Shanen blogja

Hosszú, súlyos kabátodat azért viseled, hogy elfedd vele szívedet,
mely összeroppanni készül, miközben rám gondolsz.
A fagyos téli szél, csupán forró lehellet ahhoz a jeges modorhoz képest,
amit a külvilág felé mutatsz magadból.
Az elszabadult porhó, amit lépteiddel felkavarsz,
azon emlékek sokaságát jelzi,
melyek lelked sírgödrében vannak elhantolva.
Előttem jársz s én mögötted állok, téged figyelve.
Nem zavarlak meg, mert bele vagy feledkezve,
gondolataid nyomasztó tömegébe.
Kivárok, ha kell ezer és ezer évig,
mert bár életünk mulandó, a lelkünk időtlen.
Kivárok, ha kell s míg szükséged van arra,
hogy a ki nem mondott szavaidat bensőmben érezzem,
felszabadítva ezzel téged a romlás által rádmért béklyóidtól.

Kezeidet nyújtottad felém, életem legnehezebb időszakában,
És azt gondoltam, segítségeddel nem fordulok bele a fojtó magányba.
Egy ideig magam mellett érezhettelek, biztonságot adtál nekem,
S te voltál az első, akinek őszintén adtam szívemet, lelkemet.

De egy napon véget ért az álom, fel kellett, hogy ébredjek,
Megláttam valódi arcodat, s rájöttem, ismét tévedtem.
Pusztán szeretetből nem kell mindent eltűrni,
Dönteni kell, mégha fáj is, aztán reménykedve tovább lépni.

Minden gondolt, vagy kimondott szó hazugság már,
S így múlik el mindez, a felejtés táptalaján.
Nehéz már hinni, miután megtörték a lelkedet,
Bízni abban, hogy valakiben megleled az igaz szerelmedet.

Az élet mindent elvett tőlem; hol van az, aki nem hagy el?
Kiben újra tudnék bízni, ki a jóságával felemel?
Görcsösen remegő kezeimmel nyúlnék utána,
S kérném vigye el bánatom, fedje örök homályba!

Tehetetlen vagyok, minden hibámat bánom,
Hiába kérdezném, a válaszra, már nem érdemes várnom.
Minden nap elvesztegetett idő, amit nem egy olyannal töltök,
Akihez szívem húz, s kinek társasága nem egy börtön.

Pihennem kell, fáradt vagyok, a világ kikészít,
Miközben belülről a tenni akarás, már régóta szétfeszít.
Évezred egy pillanatban, ennyi a valóságom,
Megtanulni szeretni, ezt kaptam tanulságul.

Illanó próbálkozások sorozata volt, minden életem,
Lásd, térdre estem előtted, édes Istenem!
Miért tűröd, hogy folyton valaminek az áldozata legyek?
De hisz, nem a te hibád; sorsom előtt lehajtom fejem.
Múltban elkövetett gaztetteim szüleménye ez,
Összeszorított foggal, ha kibírom, ha nem, akkor is elviselem.
De ha elesnék, Uram, kérlek, síromra ezt véssék:
"Aki csak arra vágyott, hogy szeressen,
Aki csak arra vágyott, hogy szeressék!"

Valahol, tudom, ott vagy, s reám vársz.
Nem keresel, nem kutatsz, és nem is kiabálsz.
Csak én, csakis én vagyok az a bolond,
Aki mindenkiben téged akar látni.
Csakis az én szívem fog miattad összemorzsolódni,
Mert állok, és hangtalan suttogok, mint egy szobor,
Aki néz, de nem lát, elvesztette eszét;
Elhagyta már minden remény.

Bánatos tekintetemet feléd emelem,
Várom, hogy megtedd azt a mozzanatot,
Ami arra sarkall engem, hogy higyjek neked,
S túllássak a lelked köré emelt falakon.

Utamon megfáradt arcomat a kezeidbe temetem,
Finoman simogatsz, tudom, biztonságban vagyok,
Ezt a megnyugvást vártam, mely nagyon kellett nekem,
S én, cserébe bensőm minden szeretetét neked adom.

Gyenge karommal ölellek, s hozzád bújok,
Tested melege csillapítja minden vérző sebemet,
Szeretném, ha maradnál, és velem tartanál az úton,
Mely az angyalokkal együtt a végzetembe vezet.

Ne! Inkább ne gyere! Én mindenkire bajt hozok!
Az ördög játszik velem, s általam,
Épp ezért nem akarok neked rosszat.
Megóvlak hát önmagamtól, mert féltelek,
Jobb élet vár reád, vissza se nézz, menekülj!
Nélkülem mindenki örvend, ha nem vagyok ott,
Te se bánd, engem egy helyen biztosan szívesen látnak:
A pokolban, ahol megannyi könnyem tűzesőként zuhog,
Ott bátran létezem, nem fog vissza semmilyen szabály.
De ez, ez nem nekem való...földi élet, semmi más.
Csupán óvni szeretnélek a gonosztól, mely engem körülvesz,
S ami bennem lakozik; bántanálak, kínoználak,
Mert olykor ebben telne örömöm.
Te, amíg csak tudsz menj és ne törődj egy bolonddal,
A Sátán soha nem hagyná elveszni a legjobb  csatlósát,
Aki, ha kell üvölt és beléd mar, mert átkozott ő.
Ilyen senkinek sem való, így hát neked sem kell ez
Rohanj, mert nem szabad megvárnod, amíg kiderül,
Mit rejteget, s valójában mekkora szeretet él benne.

Véres könnyeim hullanak érted,
Melyek szívem fájdalmából születtek,
Mert sosem lehetsz enyém.
Kietlen vidékekre is utánad mennék,
Ha tudnám, van még remény.
Egy csöppnyi remény, a reménytelenség sűrű ködében,
Mely lelkemet ostromolja oly régóta.
Ha az életem rámegy arra, hogy terád várjak,
Örömest állok elébe,
Mert másra nem ruházhatom azt a szeretetet,
Melyet irántad érzek, örök időktől fogva már.

Ha hinnék az álmaimban, nem aggódnék.
Csupán csak az kell, hogy észrevedd végre,
Mi okból tépem a szavakat, melyeket neked szánok,
Miközben téged ölellek majd.
Mi célból kínzol engem, s gyötörsz,
A társas magány poklába.
Miért, mondd miért nem múlik könnyen
Hatalmas vágyam utánad,
S nem váltja fel ezt a felejtés?

Önmagamnak hazudott fogadalmakon térdeplek,
Összerogyott már a kétségbeesés,
Mert elfáradt mindig miattam léteznie.
Öröm lenne, ha érinthetnélek, s nem csak a lelkemben csodálnálak...
Téged, ó gyötrő és számító alak,
Te, kit csak gyűlölni volna érdemes,
Téged, minden sebem okozóját,
Téged, kit vihar sem tántoríthat el céljaidtól.
Megvetlek, mert rámtaláltál,
Megvetlek, mert nem hallod, hogy utánad kiáltok
Fénytelen, hideg éjszakákon,
Hol csak a magány a szövetségesem.

Bánom már, hogy azt akartam, létezz.
De ne így, hogy megannyi véres könnyem,
Egy olyan valaki után nyúl, akit soha el nem érhet.
Nem szólíthatlak, s nem szólhatsz nekem,
Nem lehelhetem jéghideg csókomat, bánatos ajkaidra,
Nem törhetünk ki együtt, a sors reánk ruházott börtönéből,
Nem foszthatunk meg másokat, a minket becsmérlő szavaik tetemétől.
Eltemetlek, a könnyeimet is koporsóba rakom,
Mindörökké téged foglak látni mindenkiben,
Ó, én kegyetlen angyalom!

Ha szereted őt, hagyd elmenni,
Miért fáj a szívnek úgy szeretni?
Azt kéred, mi nekem lehetetlen,
Mi a lelkemnek feledhetetlen.

Ha szereted őt, szeresd örökké,
De ne építs várat bajok köré.
Haladj előre és bízz benne vakon,
Ha nem megy, engedd szabadon.

Ha szereted őt, add jelét,
És soha ne ereszd el kezét.
Az élet buktató és küzdelem,
A jóért vívott harc szüntelen.

Ha szereted őt, hagyd elmenni,
S ha akar, úgyis fog szeretni.
De ha többé vissza már nem jönne,
Sosem volt Ő sorsod jövője.