Piros, a kutya és a Zsuzsika-effektus

Sida•  2017. március 27. 18:36

 A nagyszülők sorsa és öröme, hogy az unokát hosszabb- rövidebb időre vendégül láthatják. Misi még alig tudott beszélni, mikor megérkezett hozzánk. 
Csekély szókincsével és némi mutogatással már az első félórában tudtunkra adta a számára legfontosabb eseményeket. 
A fejére csapott és jelentőségteljesen hozzáfűzte: 
– Zsuzsika verte! 
Belemarkolt a hajába:
– Zsuzsika húzta! Zsuzsika tépte! Megrémültem. 
– Csak nem bántotta valaki ezt a gyereket? Talán csak fantáziál, mesél… kitalálta az egészet.
 – Bizony, igaz minden szó – mesélte Misi édesanyja. – Zsuzsika a szomszéd család kislánya. 
Egyidős a két gyerek, de Zsuzsika jóval fejlettebb Misikénél, nagydarab, dundi kislány. Nem tud szépen, nyugodtan játszani. 
Legfőbb szórakozása, hogy Misikét csépeli. Nem akartam a szüleit megsérteni azzal, hogy megtiltom neki, hogy bejöjjön hozzánk, 
mert nem csak szomszédok vagyunk, hanem, a drága jó édesanyja, még kollégám is! 
Féltem, hogy veszekedés lesz belőle, vagy a munkahelyemen kellemetlenkedik, inkább beadtuk Misikét az óvodába. 
Nagy nehezen vették fel a kiscsoportba, hiszen még beszélni is alig tud, de megértették a körülményeket. 
Minden hiába… Zsuzsika szinte leste, mikor érünk haza, azonnal átjött és kezdődött a goromba játék. Misike pedig megadóan tűrte a hatalmaskodást. 
Beláttam, hogy el kell választani egymástól ezt a két gyereket! Ezért is hoztuk el Miskét pár hétre. 


Előszedtük a régóta őrzött játékokat, hogy ne unatkozzon a gyerek. Volt itt maci, kutya, bohóc– még az apja gyerekkorából. Kezdődhetett a játék. 
– Mi legyen a bohóc neve? 
– Zsuzsika! – vágta rá kicsi unokám, szinte gondolkodás nélkül. 
– Adjunk nevet a kutyusnak! No, hogy fogjuk hívni? 
– Zsuzsika! 
A mackó nevét már meg se mertem kérdezni. 
Húsvétra egy elő nyuszit hoztunk kölcsönbe. Úgyse kell sokáig. Hozzá se mert nyúlni. Egy simogatásra se lehetett rábírni, etetni se akarta. 
– Zsuzsika, Zsuzsika! – bizony a nyuszinak is Zsuzsika lett a neve. 
Másnap vissza is vittem a gazdájának. 
Nem lesz ez így jó! Járjon óvodába itt is, talán a sok gyerek között feledésbe merülnek Zsuzsika gonoszkodásai, 
és a kislány is leszokik a hajtépésről, mire az unokám haza utazik. 
Így lett Misiből letenyei óvodás. 
Már a beszoktatás első napján jól érezte magát az új oviban. 
Ragyogó idő volt és mindenféle szabadtári játékból lehetett választani. Sok szórakozási lehetőség várta: 
hinta, csúszda, mászóka, homokozó, gyerekkézbe való, műanyag ásóval, lapáttal. Minden gyereknek jutott játék kedvére. 
Az Misi rögtön a csúszdához szaladt, amire éppen egy másik kisfiú akart felmászni. 
Misike azonnal félrelökte egy határozott csatakiáltással: 
– Most én vagyok a Zsuzsika!– és ő mászott fel elsőként a csúszdára. 


De nem is Misikéről, hanem a kutyáinkról akartam írni. Elsősorban Pirosról, a menhelyi kutyáról. 
Mikor először megláttam, egy fedetlen kennelben ült egy kis kutyaház tetején. 
Lakótársa egy, fél szemére vak, fekete puli, keverék kan volt, aki uralta a területet. Övé volt a kis kutyaház, 
 mert ő volt a régebbi lakó. Előjogait ki is használta, így Piros a kutyalak tetején vészelte át a telet. 
Megküzdeni a meleg szálásért nem tudott, mert törött lábát nemrég foltozták össze. Í


Piros, nagyon szép, zsemleszínű, ivartalanított szuka volt. 
Azonnal megakadt rajta a szemem. Ahogy mondani szokták, ezt, vagy semmit, és azonnal örökbe fogadtuk. 
Hamarosan kiderült, hogy a balesete, a hideg tél, és még ki tudja, mi minden, amiről nem is tudtunk, alaposan tönkretette az egészségét, ezért benn alhatott a lakásban, pedig a méretei nem éppen szobakutyaságra predesztinálták. 
Két év telt el, közben gyógyszerezés, műtét, mindent türelmesen viselt. 
Na, de valakinek a házat is őrizni kell! Így került hozzánk Brutus, a fiatal kan. Övé lett az udvaron álló kutyaól. 
Piros, akinek jó helye volt eddig a lakásban, új szokást vett fel. Ha kiment az udvarra azonnal elfoglalta a kutyaházat, amire eddig rá se hederített. 
Talán felrémlett neki a múlt, a menhely, a hiába vágyott kutyaóllal… 
Mintha azt mondaná: – Itt most végre én vagyok előnyben... Most én vagyok a Zsuzsika…! 


Emberek, kutyák, egyre megy… mindenki felül akar kerekedni valamiben, le akar győzni valakit, mindenki Zsuzsika szeretne lenni…
Bizony, így adódnak tovább az elszenvedett sérelmek. 
Szomorú.








Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Rozella2017. március 28. 21:36

Nehéz felnőni... és gyakran túl korán jönnek a rossz tapasztalatok ,na persze nem lehet könnyű sokszor kutyának lenni sem... érdekes írás, tetszett!

edars2017. március 28. 21:22

Nagyon tetszett mindkét történet. Szeretettel olvastam.

dreaming582017. március 28. 13:56

Igen - én is Zsuzsika szeretnék lenni! :)

Nagyon kedves sztorik - jót mosolyogtam (de titokban azért könnyes szemekkel)...

skary2017. március 28. 03:13

de az erősebb kutya ba..ik :)

merleg662017. március 27. 21:18

Nagyon jó a két történet. Szeretettel olvastam tanulságos írásodat kedves Klára! Gratulálok.

stapi2017. március 27. 20:35

Ez bizony így van. Sokaknak sikerül, némely kevesek pedig megmaradnak a szenvedésnél. És még ők is megoszlanak küzdő illetve beletörődő lúzernek.

Hogy én ki vagyok? Hát eléggé kivagyok... :)

Jó (és úgy látom, igaz) írás, nagy tanulsággal. Gratulálok!

PELLEI2017. március 27. 20:23

Tanulságos, és megrendítő a párhuzam-történeted. Szerencsére, a kellemes élmények kiegyenlítik a bántó tapasztalatokat, mire megvénülünk.

Kicsikinga2017. március 27. 19:21

@Sida:

Rendkívül tanulságos, és főleg annak, aki soha nem tudott Zsuzsi lenni, csak Misi.

Sida2017. március 27. 18:52

@Kicsikinga: Kedves Kinga! Misi azóta felnőtt, elvégezte a főiskolát is, Pirosból öreg kutya lett, sőt már Brutusnak is őszülni kezd a pofája. A történet emlék, amire remélem Misi már nem emlékszik (és Piros kutya sem.) Talán tanulságos.
Köszönöm, hogy elolvastad.

Kicsikinga2017. március 27. 18:41

ÓRIÁSI!
Hatalmas öleléssel köszönöm meg, ezt a remeket, mert az!