Sharrow blogja

Oh. Hát megvallom trehány egy ember vagyok. Régen írtam már. De felhívták figyelmem, hát befejezem történetem.

Sajna egyre inkább szembesülök azzal a ténnyel, hogy a gyógyszerek miatt (vagy alapjáraton) iszonyatosan megromlott a memóriám, és csak naplóbejegyzéseimből dereng valami. Nos a történetem ott folytatódik, hogy a keresztény terapeutám kénytelen volt árat emelni, erre én kénytelen voltam felhagyni vele. Sajnos be kellett látnom, hogy havi egy alkalom kevés, és anyagi körülményeimet tekintve nem tudtam többször járni. Azért itt megjegyezném, hogy felettébb bosszantó, hogy ekkora összeget kell kifizetni a terápiákért. Nem csak nála, hanem mindegyik dokinál. Nos. Elkezdtem nem járni. És elkezdtem a gyógyszereim abba hagyni. Először a hangulat stabilizátort, majd az antipszichotikumot. Na ezzel igazizból az lett, hogy altatóra váltottam. Amit már szintén nem szedek. No ezek nem viseltek meg különössebben. De véletlen vagy sem az antidepim pont november 1-re elfogyott. Hát ugye doki nem rendelt gondoltam akkor megleszek nélküle. Már amúgy is terveztem hogy abba hagyom. Aha ja. Hát én azt el nem tudom mondani, hogy az első másfél hétben mit éreztem. Olyan elvonási tüneteim voltak, hogy nem sok híjja volt, hogy szaladok a dokihoz, hogy most azonnal mélyvénás infúzióba nyomja belém az elmardt adagokat. Borrrzassztó volt. Émelyegtem, szédültem, hányingerem volt, rosszul voltam, pocsékul na. De láss csodát. Most akkor már egy hónapja nem szedem. És JÓL vagyok!!!!

Na azért azt hozzáteszem egyszer még voltam dokinál, egy 4. terapeutánál. Ott az lett a diagnózisom, hogy Borderline Személyiségzavar. Hahahah. Nos elmondom, hogy a pszichiátria nem tudomány. Kamu az egész. Mármint szerintem. Utána jártam a témának, olvasgattam ezt azt. Lehet vannak jó elméletek, de mint tudományos orvosi dolog számomra nem létezik. Na jó láttam összeesküvés elméletet is, tudniillik hogy a gyógyszeripar találta ki az egészet. hm... van benne valami. Nem mondom, hogy nem léteznek hangulatingadozások. Valami zavar bizti van. Én most már azt mondom, télleg nem vok normális. Na de ez más tészta. Elhiszem hogy vannak komoly agyi elváltozások. De depresszió és személyiségzavar, meg miegymás, haggyuk má. Rossz kedv. Az van.

Na de most nincs. Nem állítom hogy kiugrok a bőrőmből. De megtanultam, és tanulgatom, hogy mindig a jót nézzem és a jóra koncentráljak. És persze Isten. Nem járok már gyülekezetbe, de tartom az Úrral a kapcsolatot.

Anyu helyzete persze nem oldódott meg. Ha visszanézek, fáj amit látok, de örülök, hogy elköltözhettem. és nem kell napmintnap szembesülnöm a helyzetével. Tudom ez sem megoldás hogy becsukom a szemem. De már annyi mindent megpróbáltam. Úgy érzem nem foghatom a kezét. Nem hagytam teljesen magára de eltávolodtam kissé.

Ígyhát elkezdtem dolgozni. Szörnyen néztem ki ugyanis addigra már olyan sok bogyót és nagy mennyiségeket szedtem, hogy úgynéztem ki mint egy zombi.

Én persze azt hittem jól vagyok. Nem hittem a dokiknak, hogy korai még a munkakezdés. Napersze igazuk volt. Egészen április végéig hol dolgoztam hol nem. Hozzáteszem azt is ügyfelekkel foglalkozom, vagyis jóval stresszesebb környezetben. Meg is lett az eredménye, április végén kibuktam megint. Kórházbamentem. Itt pesten pszichiátriai osztályra. Ez megváltás volt. Végre itt diagnosztizálták a bipoláris depressziót. Ennek megfelelően kaptam gyógyszereket. És láss csodát. Napról napra jobban lettem. Végül is Június közepén mondta a pszichiáter, hogy oké próba dolgozni menni. Azóta dolgozom folyamatosan. Sőt még másodállást is sikerült szereznem, amit természetesen nem bírtam. Azaz bírtam volna, ha nem kell még a betegséggel is küzdenem. Rosszul fogalmazok. Nem is a betegségem a gond, hanem én magam és a gondolataim. 

Aztán szeptember, október környékén sikerült találnom egy keresztény terapeutát. Isten küldte. Folyamatosan járok hozzá, és pár hónap alatt már nagyon sokat változtam, fejlődtem. Olyannnyira, hogy már elkezdtem a gyógyszer csökkentését. Persze a pszichiáter felügyeletével.

Nos dióhéjban, eh nem is ez azért nagyobb annál. Szóval így kerültem ebbe az állapotomba ahol most vagyok. Letisztultak már dolgok, és már nagyon sokmindent más színben látok.

Az elkövetkezőkben a harcaimat próbálom leírni. Sokszor versben jönnek ki, sokszor csak úgy.

példának itt az egyik házi feladatom amit a terapeuta kért.

A feladat az volt, hogy próbáljak visszaemlékezni a gyerekkoromra és onnan is az érzéseimre. Nos ez született:

Kisgyermekként

Születésem pillanatában még nem voltam
kezdődő életem tudatában.
Nem tudtam mi vár rám,
csak üvöltöttem, rakjanak vissza
édesanyám védő szárnyai alá.

Lassan cseperedni kezdtem,
s az érzelmeket kezdte megérezni testem.

Az első talán a boldogság lehetett,
hogy anyám féltő karjaiközt ott lehetek.

Aztán zorddá lett minden,
s nem tapasztaltam mást,
csak a külvilág gonoszságát.
Szüleim nemtörődömségét,
szeretet nélküli nevelését.

Fájdalom követte a boldogságot,
de tudom nem ez következett volna,
ha a szüleim rám figyeltek volna.

Nem tudtam tenni ellene,
mert megbénított a szenvedés
és szégyen egyvelege.

Szenvedés, hogy édesapámat szinte csak
az alkohol bódulatában láttam.
Szégyen, hogy emiatt mások kinevetnek,
s röhögve mondják: apád tök részegen
már megint pofára esett.

Kín, mert szánalmat éreztem iránta,
és nem tudtam gyerekként kezelni
e két ellentétes érzést.

Mellőzöttség. Nem találom helyem,
nem érzem jól magam seholsem.

Magárahagyottság, mely miatt úgy érzem
egyedül vagyok, s mindent megoldani
csak ÉN tudok.

Nem kaptam segítséget
hogyan is kell élni az éltet.
Nem tanítottak, mit hogyan kezeljek,
melyik érzéssel mit tegyek.

Nem készítettek fel a felnőtt életre,
így itt vagyok Gyermekként,
feldolgozatlan kínokkal
a Felnőtt világ közepén.

Hát igen. Ami jön az jön. Egyszuszra írtam meg ezt a "verset". Nem gondolkoztam, csak írtam. Tudom eléggé vádló, de sajnos ez az igazság. Persze ez nem azt jelenti hogy nem szeret(t)em őket. De, ez van.

Nem tűntem ám el! Itt vagyok csak megint egy nehéz időszakban vagyok.

Ez mit jelent? Hát, huh. Szóval ilyenkor semmihez sincsen kedvem. Sem írni, sem olvasni, sem alkotni, sem kreatívkodni, sem házimunka, sem beszéd, semmisem. Ez roppant borzasztó állapot. Nagyon nehéz, és nagyon nehéz leküzdeni is. Álltalában ilyenkor csak a fekvés és alvás megy. (persze alvás is csak gyógyszerrel).

Szóval ott hagytam abba, hogy terapeutához mentem. De az előtte való napon történt. Otthon voltam este egyedül. Kopogtattak és mikor ajtót nyitottam meglepődtem. A szomszéd lány volt ott aki éppen akkor volt itthon Olaszországból. Ő kb 5 évvel idősebb mint én és inkább a nővéremmel volt jó viszonyban, de mégis lejött hogy meglátogasson és beszélgessünk.

Alapdolgókról beszéltünk, a szokásos szöveg, hogy vagy milyen kinn stb. Aztán nem tudom mi történt velem, de elpanaszoltam neki minden bajom. Azt hogy orvoshoz járok, és antidepit szedek, meg nyugtatót.

És akkor mesélt arról, hogy megtért. Mesélt Istenről, Jézusról. Az első gondolatom: na te jó ég mi lett ezzel a nővel. Aztán beszélgettünk még egy kicsit majd elment. Visszaültem a játékom elé és folytattam. Pár perc múlva megint kopogtattak. Kinyitom és megint Ő volt az ajtóban. Bejött, megfogta a kezem és azt kérdezte elfogadok-e tőle valamit. Persze mondtam. Azt hittem valami kis ajándék. Angyalka vagy valami hasonló. Hát nem. Pénzt kaptam tőle nem is keveset. Teljesen ledöbbentem. Hozzá teszem ez pont akkora összeg volt hogy a villanyszámlát be tudtam fizetni, hogy ne kapcsolják ki.

Na erre mondja valaki hogy ez nem csoda és nem Isten volt.

Ettől a naptól kezdve kezdtem az Úr felé fordulni. Ekkor kezdtem hinni, és a mainapig hiszem, hogy ezzel megmentette az Úr az életem. Ha akkor nem jön a lány és nem mesél, és nem fordulok az Úr felé... hát ellehet képzelni mi történt volna.

Aztán mentem terapeutához, aki közölte velem, hogy okés ha járok hozzá, de a jelenlegi állapotomnál kevés a heti 1 vagy 2 alkalom, ráadásul nem is kevés pénzért. Írt beutalót Tündérhegyre, hogy menjek és próbáljak jelentkezni. Még azon a héten el is mentem. A felvételin is mondta a doki, hogy hát igen valóban ott a helyem, de nagy a várólista. Mikor oda adta a felvételi lapokat, mondta h menjek járjak végig minden vizsgálatot ami korházba menetel előtt kell. Adott mindenhova beutalót. És lássunk csodát a rákövetkező héten telefonáltak szombaton, hogy hétfőn jelenjek meg reggel 10 re. Cuccostul pakkostul mindenestül.

Két és fél hónapot töltöttem benn. Hát nem részletezném. Dióhéjban annyit hogy ott ragasztottak aztán ám mindenféle diagnózist. 

Személyiségzavar, depresszió, borderline személyiség stb.

Na onnan 2009 december közepén szabadultam. Aztán táppénz folytatás, mert megbeszéltem főnökasszonyommal, és utána a szabijaimat vettem ki így az első munkanapom valamikor január közepén volt.

Folyt.köv.

Tavaly júniusban egy szép nyári napon munkából hazaérvén, azt látom, hogy anyukám ül a könyhában sír és egymás után szívja a cigiket. Az ebédlőben ültem és hátrafordultam. Megkérdeztem: anyu mi baj? Zokogásban törtki és közölte semmit nem tud már fizetni, sem számlákat, sem a hitelek törlesztőrészleteit. Gondoltam csak nem lehet olyan nagy a baj. Kértem üljön mellém adja a papírokat megnézem mit tehetünk, és megoldjuk.

Jött a döbbenet. Apukámmal kb egy 6 milliós tartozást halmoztak fel. Egy jelzáloghitel, ugyan ennél a banknál egy személyi kölcsön, és még négy másiknál személyi kölcsön. Gondolhatjátok, hogy először csak ültem, lemerevedtem, és csak néztem és néztem, hogy ez meg hogy lehet? A törlesztő részletek összessége több volt mint anyu fizetése. És hozzátesem én sem keresek milliókat. De akkor még azt hittem majd megoldjuk. Én megoldom. Elkezdtem mindenféle megoldáson agyalni. Megnéztem magyarország legnagyobb bankjának honlapját, hogy megoldást keressek. Egy adósságrendező hitelen járt az agyam. Persze szembesültem azzal a ténnyel, hogy a bank a lakás értékének 75%áig ad hitelt. Nos ez nem fedezte ezt a magas összeget. Puff neki. Itt láttam meg a gödör száját.

Következő ötlet. Az önkormányzattól ahol dolgozok, kaptam szolgálati lakást, melyet 4 év után meglehet vásárolni. 3 éve én bérlem. Beszéltem főnökasszonyommal, menjünk fel a jegyzőhöz próbáljuk meg h megvehessem hamarabb, majd azt leterhelve mindent kifizessünk, és anyuval ketten fizessük a törlesztést. Majd természetesen mindketten keresünk másodállást. Beszéltünk, kérelmet írtam, de nem lehetett, mert éppen abban az évben robbant ki a botrány pont lakásügyekben.

 Anyu persze nem csinált semmit csak sírt és nyavajgott, de semmit sem tett. Itt megjegyezném apu 2007 ben meghalt és anyu azóta mondta kell neki másodállás. Persze nem keresett csak folyton nyavajgott.

Itt estem a gödörbe. Nem láttam más megoldást. Aztán a tenni akarás és pörgés, hogy majd megoldjuk elveszett és jöttek a borús gondolatok.

Teljesen magamba zuhantam. Úgy éreztem ebből nincs kiút. Felerősodött a bántó én és a következőket sugdosta. "minek élsz? nem tartozol sehova. mindenki útál, egymagad vagy. Bolond buta és hülye vagy. ebből nincs kiút. másról sem fog szólni életed, mint hogy robotolsz és nem lesz ÉLETED. Teljesen felesleges élned!! Minden egyes nap csak kínszenvedés volt ilyen gondolatokkal, és sohasem pihent a bántó felem egész nap csak hallgattam. Az eddig cserfes vidám örökké mosolygó lányból, egy "sötét" néma és folyton síró lánnyá lettem. Csak feketében jártam, ami nekem felsem tűnt. Nem foglalkoztam már azzal, hogy nézek ki. Nem törődtem a külsőmmel. Ekkor már szeptember volt. A gondolatok csak kínoztak. Már az ágyból sem volt kedvem felkelni. Nem aludtam, mert nem tudtam, mert folyton csak járt az agyam. Folyton csak sírtam mindenhol. Akárhol voltam, munkahelyen, buszon hazafelé. Nem tudtam visszatartani könnyeim. Szép lassan elkezdtem azon agyalni, hogyan is öljem meg magam, hogyan vessek véget szar életemnek. Sokáig visszatartott az a gondolat, hogy akkor mi lesz anyuval? A tesómmal aki kinn él külföldön. Itt hagyok rájuk mindent. Aztán már kezdett ez sem érdekelni. A munka amit eddig szerettem már nem érdekelt. A kollégim is már kezdték azt mondani csinálj már valamit magaddal, ez így nem normális! Mi nem normális? Semmi sem az. Kész, vége. Aztán eljutottam arra a pontra, hogy nem megyek be dolgozni, mert nem akartam senkit sem látni, nem akartam szóra nyitni szám. Így hát elmentem a háziorvosomhoz, gondoltam kiiratom magam 1 hétre hátha megváltozik valami. Persze a dokinak nem akartam arról beszéni mi az igazi bajom. Beléptem a rendelőbe és mondtam a dokimnak írjon ki egy hétre. Megkérdezte miért? Heves zokogásb törtem ki és nem tudtam megszólalni. Nagy nehezen körvonalakban vázoltam mi a helyzet.

Azt mondta oké kiír ha elmegyek pszichiáterhez. Nagyon akartam h kiírjon így hát elmentem. Gondolom mondanom sem kell hogy ott is ugyan ez történt. Könnyeim közt mindent elmondtam a dokinőnek (akit azóta isnagyon szeretek, mert ha Ő nincs akkor...)

Na persze azonnal bogyók, és közölte irány a kórház. Megijedtem, a zártosztály lebegett szemem előtt és úgy gondoltam akkor már inkább a hálál. Közöltem vele a-a nem megyek kórház. Elküldött egy terapeutához. Elmentem húzva az időt h minél többet lehessek betegszabin, hogy ne kelljen dolgoznom menni hanem otthon lehessek egymagam. 

Itt történt vlami fontos esemény melyet a köv. fejezetben mesélek el s folytatom életem történetét.

Nos. Igazából én sem tudom hol kezdődött az egész, ugyanis nem sok emlékem van a múltból, sőt ami van az is csak rossz. Persze ez természetes, hiszen a rosszat hamarabb megjegyzi az ember. A terapeutám azt mondta, hogy azért is nem emlékszem, mert az agyam elnyomja, illetve ezt depressziós elbutulásnak hívják. Azt tudom, hogy már évek óta küzdök a kissebbrendűségi érzéssel, a nem vok megfelelő senkinek érzéssel, a hülye vok a többiekhez képest érzéssel, és a nem tartozom közéjük érzéssel. Ez nagyon de nagyon nehéz. Gondolom vannak még rajtam kívűl még jó páran, akik hasonlóval küzdenek. Ők biztosan tudják miről beszélek. Nehéz leírni, de például úgy tudom leírni, hogy van sok szép piros nagy lédús finom alma, én pedig egy összeaszott bűzölgő "rothadó" alma. Lehet h durva a hasonlat, de hát érzésekről és gondolatokról van szó.

Na természetesen ez nem minden. A következő h kettő vagyok. Hm... vagy 3? Ezt le is írtam az egyik versembe. Majd felteszem ha teljesen kész lesz. :)

Szóval ez a kettő dolog amire a dokik azt mondják "fekete-fehér". Ez annyit jelent, hogy mindenben csak a két végletet látom, ráadásul pokolian szélsőségesen. Az az nincs szürke. Nincs közép.

Kifejtem: Van bennem, egy optimista(fehér) aki úgy érzi, h valaki jön és megment. Aki mindig reménykedik h lesz ez jobb is.  Aki azt mondja: de igenis te is közéjük tartozol, érsz annyit mint ők, és nem vagy "hülye".

A pesszimista(fekete) aki azt mondja de igen, rossz vagy buta vagy. Folyton a földbe döngöl, tipor és fájdalmat okoz. Ő idézi fel a rossz emlékeket példának mutatva. És sajnos Ő az erősebb, annyira, hogy sokszor meggyőz és neki hiszek. 

Na ettől szoktam teljesen befordulni, és visszavonulni a csigaházamba. Ilyenkor nem akarok tudni a külvilágról. Elbújok mindenki elől és kizárok mindenkit. Nem érdekel semmi és senki. És megpróbálok aludni, és aludni.
Hozzáteszem ez csak gyógyszerrel megy.

Erre az orvosok: Személyiség zavar. Súlyos depresszió. Borderline dependes elemekkel. A borderline hát huh. Ööö nem jelent jót. Nem tudom kifejthetem e itt. De a "legszebb" leírása: A lelki fájdalom enyhítése fizikai fájdalommal. Hozzáteszem semmit sem ér. Mert nem is érzi az ember a fizikai fájdalmat. Ezt nevezhetjük morbidan pechnek. Mindegy ezen is túl estem és ezt már el is felejtettem és soha többé nem jelenik meg az életembe.

Amióta megállapították a Bipolárisdepit azóta sokkal jobban vok, mert nem kapok felesleges gyógyszereket. Csak a lényegre szorítkoztunk a dokival. Ő a pszichiáter aki a bogyókat írja fel. (antidepresszáns, antipszichotikum, szorongás oldó, és hangulat stabilizátorok) Nem kevés mi?

DE. Most h kezdek jobban lenni, megpróbáljuk szép lassan leépíteni ezeket.

A CÉL: Újra gyógyszerek nélkül élni "egészségesen"!!!!