Ailnoren legendái I. rész: Szentségtörés

II. Láncok és kövek

 

Sok száz mérfölddel délebbre az emberek birodalmának legnagyobb kikötővárosát, Sibonnent is hó takarta. A révet lezárták, valamennyi hajó a dokkokban várta a távoli tavaszt. A város, amellett, hogy Ailnoren legforgalmasabb kikötője volt, két dologról volt még nevezetes: arról, hogy egymást érik a vöröslámpás házak, a tengerészek nagy örömére, és arról, hogy az északi városfalon túl egy kietlen, sziklás vidék terült el, egy felszíni kőbánya, ahol Tor-il-Nith erődje magasodott, fekete bástyáival, komor lőréseivel; a paráznaság temploma mellett a bűnhődés temploma, Ailnoren legsötétebb fegyháza. Egyfelől a léháskodás, a bordélyok, a játék- és ópiumbarlangok, a bűnök előszobája; másfelől minden bűn vége, az igazságszolgáltatás gyászos erődje, melynek nevét a birodalom alvilágában ki sem merték mondani; tabu volt, ezerféleképpen körülírták, a borzalom metaforáival.

         Sibonnen városa jelképezte mindazt, ami a birodalmat ez idő tájt a romlás felé vitte; gyengekezű, erélytelen uralkodója volt, aki csak az élvezeteknek élt, helyette a hivatalnokok irányítottak, elsősorban a saját zsebük felé kacsingatva; a nép nélkülözött, gombamód szaporodtak a rablóbandák. A bűn virágzott, és egyetlen szervezet működött megfelelően: az igazságszolgáltatás. Az Ezüst Hollók Rendje, ez a félig katonai, félig inkvizítorszervezet, keményen kézben tartotta a bűnüldözést és a végrehajtást is. Persze nem vetettek senkit máglyára; azok az idők már elmúltak, bár egyes idős lovagok szívesen nosztalgiáztak a régi szép boszorkányégetésekről. A Rend polgáriasult és még félelmetesebb lett; már inkább lőfegyvert hordtak, mint kardot, és a tradicionális, régimódi lovagi öltözéket is csak ünnepeken viselték. Új egyenruhájuk praktikus volt, de elegáns.

Ahogy a bűnözés nőtt, úgy lett a Rend egyre könyörtelenebb. Tor-il-Nith foglyai közül kevesen élték meg a szabadulásukat; a szegény családból származóknak pedig nem volt sok választásuk: ha nem akartak éhen halni és beleroppanni az adókba, vagy rablónak álltak, vagy az Ezüst Hollók közé. E két osztály háborúja évek óta folyt, a király nem törődött semmivel, a hivatalnokok sikkasztottak, ahol csak lehetett, a Rend pedig a nagy gazemberek helyett szerencsétlen útonállókra pazarolta az erejét.

         Tor-il-Nith erődjében éppen az volt a borzalmas, hogy modern volt. Nyoma sem volt itt patkányoknak, mocsoknak, pincéknek; minden szabályos volt, rideg, szögletes, fekete. Fém és kő; rácsok mindenütt, olyan erős rácsok, hogy azokat semmiféle kezdetleges fűrész nem vágta át. A rabok többsége meg sem próbált megszökni; még ha sikerült volna is, ami képtelenség volt, nem tudtak volna hová menni. Sibonnen városa helyőrség volt, tele a Rend lovagjaival, besúgó stricikkel és utcalányokkal; a szökevényt percek alatt elfogták volna. A környéken pedig nem volt más, csak a vadon; sziklás, terméketlen vidék, északra pedig egy sötét erdő, ahol vámpírok tanyáztak. Hajóra menekülni is kockázatos lett volna; a legtöbb kapitány egyszerűen a tengerbe dobatta a felfedezett potyautast. Innen nem volt menekvés; csak a szabadulásról álmodozhattak.

         Ugyanazon a dermesztően hideg, havas napon, melyen az Isillyn és a DelMoryn Ház megkötötte sötét egyezségét, a fegyház lakói a kőbányában dolgoztak, egy hatalmas teraszfélén, s noha délelőtt volt, alig láttak valamit a sűrű hóeséstől, a komor, szürke égbolt alatt. Őrök járkáltak köztük fel-alá, kezükben puska, fejükön az Ezüst Hollók címerével díszített kalap, mely árnyékot vetett az arcukra. Meleg, prémes fekete köpenybe burkolóztak; a rabok foszladozó, vékony szürke vászonruhában dideregtek és némán fejtették a követ. Nyáron néha megesett, hogy énekeltek, de most egy hang se hallatszott; a levegő megfagyott a gyűlölettől. Titkon az összes rab a térség közepén lobogó tűz és az üstben lévő, fenséges illatú forralt bor felé sandítgatott. Az őrök időről időre ittak egy-egy bögrével.

-         Inkább korbácsolnának meg – suttogta egy világosszőke hajú, sovány, fiatal férfi a párjának, akivel össze volt láncolva. – Ez rosszabb bármilyen kínzásnál. Hallod, Dian? Meg tudnám ölni őket. Hát nincs isten, aki lesújtson rájuk? Dian, miért nem felelsz?

-         Fogd már be! – felelte a Diannak nevezett rekedt, szinte vadállati hangon, mely annál ijesztőbb volt, mert nagyon halkan beszélt. – Majd meghallják, idejönnek és szétverik a pofád, meg az enyémet is, ha már kéznél vagyok. Mit nyavalyogsz? Húzd az igát és ne szólj semmit, ha élve akarsz kikerülni innen.

A világosszőke rab bánatos sóhajjal tért vissza a munkájához.

Az ebédidő sehogy sem akart elérkezni.

Dian párja – akit Harounnak hívtak – időnként lopva egy-egy pillantást vetett társára. Újonc volt, két hete érkezett ide a carinildi börtönből, és még nem nagyon volt alkalma megismerni azt, akivel a véletlen közös láncra verte. Dian zárkózott és mogorva ember volt, ha szóltak hozzá, általában csak morgott valamit válasz gyanánt, ha pedig nem hagyták békén, odacsapott. Haroun csak titokban tanulmányozta és töprengett, hogy miféle ember lehet, miért került ide és mi jár a fejében - a szökési tervek mellett, mert a rabok elsősorban és mindenekfelett a szökésen gondolkodnak akkor is, ha reménytelen. Azt észrevette, hogy a többi fegyenc felnéz társára, és gyakran kérik fel döntőbírónak civakodásaikban. Volt benne valami tekintélyt parancsoló, kemény tekintete egyenes és őszinte jellemre vallott.

Dian harmincöt körül járhatott, félhosszú haja gesztenyebarna, vonásai férfiasak és határozottak. Alkata acélos, s a kemény munkában csak még izmosabb lett. Viharvert külseje és nyers modora ellenére nem tűnt olyan elvadultnak, mint a rabok többsége, bár nem riadt vissza semmitől. Gonosz ösztöneit, ha voltak, féken tartotta a saját érdekében; elég esze volt ahhoz, hogy ne tegye még rosszabbá a helyzetét, eddig még nem próbálkozott szökéssel sem, bár nyilván ő is, mint mindenki, csak az alkalomra várt. Abban minden rab egyetértett, hogy ha valakinek, neki sikerülhet, ha egyszer elhatározza.

A hópelyhek kavarogtak a metszően hideg szélben, amikor végre elérkezett az ebédidő. Ezt kürtszó jelezte, mint minden fontosabb eseményt az erődben. Hatalmas kürtöket használtak, melyek megszólaltatása embert próbáló feladat volt, és hangjuk borzongatóan mély. Két fúvás étkezést jelentett, háromszor három ébresztőt, öt rövid pedig fontos személy érkezését (ez nagyon ritka volt). Négy teljes és két rövid kürtszó azt jelentette, hogy aznap a király kegyéből a munka szünetel és a rabok bort kapnak az ebédhez; ez csak nagy ünnepeken esett meg.

A rabok egyébként bármilyen időjárás esetén percre pontosan meg tudták állapítani, mennyi idő van még a következő étkezésig; időmérő szerkezetek híján ösztöneik kifinomulttá lettek.

A kürtszóra megkönnyebbülten tették le szerszámaikat, és párosával, fegyelmezetten sorba állva mentek oda a térség kapujához, ahol megjelent a levesosztó, szekerén a hatalmas kondérral. Két segédje mérte ki az ebédet, mindenki kapott a leves mellé egy jókora darab kenyeret is. A koszt nem volt rossz és ami fő, meleg volt és tápláló. A börtön vezetősége racionálisan gondolkodott: eredményes munkát akartak, ahhoz pedig tisztességesen kell etetni a rabokat. Ez is az új idők tünete volt, és a fegyencek örültek, hogy ha nem is emberségből, hanem tiszta üzleti szempontból, de legalább jóllakhatnak.

A párok visszamentek a helyükre, leültek egy-egy sziklára – volt, aki a hideg miatt állva maradt – és mohón nekiláttak a levesnek. Sűrű raguféle volt, hallal, zöldségekkel, hússal, tejföllel, mintha a szakács azt tette volna bele, ami épp a keze ügyébe akadt. A fűszert szerencsére nem sajnálta, így a rögtönzésszerű étel jó volt, a raboknak egyenesen mennyi lakomának tűnt.

- Még jó, hogy a kaja ilyen – súgta Haroun Diannak. Az nem felelt, csak evett, nem kapkodott, nem is mutatta, hogy ízlik-e neki a leves, úgy evett, közömbösen, mint aki csupán a túlélés eszközét látja az ételben.

A szekér visszament az erődbe, de hamarosan – még mielőtt végeztek volna az ebéddel – újabb mozgás támadt. Két lovas közeledett a behavazott, sziklák között kanyargó mélyúton. Amikor a kapuhoz értek és leszálltak, a rabok felismerték az egyiket, egy köpcös, bajuszos, viszonylag kedves őrt, akit valamivel kevésbé gyűlöltek, mint társait. A másik, egy magas, karcsú férfi, ismeretlen volt előttük. Amikor beléptek a sziklateraszra, a kapu bezárult mögöttük, és a munkavezető eléjük sietett.

Dian és Haroun viszonylag közel voltak a kapuhoz, és hallottak néhány szót abból, amit beszéltek. A munkavezető altiszt alázatos hangon szólt a magas jövevényhez, mintha felettese lenne, és határozottan idegesnek tűnt. Igyekezett halkan beszélni, hogy a rabok ne értsék, de a hanghordozása és gesztusai félelmet árultak el.

Aztán megszólalt az idegen. Ő hangosan beszélt, s szépen zengő baritonja meglepő ellentétben volt hűvös szavaival.

-         A kaput nem zárták be, amikor elment az ebédhordó szekér, őrmester.

-         De hát… láttuk, hogy önök közelednek, és arra a pár percre…

-         Meggondolatlanok voltak. Pár perc? Egy ügyes rabnak több mint elegendő.

A jövevény hangjában nyoma sem volt indulatnak vagy felháborodásnak. Tárgyilagosan, nyugodtan beszélt, mint aki mindig kész magyarázni, és amit mondott, logikus volt.

-         Igaza van, uram. Elnézést.

-         Nincs miért elnézést kérnie, hanem ügyeljen az ilyesmire jobban. A szabályok nem dísznek vannak.

A közelben üldögélő rabok somolyogni kezdtek a bajszuk alatt. Bár az idegen szigorúnak tűnt, imponált nekik, hogy van ember, aki előtt az őrmester úgy áll, mint egy megszeppent iskolás fiú a tanára előtt.

-         Meg… megkérdezhetem, hogy miért küldte ide a Rend, felügyelő?

-         Megkérdezheti. – A jövevény hangjában mintha nevetés bujkált volna. – A parancsomat már átadtam az igazgatónak.

Azzal intett kísérőjének, és elindult, hogy körbejárjon a teraszon. Az igazgató egy percig úgy állt ott, mintha csak lassan jutna el a tudatáig, hogy a felügyelő épp az imént hülyét csinált belőle. Aztán sietve a vendég után eredt, és csatlakozott hozzájuk.

A rabok közben befejezték az ebédet és visszatértek a munkájukhoz, de megindult a suttogás. Néhányan ismerték a jövevényt.

- Ő fülelt le – súgta Dianéknak a mellettük dolgozó pár egyik tagja, egy ősz szakállú, himlőhelyes arcú öregember. – Innogennek hívják. A keresztnevét senki se tudja. Tán nincs is neki.

Dian lopva figyelte Innogent, amint a nyomában hűséges kiskutyaként loholó őrmesterrel és a kísérőjével körüljár. Volt valami királyi a megjelenésében. Magas, karcsú, de mégis robusztus alak, melyet hosszú, két sor ezüstgombbal záródó, nagy galléros fekete hosszúkabát ölelt körül, a nyakában fekete szaténsál. A kabát alól vasalt csizma látszott ki. Egyik kezében ólmosbotot tartott, a rendtagok békeidőkben hordott fegyverét, a másikat hátratette. Volt valami szertartásos merevség a mozdulataiban, ami azonban nem állt neki rosszul. Amikor közelebb ért, Dian jobban szemügyre tudta venni. Néhány évvel fiatalabb lehetett, mint ő, de férfi volt, nem ifjú. Vonásai kemények, ajkát szorosan összepréselte, sűrű szemöldökei között komor redő. Hosszú, dús, sötétbarna haját fekete szalaggal kötötte hátra. Gondosan nyírt, sűrű pofaszakállt hordott, nem sokat törődve a divattal, de neki illett az egyéniségéhez.

Amikor megállt Dian szomszédai előtt, a ősz, himlőhelyes rab sunyin összehúzta magát, mint aki nem akarja, hogy észrevegyék.

Innogen természetesen észrevette, és meg is ismerte.

-         No lám, öreg Hallvard – mérte végig alaposan és szenvtelenül. – Három éve, többrendbeli betöréses lopás és hatóság elleni erőszak. Hátravan tizenegy éved. Az édes pálinkát szereted és a vörös hajú, telt nőket.

-         Magának csodálatos memóriája van, felügyelő úr – próbált hízelegni a vén gazember.

-         Szükségem van rá – felelte Innogen egyszerűen, aztán továbblépett Dianékhoz.

Az őr és az altiszt követték.

A felügyelő kutatóan nézte végig Harount, aztán legyintett. Valószínűleg megállapította, hogy kezdő, aki nemigen érdemes a figyelmére. Ekkor ért Dianhoz, aki úgy tett, mintha el lenne merülve a munkájába, pedig roppant kíváncsi volt Innogenre. Hallott már róla ezt-azt a rabtársaktól, és tudta, hogy viszonylag fiatal kora ellenére a Rend egyik elismert tagja, akit kollégái tisztelnek, a bűnözők pedig rettegnek tőle. Pedig nem ordítozott és nem vert meg senkit, mint az őrök többsége, de valami olyan dermesztő hideget árasztott, hogy az ember a puszta jelenlététől borzongott.

- Nézz rám – mondta Diannak azon a fagyos, de mégis szép zengésű hangján.  

Dian, maga sem tudta, miért, dacolni akart a parancsával. Ez az ember nyugtalanságot keltett benne, érezte a hatását, és ő, aki mindig olyan megfontolt volt, most lázadozott.

De legnagyobb meglepetésére nem tudott ellenállni. Úgy érezte, hogy a másik férfi akarata fogva tartja. Felnézett, és vad, lázasan csillogó kék szeme egybekapcsolódott Innogen tekintetével. A felügyelő szeme szigorú volt és fölényt sugárzott. Dian megvetést látott benne, de érdeklődést is, a színe pedig elbűvölte. Első ránézésre szürkének látszott, mint a vihar előtti, felhős égbolt, de néha zöldes árnyalatba játszott. Dian érezte, hogy ennek az embernek nincs titkolnivalója; könyörtelenül becsületes, sugárzóan tiszta, mint egy bosszúálló angyal. Nem látott érzelmeket ebben a szempárban. Mintha nem is ember lenne: Törvény szobra, tökéletes és lélektelen.

Mégis, Innogen legalább olyan figyelemre méltónak találta Diant, mint az őt. Ő a lázadót látta meg benne, a büszke, szabad lelkű banditát, akit a fogság sem tudott alázatossá és sunyivá szelídíteni, és a büntetés sem fog megjavítani. Ha kiszabadul, ugyanolyan gazember lesz, mint amilyen eddig volt. Mégis volt valami Dianban, ami megkülönböztette az elállatiasodott, minden aljasságra képes fegyencek többségétől. Ez az ember még nem tört meg, gondolta. Van tartása.

-         Mi a neved? – kérdezte.

-         Dian Averon. – Majd szemtelenül visszakérdezett: - És a magáé?

-         Azt hiszem, Hallvard már elmondta neked.

Az öreg hitetlenkedve nézett rájuk, és ajkai némán, de tisztán láthatóan a „Honnan az ördögből tudja?!” kérdést formálták.

Dian és Innogen nem törődtek vele. Újra farkasszemet néztek, kutatóan, gyanakodva, ahogy két harcra készülő vadállat felméri egymást.

Egyikük sem fordult el.

Az altiszt és az őr, de a többi rabok is nyugtalanul figyelték az akaratok néma párbaját.

Mindketten érezték, hogy emberükre akadtak, és mindketten megérezték az ellenséget, aki a többinél is rosszabb; önmaguk ellentétét. Dian azt látta meg Innogenben, amit elképzelhetetlennek tartott: a megvesztegethetetlen vérebet. Innogen pedig egy bűnözőt látott, aki – a többivel ellentétben – szabad volt itt, a legszigorúbb börtönben, aki nem hajtotta le a fejét szégyenkezve, és aki úgy nézett a szemébe, mint egy egyenrangúnak.

Amikor a felügyelő és kísérője visszamentek az erődbe, Hallvard odasomfordált Dianhoz, és a fülébe súgta:

-         Készülj fel rá, hogy egy pillanatra sem fog szem elől téveszteni, amíg itt lesz.

-         Én sem fogom őt – felelte Dian, és a toronyra nézett, mely komoran és feketén tört az ég felé.