Ailnoren legendái I. rész: Szentségtörés

Első könyv

Diszharmónia

 

I. Melienor Házai

 

 

 

Lucius DelMoryn, Melienor egyik legelőkelőbb családjának feje lassú, kimért léptekkel vonult végig a város fekete márvánnyal kirakott főutcáján. Metszően hideg téli nap volt, borús és homályos, amilyen Északon oly jellemző. A föld keményre fagyott. Hó ígérete függött a levegőben. A város minden mágusa értett hozzá, hogy védje magát a szeszélyes időjárástól, Lucius pedig mestere volt ennek. A köpenye is csak azért lobogott, mert úgy tetszett neki.

Tökéletes szépség volt, az évek nem hagytak rajta nyomot – halhatatlan fajtából származott. Nemes metszésű arcában jeges halványszürke szemek villogtak, hosszú, csillogó haja ezüstfátyolként borult a hátára. Nem viselt feltűnő díszeket, de puszta kisugárzása tudatta mindenkivel, hogy kicsoda, és a csekélyebb rangú mágusok sietve, alázatosan kotródtak el az útjából. Köpenyét egy kígyóforma ezüstcsat fogta össze, és a csuklóján is kígyó alakra faragott, szénfekete karpercet viselt, melynek smaragdszemei úgy világítottak, mint egy valódi állatnak. Varázstárgy volt, melynek segítségével megidézhette a kígyókirályt, Sarmilust, aki nemzedékek óta szolgálta a DelMoryn családot.

Lucius az Isillyn Ház pompás rezidenciája felé igyekezett. Melienort, a delanok fővárosát, tizenegy nemes család uralta. Ez a szép, de gőgös faj mindennél többet adott a rangra; az embereket, ezeket az izgága halandókat mélységesen lenézték, de még delan és delan között is volt különbség. A tizenegy kiváltságos család tagjai hatalmas mágusok voltak és tiszteletet követeltek a többi klántól meg a közrendűektől. A kevésbé befolyásos delanok általában egy-egy nagy Ház hűbéresei voltak. Az uralkodó Házak hosszú századok óta irányították Melienort és Ailnoren világának más részeit is; sem az emberek bevándorlása, sem holmi újító eszmék nem érdekelték őket. Megmaradtak merev, feudális rendjüknél, a rokonházasságok és a kifinomult ármányok világában.

A tizenegy ősi család kizárólag egymás között házasodott; nagy botránynak számított, ha valaki leereszkedett a vazallus Házakhoz. Az, hogy emberekkel keveredjenek, elképzelhetetlen volt. Az egyetlen nemest, aki gyermeket nemzett egy ember nővel, évekkel ezelőtt kitaszították és elűzték; megvetés és félelem övezte a a fiát. Igen, a hatalmas delan mágusok rettegtek ettől a lenézett páriától, aki másfajta, ismeretlen varázslatokat űzött, és tiltott tudományokkal foglalkozott. Szinte beszélni is tilos volt róla, de titkon borzongás fogott el mindenkit, ha erre az élő szentségtörésre gondolt. Ismeretlen volt és mindenféle babona övezte. A delan területek peremén, a Koszorúhegyektől délre élt, túlságosan is közel; de a lakhelyét senki sem merte megközelíteni.

Luciusnak azért is jutott eszébe ez a pikáns história, mert a félvér apja épp ahhoz a Házhoz tartozott, akikhez látogatóba igyekezett. Az Isillynek rang szerint a második Ház voltak – Lucius családja, a DelMoryn volt az első a rangsorban – de mindenki tudta, hogy az Isillynek erősebbek és hatalmasabbak. A DelMoryn Ház meggyengült, bár tekintélye még megvolt, sötét fellegek gyülekeztek fölötte. Már Lucius apja is látta ezt; végrendeletében meghagyta fiának, hogy nősüljön az Isillyn Házból, és lehetőleg a húgát is oda házasítsa be. Inkább egyesüljön a két erős klán, mint hogy elpusztítsák egymást. Mert bármilyen hatalmas volt az Isillynek serege, a DelMoryn Ház még hanyatlásában is veszélyes ellenfél lett volna. A két Ház egyébként gyűlölte egymást, de szemtől szembe nyájas arcot mutattak. Fogcsikorgatva bár, de belátták, hogy ha háború törne ki köztük, az mindkettőjüket végzetesen meggyengítené, és a többi nemesi család lenne az igazi nyertes. Márpedig ezt büszkeségük nem engedte. Így hát hajlottak a szövetségkötésre. Lucius éppen tárgyalni ment az Isillyn Ház fejéhez. Tudta jól, hogy a találkozón mindenről szó lesz, csak épp a lényegről nem; de ez már így szokás.

Amikor az Isillynek háromtornyú, kecsesen ég felé törő palotájához ért, már nagy hópelyhek kavarogtak a levegőben. Az épület még az általában gyönyörű delan házak között is kitűnt légiességével, finom vonalaival, leheletszerű, csipkés faragványaival. Nehéz volt elképzelni, hogy ezeket a pókháló-vékonyságú díszeket márványból faragták.

Lucius belépett a hatalmas, csúcsíves kapun, mely közeledésére magától tárult ki. A kaput mágia irányította; közrendűek nem léphettek be rajta, vendégek is csak akkor, ha a Ház ura megengedte.

Odabent minden mélykékben és ezüstben ragyogott, az Isillynek színeiben. Ezernyi gyertya égett a csillárokban és a karos gyertyatartókban, és kristálytükrök sokszorozták meg a fényt. Luciust egy közrendű delan komornyik vezette a pompás szalonba. Sem ő, sem a rá várakozók nem vettek tudomást a férfiról, mint ahogy a személyzet többi tagjáról sem.

A fogadóterem nagy volt és tágas, de értő kézzel úgy volt berendezve, hogy egyszerre keltsen fenséges és otthonos benyomást. Itt is az indigókék meg ezüst uralkodott; a terem közepén egy színezüstből készült, kerek asztalka állt, kiválóan alkalmas arra, hogy itt fogyasszák el a desszertet. Az asztalnak csupán egy lába volt, és úgy formázta meg a mester, hogy indák közül kiemelkedő tavirózsára hasonlítson; az asztal lapja volt a virág kelyhe, keskeny peremmel, mely megakadályozta, hogy leessen róla valami. Körülötte mélykék bársonnyal bevont, fényűző karosszékek álltak; ezen a napon öt.

Négyen várták Luciust. A főhelyen az apró termetű, kecses Hildine Isillyn úrnő ült, a Ház nagyasszonya. A delanoknál mindig az elsőszülött lett a családfő, nemétől függetlenül. Hildine már nyolcvan éve irányította a Házát, és azok, akik netán alábecsülték a törékeny asszonyt, igen hamar megtanulták, hogy nem szabad a látszat alapján ítélni. Hildine félelmetes erejű mágus volt, éles eszű diplomata és könyörtelen ellenfél. Ott ragyogott valamennyi társasági rendezvényen, és halkan, hűvösen előadott kéréseit mindenki rohanva teljesítette. A úrnő kérései mindig parancsok voltak.

Éveinek nyoma sem volt rajta; még mindig fiatal lánynak tűnt, pedig kétgyermekes anya volt. Pompás, mélyen kivágott, ezüstcsipkékkel díszített indigókék ruhája tökéletesen állt rajta, illett a szeme színéhez; a szorosra fűzött derék és a bő, abroncsos szoknya kihangsúlyozta vékony, de acélosan kemény alakját. Lucius önkéntelenül is arra gondolt, hogy ha páncélba öltözne, az sokkal hívebben kifejezné egyéniségét.

Mellette elsőszülöttje ült, Auriel, aki anyja másolatának tűnt; ugyanaz az apró, törékeny alkat, ugyanaz az ezüstfehér haj. De közelebbről megnézve észrevette az ember rubinvörös szemeit és még delanhoz képest is hófehér bőrét. Auriel albínó volt, s bár első ránézésre furcsának tűnt, egyáltalán nem volt csúnya. Az a típus, akit először ijesztőnek lát az ember, aztán egyre többet nézeget és lassanként rájön, hogy milyen különleges és izgató jelenség. Fekete tussal húzta ki a szemét és mélyvörösre festette ajkait. Általában nem hordta az Isillynek családi színeit, a fekete és a borvörös voltak a kedvenc színei; most is egy ilyen ruhában pompázott. Mintha csak ki akarta volna hangsúlyozni nem mindennapi külsejét.

Két férfi tartózkodott még a teremben, az egyiket Lucius jól ismerte; Loris volt, a város legjobb kardforgatója és fegyverkovácsa, Hildine szeretője. A Mayr Házból származott, mely a hatodik volt a rangsorban, de Hildine befogadta a családjába. Magas termetű, karcsú, izmos férfi volt, hosszú, rakoncátlan haja és a szeme egyaránt ezüstszürke. Egyszerű, dísztelen fekete ruhát viselt; sose volt olyan divatbolond, mint a legtöbb delan férfi. Csendes, megfontolt típus; tisztelet övezte, és ezt a tiszteletet a kardjával vívta ki.

A társaság legfiatalabb tagja, egy épphogy felserdült fiú, bizonyára Ercoren volt, Hildine és Loris fia. Anyja szépségét örökölte; hófehér, dús, selymes haj, mely lágy hullámokban omlott le, szikrázó ibolyakék szempár. Háza színeibe öltözött, és olyan vonzó volt, hogy még a kényes ízlésű Lucius is megnézte. Ha ezt a fiút bevezetik a társaságba, ami hamarosan esedékes lesz – gondolta – az úri családok leányai a lábánál fognak heverni. És a fiai is, tette hozzá magában kajánul.

Egyik házigazdát sem nézte az illendőnél tovább; épp csak végigfutott rajtuk a tekintete, miközben szertartásosan üdvözölte őket, azok pedig ugyanolyan szertartásosan viszonozták. Mikor Lucius végre helyet foglalt, és túlestek a kötelező udvariassági körökön, Hildine úrnő intett a komornyiknak, aki mágiával felnyitotta a nagy, kétszárnyú ajtót. Hajszálra egyforma, pompás egyenruhájú felszolgálólányok hozták az italokat és az édességeket. Kiszolgáltak mindenkit, aztán eltűntek. Szinte semmi zajt nem csapott a mozgásuk.

Mikor becsukódott az ajtó, a komornyik is eltűnt. Auriel, mint a ház örököse, az illemnek megfelelően Luciushoz fordult:

-         Tölthetek neked frissítőt, DelMoryn uram?

-         Megtisztelsz vele, szépséges kisasszonyom – felelte Lucius, miközben azon törte a fejét, hogy milyen lehet ez a különös, szabálytalan nő az ágyban. Elvégre nagy valószínűséggel a felesége lesz. Biztos volt benne, hogy a leány elég tapasztalt; a delanok nem őrizgették a szüzességüket, egy nemes azzal hált, akivel akart, a nők mágiával védekeztek a nem kívánt porontyok ellen. Mert hát játékszernek használni egy vazallust teljesen rendjén való dolog; de megszülni egy fattyat elképzelhetetlen. A házasságok érdekből köttettek és meglehetősen szabadosak voltak, az arisztokrácia tagjai sportot űztek a pikáns viszonyokból, melyek majdnem nyíltan folytak. A látszatot azért megőrizték, de a szalonokban nem voltak titkok. A bálok, az operaelőadások és a mágusversenyek fő célja egymás elcsábítása volt.

Lucius azt gondolta, hogy ha Aurielt elveszi, biztosan be fogja érni vele pár hónapig; tüzes teremtés lehet a hideg felszín alatt. Érezte benne az erős akaratot, a büszkeséget és a fajtájukra oly jellemző gőgöt, de Auriel nem az a halovány, kényeskedő típus volt, mint Lucius húga, Phyllis, az örökös fejfájásaival meg ájulásaival. Nem, Aurielnek csak a külsején hagyott nyomot a beltenyészet, egyébként egészséges, energikus nőnek látszott.

Iszogattak, Lucius udvariasan dicsérte a fenséges likőröket, az ízléses berendezést, a két hölgy szépségét, és közben majd meghalt az unalomtól. Vajon mikor fognak végre a tárgyra térni?

Elkapta Loris tekintetét. A harcos gondolatai mintha a sajátjait tükrözték volna. Lucius esküdni mert volna rá, hogy Loris legszívesebben a város másik végén lenne, de legalábbis inkább a vívóteremben, mint itt. Észrevétlenül rákacsintott a mesterre. A férfi sokatmondó mosollyal felelt, de ezeket az alig látható rezdüléseket csak az ifjú Ercoren vette észre.

         Végül Lucius úgy érezte, hogy szóba hozhatja, amiért valójában jött. Mindnyájan tudták, miről van szó; de hát nem lehet csak úgy ajtóstul rontani a házba.

-         Nemes Hildine nagyasszony – mondta Lucius, hódolatteljes pillantással – mint tudod, néhány hónappal ezelőtt lettem családom feje, és gondolnom kell rá, hogy méltó hitvestársat találjak. Tekintettel rá, hogy Házad milyen tiszteletre méltó és leányod, Auriel milyen szemkápráztatóan gyönyörű, kérlek, részesíts ama kegyben, hogy nőül vehessem, s nevemmel ajándékozhassam meg.

-         DelMoryn nagyúr – felelte a törékeny úrnő – mi érezzük magunkat megtisztelve, hogy az első Ház feje szerény családunkra veti tekintetét, s leányunknak ajándékozza szívét.

„Komédia” gondolta ebben a percben az összes jelenlévő, szinte egyszerre. „Mi szükség van erre a sok szócséplésre? Voltaképpen sokkal egyszerűbb lenne kimondani, hogy szükségünk van egymásra, kössünk szövetséget, és kész. De hiába, az etikett meg a hagyományok!”

Auriel a leánykérésre elpirult, ahogy illik – némi mágiával segített rá – és szemérmesen lesütötte a szemét.

-         Ó, DelMoryn nagyúr – rebegte egy szende szűz hanghordozásával – elmondhatatlanul boldoggá teszel megtisztelő kéréseddel…

„Ha ezt még sokáig folytatják, én elmenekülök” fontolgatta Loris, bár tudta, hogy ha megtenné, azért az életével fizetne. Sóhajtva ülte végig az újabb kölcsönös bókokat és bájolgást, és azon törte a fejét, hogy mi az ördögnek van ő itt. Auriel Hildine úrnő első férjétől való volt, neki semmi köze ehhez a vörös szemű, álszenteskedő némberhez, aki havonta váltogatja a szeretőit. Amelyiket megunja, azt többnyire holtan találják. Loris irtózott a mostohalányától. Hildine is kegyetlen volt, de ő, mint diplomata, mértéket tartott az aljasságban; de Auriel csinos, egzotikus külseje mögött egy beteg lelkű gyilkos rejtőzött. Nem is csoda; sokszoros rokonházasságok gyümölcse, jó néhány őse őrült volt. A harcos szinte megsajnálta az elegáns, kifogástalan modorú Luciust. Bár nem voltak barátok, valamennyire kedvelte; a DelMoryn Ház feje nem volt olyan elvakultan beképzelt, mint a legtöbb delan. Néha majdnem hasonlított egy normális, érző lényhez.

         Ekkor azonban váratlanul vége szakadt a semmitmondó szépelgésnek. Hildine kiegyenesedett a székében, és egy intéssel jelezte Lorisnak és Ercorennek, hogy távozzanak. Loris sejtette, hogy most fognak igazán a tárgyra térni, hiszen jóval többről van itt szó, mint lánykérésről. Apa és fia távoztak, némileg megkönnyebbülten. Loris a vívóterem felé vette az irányt, Ercoren viszont, miután egy darabig céltalanul csatangolt a hatalmas palotában, visszatért a szalonhoz. Bemenni persze nem mehetett be, de volt ott egy szomszédos kisterem, melyet a szalon felől könyvespolcokkal teli fal takart el, idegenek nem is sejtették, hogy létezik. Csak a felette lévő szintről lehetett megközelíteni, egy ezüstlétra segítségével. Még Hildine nagyapja építtette; arra szolgált, hogy egy-egy hivatalos tárgyalást kihallgathassanak olyanok, akik nem lehettek jelen. Például a nagyapa kedvenc ágyasa, akiről természetesen mélyen hallgattak a családi krónikák, de Ercoren azért kiderített ezt-azt. Most, hogy kiküldték őket, igencsak fúrta az oldalát a kíváncsiság: ugyan miről beszélhet az anyja meg a nővére Lucius DelMorynnal? Biztos, hogy az eddig unalmas társalgás most kezd csak érdekessé válni.

Felszaladt az emeletre; néhány perc múlva már a kis fülkében volt. A könyvespolcos falon volt egy kémlelőlyuk, pompásan rálátott a szalonra, és minden szót hallott.

-         … nem lehet nyugtunk, senkinek Melienorban, amíg ő él… a puszta létezése sértés ránk nézve… – mondta éppen Hildine. Hohó! Ez máris érdekes! Ercoren óvatosan közelebb húzódott a réshez, aztán mozdulatlanná dermedt. Nem éppen illő egy majdnem felnőtt nemesifjúhoz, hogy hallgatózzon, de bánja a fene.

-         Családunk szégyene… - sziszegte Hildine, és hangjában olyan gyűlölet sistergett, amilyet Ercoren még sohasem tapasztalt. – Az öcsémet kitagadtuk… kétségtelenül őrült volt, hogy gyermeket nemzett annak a… annak a nőszemélynek… Száműzetésben halt meg, a ringyójával együtt. Valami délvidéki járvány vitte el őket, amit azok a… az emberek terjesztettek. Megérdemelte.

Hildine hangja remegett. Ercoren nem látta, mert háttal ült neki, de érezte, hogy az anyja rettenetesen szégyenkezik. Tudta, miről beszél; hallott egy-két suttogást Thyron nagybátyja „félvér kölykéről”. Csak néhány évvel volt idősebb nála. Voltaképpen az unokatestvérem, gondolta. Milyen jó lenne megismerni! De tudta, erre semmi remény. Népe – és főleg a családja – annyira irtózott az emberektől és főleg ettől a félvér ifjútól, hogy birodalmuk közelébe sem engedték őket, még rabszolgának sem kellettek. Ercoren még sohasem látott embert, de Loris néha célzott rá, hogy nem különböznek olyan nagyon a delanoktól.

-         Végtelenül sajnálatos dolog, úrnőm – helyeselt Lucius. – Szörnyű, hogy milyen időket élünk. Nem elég, hogy azok a szánalmas halandók elárasztották Ailnorent, nem elég, hogy birodalmat alapítottak délen, még nemes népünkbe is be akarnak férkőzni!

Lucius hangjában volt valami, amit Ercoren nem érzett őszintének. Úgy érezte, hogy a DelMoryn nagyúr éppolyan kíváncsi ezekre a furcsa idegenekre, mint ő, de ezt persze titkolnia kell. És el kell vennie Aurielt. Ercoren utálta a nővérét. Auriel már felnőtt nő volt, amikor ő megszületett, és zsarnoki szeszélyeivel megkeserítette a gyermekkorát. Megkönnyebbülés volt, mikor végre apja kezébe került, hogy fegyverforgatást tanuljon. Auriel ugyan megtanította a mágiára, de a fiú alig használta; nővére kiállhatatlan természete miatt azt is gyűlölte, amit tőle tanult.

-         Ó, nemes vőlegényem! – sóhajtott fel Auriel. – Elképzelni sem tudod, mennyit szenvedünk miatta! Összesúgnak a hátunk mögött. A közrendűek a szájukra veszik az Isillyn Házat, és gúnyolódnak rajtunk. Azt mondják, hogy gyengék vagyunk, amiért még nem pusztítottuk el Morgant.

-         Nem átallja a nevünket bitrolni! – tette hozzá Hildine. – Itt él a határunkon, a Farkas-hágón túl, valami sötét, gonosz kastélyban… ki tudja, miféle szörnyűséges mágiát űz… s senki sem mer ellene törni! Nem, nem lehet nyugtunk, amíg él, eleven szégyenünkként!

„Képmutató” gondolta Ercoren. „Szörnyűséges mágia? Ugyan, hát mi rosszabb van, mint amit te magad művelsz? Holtakat ébresztesz fel és rendszeresen látogatod a Nekromantát északon, hogy még több mocskos trükköt tanulj tőle!”

Lucius fürkészően nézett egyik nőről a másikra. Vajon mikor szánják rá magukat, hogy végre nevén nevezzék a gyereket?

-         Házunk erős – mondta Hildine – de a DelMoryn Ház sokkal jártasabb a mágiában. Téged, nagyúr, maga a Kígyók Királya szolgál, aki parancsodra, úgy mondják, kígyók seregét szólítja elő. Ha valaki, te bizonyosan szembe tudsz szállni a szentségtörő félvérrel.

-         Azt kívánod, hogy hívjam ki?

-         Öld meg – suttogta Auriel. – Öld meg azt a gyalázatos teremtést. S én leszek a legboldogabb menyasszony a világon.

-         Úrnőm – felelte Lucius – kívánságod parancs. Elmegyek a kastélyába, és megküzdök vele. S nem telik bele hétszer hét nap, visszatérek, győztesen.

Ercorent jéghideg borzongás járta át. Az anyja a biztos halálba akarja küldeni ezt a férfit. Micsoda ravasz terv! Ha a DelMoryn Ház nagyura elesik, a meggyengült klánt már könnyen elintézhetik; a rettegett kígyósereg nélkül nem lesz esélyük… Ezt tervezte Hildine kezdettől fogva – nem elégszik meg azzal, hogy hozzáadja a lányát, és hogy az unokája majd az első Ház ura lesz – mindent akar, mégpedig most. Márpedig aki túl magasra tör, az igen mélyre zuhanhat…

Nem akart többet hallani. Sietve, de óvatosan elhagyta a rejtekhelyét, és csatlakozott Lorishoz a vívóteremben. Nem szólt semmit arról, amit kihallgatott. Túl veszélyes, hogy tudja. Tudta, hogy az apjában megbízhat, de itt, a palotában nem beszélhet róla. Majd ha alkalmas helyen lesznek.

         Talán egy félórával később Lucius DelMoryn távozott az Isillyn-palotából. Ekkor már vastag hótakaró fedte a várost, valószínűtlen, fehér kristályhálóként ragyogva a fényes, fekete márványépületeken, és még egyre hullott, mintha sohasem akarna elállni…