Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Piros, a kutya és a Zsuzsika-effektus
Sida 2017. március 27. 18:36
A nagyszülők sorsa és öröme, hogy az unokát hosszabb- rövidebb időre vendégül láthatják. Misi még alig tudott beszélni, mikor megérkezett hozzánk.
Csekély szókincsével és némi mutogatással már az első félórában tudtunkra adta a számára legfontosabb eseményeket.
A fejére csapott és jelentőségteljesen hozzáfűzte:
– Zsuzsika verte!
Belemarkolt a hajába:
– Zsuzsika húzta! Zsuzsika tépte! Megrémültem.
– Csak nem bántotta valaki ezt a gyereket? Talán csak fantáziál, mesél… kitalálta az egészet.
– Bizony, igaz minden szó – mesélte Misi édesanyja. – Zsuzsika a szomszéd család kislánya.
Egyidős a két gyerek, de Zsuzsika jóval fejlettebb Misikénél, nagydarab, dundi kislány. Nem tud szépen, nyugodtan játszani.
Legfőbb szórakozása, hogy Misikét csépeli. Nem akartam a szüleit megsérteni azzal, hogy megtiltom neki, hogy bejöjjön hozzánk,
mert nem csak szomszédok vagyunk, hanem, a drága jó édesanyja, még kollégám is!
Féltem, hogy veszekedés lesz belőle, vagy a munkahelyemen kellemetlenkedik, inkább beadtuk Misikét az óvodába.
Nagy nehezen vették fel a kiscsoportba, hiszen még beszélni is alig tud, de megértették a körülményeket.
Minden hiába… Zsuzsika szinte leste, mikor érünk haza, azonnal átjött és kezdődött a goromba játék. Misike pedig megadóan tűrte a hatalmaskodást.
Beláttam, hogy el kell választani egymástól ezt a két gyereket! Ezért is hoztuk el Miskét pár hétre.
Előszedtük a régóta őrzött játékokat, hogy ne unatkozzon a gyerek. Volt itt maci, kutya, bohóc– még az apja gyerekkorából. Kezdődhetett a játék.
– Mi legyen a bohóc neve?
– Zsuzsika! – vágta rá kicsi unokám, szinte gondolkodás nélkül.
– Adjunk nevet a kutyusnak! No, hogy fogjuk hívni?
– Zsuzsika!
A mackó nevét már meg se mertem kérdezni.
Húsvétra egy elő nyuszit hoztunk kölcsönbe. Úgyse kell sokáig. Hozzá se mert nyúlni. Egy simogatásra se lehetett rábírni, etetni se akarta.
– Zsuzsika, Zsuzsika! – bizony a nyuszinak is Zsuzsika lett a neve.
Másnap vissza is vittem a gazdájának.
Nem lesz ez így jó! Járjon óvodába itt is, talán a sok gyerek között feledésbe merülnek Zsuzsika gonoszkodásai,
és a kislány is leszokik a hajtépésről, mire az unokám haza utazik.
Így lett Misiből letenyei óvodás.
Már a beszoktatás első napján jól érezte magát az új oviban.
Ragyogó idő volt és mindenféle szabadtári játékból lehetett választani. Sok szórakozási lehetőség várta:
hinta, csúszda, mászóka, homokozó, gyerekkézbe való, műanyag ásóval, lapáttal. Minden gyereknek jutott játék kedvére.
Az Misi rögtön a csúszdához szaladt, amire éppen egy másik kisfiú akart felmászni.
Misike azonnal félrelökte egy határozott csatakiáltással:
– Most én vagyok a Zsuzsika!– és ő mászott fel elsőként a csúszdára.
De nem is Misikéről, hanem a kutyáinkról akartam írni. Elsősorban Pirosról, a menhelyi kutyáról.
Mikor először megláttam, egy fedetlen kennelben ült egy kis kutyaház tetején.
Lakótársa egy, fél szemére vak, fekete puli, keverék kan volt, aki uralta a területet. Övé volt a kis kutyaház,
mert ő volt a régebbi lakó. Előjogait ki is használta, így Piros a kutyalak tetején vészelte át a telet.
Megküzdeni a meleg szálásért nem tudott, mert törött lábát nemrég foltozták össze. Í
Piros, nagyon szép, zsemleszínű, ivartalanított szuka volt.
Azonnal megakadt rajta a szemem. Ahogy mondani szokták, ezt, vagy semmit, és azonnal örökbe fogadtuk.
Hamarosan kiderült, hogy a balesete, a hideg tél, és még ki tudja, mi minden, amiről nem is tudtunk, alaposan tönkretette az egészségét, ezért benn alhatott a lakásban, pedig a méretei nem éppen szobakutyaságra predesztinálták.
Két év telt el, közben gyógyszerezés, műtét, mindent türelmesen viselt.
Na, de valakinek a házat is őrizni kell! Így került hozzánk Brutus, a fiatal kan. Övé lett az udvaron álló kutyaól.
Piros, akinek jó helye volt eddig a lakásban, új szokást vett fel. Ha kiment az udvarra azonnal elfoglalta a kutyaházat, amire eddig rá se hederített.
Talán felrémlett neki a múlt, a menhely, a hiába vágyott kutyaóllal…
Mintha azt mondaná: – Itt most végre én vagyok előnyben... Most én vagyok a Zsuzsika…!
Emberek, kutyák, egyre megy… mindenki felül akar kerekedni valamiben, le akar győzni valakit, mindenki Zsuzsika szeretne lenni…
Bizony, így adódnak tovább az elszenvedett sérelmek.
Szomorú.
Rozella2017. március 28. 21:36
Nehéz felnőni... és gyakran túl korán jönnek a rossz tapasztalatok ,na persze nem lehet könnyű sokszor kutyának lenni sem... érdekes írás, tetszett!
edars2017. március 28. 21:22
Nagyon tetszett mindkét történet. Szeretettel olvastam.
dreaming582017. március 28. 13:56
Igen - én is Zsuzsika szeretnék lenni! :)
Nagyon kedves sztorik - jót mosolyogtam (de titokban azért könnyes szemekkel)...
skary2017. március 28. 03:13
de az erősebb kutya ba..ik :)
merleg662017. március 27. 21:18
Nagyon jó a két történet. Szeretettel olvastam tanulságos írásodat kedves Klára! Gratulálok.
stapi2017. március 27. 20:35
Ez bizony így van. Sokaknak sikerül, némely kevesek pedig megmaradnak a szenvedésnél. És még ők is megoszlanak küzdő illetve beletörődő lúzernek.
Hogy én ki vagyok? Hát eléggé kivagyok... :)
Jó (és úgy látom, igaz) írás, nagy tanulsággal. Gratulálok!
PELLEI2017. március 27. 20:23
Tanulságos, és megrendítő a párhuzam-történeted. Szerencsére, a kellemes élmények kiegyenlítik a bántó tapasztalatokat, mire megvénülünk.
Kicsikinga2017. március 27. 19:21
Rendkívül tanulságos, és főleg annak, aki soha nem tudott Zsuzsi lenni, csak Misi.
Sida2017. március 27. 18:52
@Kicsikinga: Kedves Kinga! Misi azóta felnőtt, elvégezte a főiskolát is, Pirosból öreg kutya lett, sőt már Brutusnak is őszülni kezd a pofája. A történet emlék, amire remélem Misi már nem emlékszik (és Piros kutya sem.) Talán tanulságos.
Köszönöm, hogy elolvastad.
Kicsikinga2017. március 27. 18:41
ÓRIÁSI!
Hatalmas öleléssel köszönöm meg, ezt a remeket, mert az!