Sea blogja

Elszelídültem szemedben,
mint bárány a jászolban,
fehér leplem levetetted,
liliommal gyászoltam.
 
Álmaimba belopóztál,
mint fogtündér gyermekhez,
kötődéssel megátkoztál,
rügy fakadt a lelkemben.
 
Hajad színe ujjam alatt,
mint az érett gesztenye,
leányságnak párta maradt,
kék szirmaim elveszve.

 Gondolatban kereslek én;
- emlékezem: veled ketten -,
 hangod fújja a szél felém,
 de ujjaddal nem érhetsz el.
 
 Arcod psziché fele fénylik;
 szűzi s féltő álmok helyett,
 erényünk lehullik  térdig,
 s pőrén vár a nihil- kehely.

Remegésből hajlok feléd,
mint kalászos búzaszál,
az aranyló fényű cseléd,
piramis rajzolatán.

Fehér gyolcsok árnyékában
szoros, selyemszalagok,
Ehnaton- úri játékban,
Ré Isten rabja vagyok.

Csak lágyan terül
ránk az éj,
húzza- vonja
szokatlan csendjét,
egy széles mellkas
hozzám ér.
Árnyékban
karod kemény,
mégis párnám
már oly rég,
bőrödre pettyekben
cseppen a fény,
a roló résein befér.
Hajnal karcolgat;
órámon a mutató
hármat mutat,
kezeim közé fogom arcodat,
s milyen igaz;
egy félálmos hullámzást megér,
mielőtt kicsit aludni tér
a négy tenyér.

Ne hidd, veszik hajónk majd törötten,
hullámkör elül, habokra vetül,
sokkarú óriás vagy fölöttem,
takarva búsat, a polipkezűt.
 
Koldus ujjra tapadt alamizsnánk,
mi szív-gyöngeséggel, még kéregetünk,
oltáron nem nyílik akácvirág,
reményben olvad el méz-keresztünk.