságra képes fegyencek többségétől. Ez az ember még nem tört meg, gondolta. Van tartása.

-         Mi a neved? – kérdezte.

-         Dian Averon. – Majd szemtelenül visszakérdezett: - És a magáé?

-         Azt hiszem, Hallvard már elmondta neked.

Az öreg hitetlenkedve nézett rájuk, és ajkai némán, de tisztán láthatóan a „Honnan az ördögből tudja?!” kérdést formálták.

Dian és Innogen nem törődtek vele. Újra farkasszemet néztek, kutatóan, gyanakodva, ahogy két harcra készülő vadállat felméri egymást.

Egyikük sem fordult el.

Az altiszt és az őr, de a többi rabok is nyugtalanul figyelték az akaratok néma párbaját.

Mindketten érezték, hogy emberükre akadtak, és mindketten megérezték az ellenséget, aki a többinél is rosszabb; önmaguk ellentétét. Dian azt látta meg Innogenben, amit elképzelhetetlennek tartott: a megvesztegethetetlen vérebet. Innogen pedig egy bűnözőt látott, aki – a többivel ellentétben – szabad volt itt, a legszigorúbb börtönben, aki nem hajtotta le a fejét szégyenkezve, és aki úgy nézett a szemébe, mint egy egyenrangúnak.

Amikor a felügyelő és kísérője visszamentek az erődbe, Hallvard odasomfordált Dianhoz, és a fülébe súgta:

-         Készülj fel rá, hogy egy pillanatra sem fog szem elől téveszteni, amíg itt lesz.

-         Én sem fogom őt – felelte Dian, és a toronyra nézett, mely komoran és feketén tört az ég felé.

 

Első könyv

Diszharmónia

 

I. Melienor Házai

 

 

 

Lucius DelMoryn, Melienor egyik legelőkelőbb családjának feje lassú, kimért léptekkel vonult végig a város fekete márvánnyal kirakott főutcáján. Metszően hideg téli nap volt, borús és homályos, amilyen Északon oly jellemző. A föld keményre fagyott. Hó ígérete függött a levegőben. A város minden mágusa értett hozzá, hogy védje magát a szeszélyes időjárástól, Lucius pedig mestere volt ennek. A köpenye is csak azért lobogott, mert úgy tetszett neki.

Tökéletes szépség volt, az évek nem hagytak rajta nyomot – halhatatlan fajtából származott. Nemes metszésű arcában jeges halványszürke szemek villogtak, hosszú, csillogó haja ezüstfátyolként borult a hátára. Nem viselt feltűnő díszeket, de puszta kisugárzása tudatta mindenkivel, hogy kicsoda, és a csekélyebb rangú mágusok sietve, alázatosan kotródtak el az útjából. Köpenyét egy kígyóforma ezüstcsat fogta össze, és a csuklóján is kígyó alakra faragott, szénfekete karpercet viselt, melynek smaragdszemei úgy világítottak, mint egy valódi állatnak. Varázstárgy volt, melynek segítségével megidézhette a kígyókirályt, Sarmilust, aki nemzedékek óta szolgálta a DelMoryn családot.

Lucius az Isillyn Ház pompás rezidenciája felé igyekezett. Melienort, a delanok fővárosát, tizenegy nemes család uralta. Ez a szép, de gőgös faj mindennél többet adott a rangra; az embereket, ezeket az izgága halandókat mélységesen lenézték, de még delan és delan között is volt különbség. A tizenegy kiváltságos család tagjai hatalmas mágusok voltak és tiszteletet követeltek a többi klántól meg a közrendűektől. A kevésbé befolyásos delanok általában egy-egy nagy Ház hűbéresei voltak. Az uralkodó Házak hosszú századok óta irányították Melienort és Ailnoren világának más részeit is; sem az emberek bevándorlása, sem holmi újító eszmék nem érdekelték őket. Megmaradtak merev, feudális rendjüknél, a rokonházasságok és a kifinomult ármányok világában.

A tizenegy ősi család kizárólag egymás között házasodott; nagy botránynak számított, ha valaki leereszkedett a vazallus Házakhoz. Az, hogy emberekkel keveredjenek, elképzelhetetlen volt. Az egyetlen nemest, aki gyermeket nemzett egy ember nővel, évekkel ezelőtt kitaszították és elűzték; megvetés és félelem övezte a a fiát. Igen, a hatalmas delan mágusok rettegtek ettől a lenézett páriától, aki másfajta, ismeretlen varázslatokat űzött, és tiltott tudományokkal foglalkozott. Szinte beszélni is tilos volt róla, de titkon borzongás fogott el mindenkit, ha erre az élő szentségtörésre gondolt. Ismeretlen volt és mindenféle babona övezte. A delan területek peremén, a Koszorúhegyektől délre élt, túlságosan is közel; de a lakhelyét senki sem merte megközelíteni.

Luciusnak azért is jutott eszébe ez a pikáns história, mert a félvér apja épp ahhoz a Házhoz tartozott, akikhez látogatóba igyekezett. Az Isillynek rang szerint a második Ház voltak – Lucius családja, a DelMoryn volt az első a rangsorban – de mindenki tudta, hogy az Isillynek erősebbek és hatalmasabbak. A DelMoryn Ház meggyengült, bár tekintélye még megvolt, sötét fellegek gyülekeztek fölötte. Már Lucius apja is látta ezt; végrendeletében meghagyta fiának, hogy nősüljön az Isillyn Házból, és lehetőleg a húgát is oda házasítsa be. Inkább egyesüljön a két erős klán, mint hogy elpusztítsák egymást. Mert bármilyen hatalmas volt az Isillynek serege, a DelMoryn Ház még hanyatlásában is veszélyes ellenfél lett volna. A két Ház egyébként gyűlölte egymást, de szemtől szembe nyájas arcot mutattak. Fogcsikorgatva bár, de belátták, hogy ha háború törne ki köztük, az mindkettőjüket végzetesen meggyengítené, és a többi nemesi család lenne az igazi nyertes. Márpedig ezt büszkeségük nem engedte. Így hát hajlottak a szövetségkötésre. Lucius éppen tárgyalni ment az Isillyn Ház fejéhez. Tudta jól, hogy a találkozón mindenről szó lesz, csak épp a lényegről nem; de ez már így szokás.

Amikor az Isillynek háromtornyú, kecsesen ég felé törő palotájához ért, már nagy hópelyhek kavarogtak a levegőben. Az épület még az általában gyönyörű delan házak között is kitűnt légiességével, finom vonalaival, leheletszerű, csipkés faragványaival. Nehéz volt elképzelni, hogy ezeket a pókháló-vékonyságú díszeket márványból faragták.

Lucius belépett a hatalmas, csúcsíves kapun, mely közeledésére magától tárult ki. A kaput mágia irányította; közrendűek nem léphettek be rajta, vendégek is csak akkor, ha a Ház ura megengedte.

Odabent minden mélykékben és ezüstben ragyogott, az Isillynek színeiben. Ezernyi gyertya égett a csillárokban és a karos gyertyatartókban, és kristálytükrök sokszorozták meg a fényt. Luciust egy közrendű delan komornyik vezette a pompás szalonba. Sem ő, sem a rá várakozók nem vettek tudomást a férfiról, mint ahogy a személyzet többi tagjáról sem.

A fogadóterem nagy volt és tágas, de értő kézzel úgy volt berendezve, hogy egyszerre keltsen fenséges és otthonos benyomást. Itt is az indigókék meg ezüst uralkodott; a terem közepén egy színezüstből készült, kerek asztalka állt, kiválóan alkalmas arra, hogy itt fogyasszák el a desszertet. Az asztalnak csupán egy lába volt, és úgy formázta meg a mester, hogy indák közül kiemelkedő tavirózsára hasonlítson; az asztal lapja volt a virág kelyhe, keskeny peremmel, mely megakadályozta, hogy leessen róla valami. Körülötte mélykék bársonnyal bevont, fényűző karosszékek álltak; ezen a napon öt.

Négyen várták Luciust. A főhelyen az apró termetű, kecses Hildine Isillyn úrnő ült, a Ház nagyasszonya. A delanoknál mindig az elsőszülött lett a családfő, nemétől függetlenül. Hildine már nyolcvan éve irányította a Házát, és azok, akik netán alábecsülték a törékeny asszonyt, igen hamar megtanulták, hogy nem szabad a látszat alapján ítélni. Hildine félelmetes erejű mágus volt, éles eszű diplomata és könyörtelen ellenfél. Ott ragyogott valamennyi társasági rendezvényen, és halkan, hűvösen előadott kéréseit mindenki rohanva teljesítette. A úrnő kérései mindig parancsok voltak.

Éveinek nyoma sem volt rajta; még mindig fiatal lánynak tűnt, pedig kétgyermekes anya volt. Pompás, mélyen kivágott, ezüstcsipkékkel díszített indigókék ruhája tökéletesen állt rajta, illett a szeme színéhez; a szorosra fűzött derék és a bő, abroncsos szoknya kihangsúlyozta vékony, de acélosan kemény alakját. Lucius önkéntelenül is arra gondolt, hogy ha páncélba öltözne, az sokkal hívebben kifejezné egyéniségét.

Mellette elsőszülöttje ült, Auriel, aki anyja másolatának tűnt; ugyanaz az apró, törékeny alkat, ugyanaz az ezüstfehér haj. De közelebbről megnézve észrevette az ember rubinvörös szemeit és még delanhoz képest is hófehér bőrét. Auriel albínó volt, s bár első ránézésre furcsának tűnt, egyáltalán nem volt csúnya. Az a típus, akit először ijesztőnek lát az ember, aztán egyre többet nézeget és lassanként rájön, hogy milyen különleges és izgató jelenség. Fekete tussal húzta ki a szemét és mélyvörösre festette ajkait. Általában nem hordta az Isillynek családi színeit, a fekete és a borvörös voltak a kedvenc színei; most is egy ilyen ruhában pompázott. Mintha csak ki akarta volna hangsúlyozni nem mindennapi külsejét.

Két férfi tartózkodott még a teremben, az egyiket Lucius jól ismerte; Loris volt, a város legjobb kardforgatója és fegyverkovácsa, Hildine szeretője. A Mayr Házból származott, mely a hatodik volt a rangsorban, de Hildine befogadta a családjába. Magas termetű, karcsú, izmos férfi volt, hosszú, rakoncátlan haja és a szeme egyaránt ezüstszürke. Egyszerű, dísztelen fekete ruhát viselt; sose volt olyan divatbolond, mint a legtöbb delan férfi. Csendes, megfontolt típus; tisztelet övezte, és ezt a tiszteletet a kardjával vívta ki.

A társaság legfiatalabb tagja, egy épphogy felserdült fiú, bizonyára Ercoren volt, Hildine és Loris fia. Anyja szépségét örökölte; hófehér, dús, selymes haj, mely lágy hullámokban omlott le, szikrázó ibolyakék szempár. Háza színeibe öltözött, és olyan vonzó volt, hogy még a kényes ízlésű Lucius is megnézte. Ha ezt a fiút bevezetik a társaságba, ami hamarosan esedékes lesz – gondolta – az úri családok leányai a lábánál fognak heverni. És a fiai is, tette hozzá magában kajánul.

Egyik házigazdát sem nézte az illendőnél tovább; épp csak végigfutott rajtuk a tekintete, miközben szertartásosan üdvözölte őket, azok pedig ugyanolyan szertartásosan viszonozták. Mikor Lucius végre helyet foglalt, és túlestek a kötelező udvariassági körökön, Hildine úrnő intett a komornyiknak, aki mágiával felnyitotta a nagy, kétszárnyú ajtót. Hajszálra egyforma, pompás egyenruhájú felszolgálólányok hozták az italokat és az édességeket. Kiszolgáltak mindenkit, aztán eltűntek. Szinte semmi zajt nem csapott a mozgásuk.

Mikor becsukódott az ajtó, a komornyik is eltűnt. Auriel, mint a ház örököse, az illemnek megfelelően Luciushoz fordult:

-         Tölthetek neked frissítőt, DelMoryn uram?

-         Megtisztelsz vele, szépséges kisasszonyom – felelte Lucius, miközben azon törte a fejét, hogy milyen lehet ez a különös, szabálytalan nő az ágyban. Elvégre nagy valószínűséggel a felesége lesz. Biztos volt benne, hogy a leány elég tapasztalt; a delanok nem őrizgették a szüzességüket, egy nemes azzal hált, akivel akart, a nők mágiával védekeztek a nem kívánt porontyok ellen. Mert hát játékszernek használni egy vazallust teljesen rendjén való dolog; de megszülni egy fattyat elképzelhetetlen. A házasságok érdekből köttettek és meglehetősen szabadosak voltak, az arisztokrácia tagjai sportot űztek a pikáns viszonyokból, melyek majdnem nyíltan folytak. A látszatot azért megőrizték, de a szalonokban nem voltak titkok. A bálok, az operaelőadások és a mágusversenyek fő célja egymás elcsábítása volt.

Lucius azt gondolta, hogy ha Aurielt elveszi, biztosan be fogja érni vele pár hónapig; tüzes teremtés lehet a hideg felszín alatt. Érezte benne az erős akaratot, a büszkeséget és a fajtájukra oly jellemző gőgöt, de Auriel nem az a halovány, kényeskedő típus volt, mint Lucius húga, Phyllis, az örökös fejfájásaival meg ájulásaival. Nem, Aurielnek csak a külsején hagyott nyomot a beltenyészet, egyébként egészséges, energikus nőnek látszott.

Iszogattak, Lucius udvariasan dicsérte a fenséges likőröket, az ízléses berendezést, a két hölgy szépségét, és közben majd meghalt az unalomtól. Vajon mikor fognak végre a tárgyra térni?

Elkapta Loris tekintetét. A harcos gondolatai mintha a sajátjait tükrözték volna. Lucius esküdni mert volna rá, hogy Loris legszívesebben a város másik végén lenne, de legalábbis inkább a vívóteremben, mint itt. Észrevétlenül rákacsintott a mesterre. A férfi sokatmondó mosollyal felelt, de ezeket az alig látható rezdüléseket csak az ifjú Ercoren vette észre.

         Végül Lucius úgy érezte, hogy szóba hozhatja, amiért valójában jött. Mindnyájan tudták, miről van szó; de hát nem lehet csak úgy ajtóstul rontani a házba.

-         Nemes Hildine nagyasszony – mondta Lucius, hódolatteljes pillantással – mint tudod, néhány hónappal ezelőtt lettem családom feje, és gondolnom kell rá, hogy méltó hitvestársat találjak. Tekintettel rá, hogy Házad milyen tiszteletre méltó és leányod, Auriel milyen szemkápráztatóan gyönyörű, kérlek, részesíts ama kegyben, hogy nőül vehessem, s nevemmel ajándékozhassam meg.

-         DelMoryn nagyúr – felelte a törékeny úrnő – mi érezzük magunkat megtisztelve, hogy az első Ház feje szerény családunkra veti tekintetét, s leányunknak ajándékozza szívét.

„Komédia” gondolta ebben a percben az összes jelenlévő, szinte egyszerre. „Mi szükség van erre a sok szócséplésre? Voltaképpen sokkal egyszerűbb lenne kimondani, hogy szükségünk van egymásra, kössünk szövetséget, és kész. De hiába, az etikett meg a hagyományok!”

Auriel a leánykérésre elpirult, ahogy illik – némi mágiával segített rá – és szemérmesen lesütötte a szemét.

-         Ó, DelMoryn nagyúr – rebegte egy szende szűz hanghordozásával – elmondhatatlanul boldoggá teszel megtisztelő kéréseddel…

„Ha ezt még sokáig folytatják, én elmenekülök” fontolgatta Loris, bár tudta, hogy ha megtenné, azért az életével fizetne. Sóhajtva ülte végig az újabb kölcsönös bókokat és bájolgást, és azon törte a fejét, hogy mi az ördögnek van ő itt. Auriel Hildine úrnő első férjétől való volt, neki semmi köze ehhez a vörös szemű, álszenteskedő némberhez, aki havonta váltogatja a szeretőit. Amelyiket megunja, azt többnyire holtan találják. Loris irtózott a mostohalányától. Hildine is kegyetlen volt, de ő, mint diplomata, mértéket tartott az aljasságban; de Auriel csinos, egzotikus külseje mögött egy beteg lelkű gyilkos rejtőzött. Nem is csoda; sokszoros rokonházasságok gyümölcse, jó néhány őse őrült volt. A harcos szinte megsajnálta az elegáns, kifogástalan modorú Luciust. Bár nem voltak barátok, valamennyire kedvelte; a DelMoryn Ház feje nem volt olyan elvakultan beképzelt, mint a legtöbb delan. Néha majdnem hasonlított egy normális, érző lényhez.

         Ekkor azonban váratlanul vége szakadt a semmitmondó szépelgésnek. Hildine kiegyenesedett a székében, és egy intéssel jelezte Lorisnak és Ercorennek, hogy távozzanak. Loris sejtette, hogy most fognak igazán a tárgyra térni, hiszen jóval többről van itt szó, mint lánykérésről. Apa és fia távoztak, némileg megkönnyebbülten. Loris a vívóterem felé vette az irányt, Ercoren viszont, miután egy darabig céltalanul csatangolt a hatalmas palotában, visszatért a szalonhoz. Bemenni persze nem mehetett be, de volt ott egy szomszédos kisterem, melyet a szalon felől könyvespolcokkal teli fal takart el, idegenek nem is sejtették, hogy létezik. Csak a felette lévő szintről lehetett megközelíteni, egy ezüstlétra segítségével. Még Hildine nagyapja építtette; arra szolgált, hogy egy-egy hivatalos tárgyalást kihallgathassanak olyanok, akik nem lehettek jelen. Például a nagyapa kedvenc ágyasa, akiről természetesen mélyen hallgattak a családi krónikák, de Ercoren azért kiderített ezt-azt. Most, hogy kiküldték őket, igencsak fúrta az oldalát a kíváncsiság: ugyan miről beszélhet az anyja meg a nővére Lucius DelMorynnal? Biztos, hogy az eddig unalmas társalgás most kezd csak érdekessé válni.

Felszaladt az emeletre; néhány perc múlva már a kis fülkében volt. A könyvespolcos falon volt egy kémlelőlyuk, pompásan rálátott a szalonra, és minden szót hallott.

-         … nem lehet nyugtunk, senkinek Melienorban, amíg ő él… a puszta létezése sértés ránk nézve… – mondta éppen Hildine. Hohó! Ez máris érdekes! Ercoren óvatosan közelebb húzódott a réshez, aztán mozdulatlanná dermedt. Nem éppen illő egy majdnem felnőtt nemesifjúhoz, hogy hallgatózzon, de bánja a fene.

-         Családunk szégyene… - sziszegte Hildine, és hangjában olyan gyűlölet sistergett, amilyet Ercoren még sohasem tapasztalt. – Az öcsémet kitagadtuk… kétségtelenül őrült volt, hogy gyermeket nemzett annak a… annak a nőszemélynek… Száműzetésben halt meg, a ringyójával együtt. Valami délvidéki járvány vitte el őket, amit azok a… az emberek terjesztettek. Megérdemelte.

Hildine hangja remegett. Ercoren nem látta, mert háttal ült neki, de érezte, hogy az anyja rettenetesen szégyenkezik. Tudta, miről beszél; hallott egy-két suttogást Thyron nagybátyja „félvér kölykéről”. Csak néhány évvel volt idősebb nála. Voltaképpen az unokatestvérem, gondolta. Milyen jó lenne megismerni! De tudta, erre semmi remény. Népe – és főleg a családja – annyira irtózott az emberektől és főleg ettől a félvér ifjútól, hogy birodalmuk közelébe sem engedték őket, még rabszolgának sem kellettek. Ercoren még sohasem látott embert, de Loris néha célzott rá, hogy nem különböznek olyan nagyon a delanoktól.

-         Végtelenül sajnálatos dolog, úrnőm – helyeselt Lucius. – Szörnyű, hogy milyen időket élünk. Nem elég, hogy azok a szánalmas halandók elárasztották Ailnorent, nem elég, hogy birodalmat alapítottak délen, még nemes népünkbe is be akarnak férkőzni!

Lucius hangjában volt valami, amit Ercoren nem érzett őszintének. Úgy érezte, hogy a DelMoryn nagyúr éppolyan kíváncsi ezekre a furcsa idegenekre, mint ő, de ezt persze titkolnia kell. És el kell vennie Aurielt. Ercoren utálta a nővérét. Auriel már felnőtt nő volt, amikor ő megszületett, és zsarnoki szeszélyeivel megkeserítette a gyermekkorát. Megkönnyebbülés volt, mikor végre apja kezébe került, hogy fegyverforgatást tanuljon. Auriel ugyan megtanította a mágiára, de a fiú alig használta; nővére kiállhatatlan természete miatt azt is gyűlölte, amit tőle tanult.

-         Ó, nemes vőlegényem! – sóhajtott fel Auriel. – Elképzelni sem tudod, mennyit szenvedünk miatta! Összesúgnak a hátunk mögött. A közrendűek a szájukra veszik az Isillyn Házat, és gúnyolódnak rajtunk. Azt mondják, hogy gyengék vagyunk, amiért még nem pusztítottuk el Morgant.

-         Nem átallja a nevünket bitrolni! – tette hozzá Hildine. – Itt él a határunkon, a Farkas-hágón túl, valami sötét, gonosz kastélyban… ki tudja, miféle szörnyűséges mágiát űz… s senki sem mer ellene törni! Nem, nem lehet nyugtunk, amíg él, eleven szégyenünkként!

„Képmutató” gondolta Ercoren. „Szörnyűséges mágia? Ugyan, hát mi rosszabb van, mint amit te magad művelsz? Holtakat ébresztesz fel és rendszeresen látogatod a Nekromantát északon, hogy még több mocskos trükköt tanulj tőle!”

Lucius fürkészően nézett egyik nőről a másikra. Vajon mikor szánják rá magukat, hogy végre nevén nevezzék a gyereket?

-         Házunk erős – mondta Hildine – de a DelMoryn Ház sokkal jártasabb a mágiában. Téged, nagyúr, maga a Kígyók Királya szolgál, aki parancsodra, úgy mondják, kígyók seregét szólítja elő. Ha valaki, te bizonyosan szembe tudsz szállni a szentségtörő félvérrel.

-         Azt kívánod, hogy hívjam ki?

-         Öld meg – suttogta Auriel. – Öld meg azt a gyalázatos teremtést. S én leszek a legboldogabb menyasszony a világon.

-         Úrnőm – felelte Lucius – kívánságod parancs. Elmegyek a kastélyába, és megküzdök vele. S nem telik bele hétszer hét nap, visszatérek, győztesen.

Ercorent jéghideg borzongás járta át. Az anyja a biztos halálba akarja küldeni ezt a férfit. Micsoda ravasz terv! Ha a DelMoryn Ház nagyura elesik, a meggyengült klánt már könnyen elintézhetik; a rettegett kígyósereg nélkül nem lesz esélyük… Ezt tervezte Hildine kezdettől fogva – nem elégszik meg azzal, hogy hozzáadja a lányát, és hogy az unokája majd az első Ház ura lesz – mindent akar, mégpedig most. Márpedig aki túl magasra tör, az igen mélyre zuhanhat…

Nem akart többet hallani. Sietve, de óvatosan elhagyta a rejtekhelyét, és csatlakozott Lorishoz a vívóteremben. Nem szólt semmit arról, amit kihallgatott. Túl veszélyes, hogy tudja. Tudta, hogy az apjában megbízhat, de itt, a palotában nem beszélhet róla. Majd ha alkalmas helyen lesznek.

         Talán egy félórával később Lucius DelMoryn távozott az Isillyn-palotából. Ekkor már vastag hótakaró fedte a várost, valószínűtlen, fehér kristályhálóként ragyogva a fényes, fekete márványépületeken, és még egyre hullott, mintha sohasem akarna elállni…