Sea blogja
AjánlatAz alsóváros vámpírjai -Dylan 7.-blogregényajánló
Akit esetleg érdekel az előző részeket elolvashatja a blogomban.Pusszantás.
A teremben a vacsora előtti félórában a hangulat a tetőfokára hágott, amióta odaveszett a király, ez volt a legvidámabb este. Csillogó toalettek, keményített inggallérok, halkan duruzsoló zene, és mosolyok, meghajlással övezet kíváncsiság. Vibráltak a gondolatok, titkos szövetségek kötődtek, amikor a szempárok kacéran össze-össze, villantak. Az új lakók, az öt férfi jelenléte, felvillanyozta az egész társaságot.
Dylanék először egy csoportot alkotva szemlélődtek, hűvösen és gúnyosan nézték az úri látnivalót. Lerítt óluk, hogy megvetik az efféle külsőségeket, és felesleges dolognak tartanak minden hasonlót.
- Gondolom, majd úgy kell ülnünk az asztalnál, mintha karót nyeltünk volna- jegyezte meg Clód, aki a fekete nadrágjában, és a hajszálcsíkos, kék- fehér ingében szokatlanul sokat mocorgott, idegennek érezte magát a saját ruhájában. Egészen viszketett tőle a bőre. Pont, mint a többiek, kötelességként, és erőltetett dologként fogta fel az etikettet.
- Én márpedig nem fogok minden este ilyen glaccos ruhát felhúzni, hogy a királyi asztalnál vacsorázzak! Harcosok vagyunk, nem piperkőcök! Úgy érzem magam most is, mint egy álarcosbálban. –jegyezte meg Ferrum, aki talán a legnehezebben viselte az egészet.
A hatalmas, tagbaszakadt testére csináltatnia kellett az alkalmi öltözéket, és bár jól állt neki a sötét öltöny, egy hatalmas és míves szekrényhez hasonlított benne a leginkább, így a pokolba kívánta a nyakkendővel és a fekete cipőjével együtt.
- Olyasmi - felelte Dylan. - Bábuk. Minden olyan mintha egy évszázaddal visszaléptünk volna a múltba. Fiúk, azt hiszem megártott nekünk a túl sok felszínen töltött idő. Evon pontosan tudta, miért költöztet minket ide, higgyétek el, azt akarta, hogy tudjuk, hol a helyünk, és azt is, hová tartozunk!- Dylan mind élesebben látta át a fiatal férfi új törvénymódosításait, és kezdett rájönni azoknak rafináltságára és nagyszerűségére.
- Azt hiszem Evon átfogja törni a falakat, és olyan királyunk lesz a személyében, akire majd egy évezred múlva is emlékezni fognak az ivadékaink.
- Magadnál vagy?- kérdezte Gregor.- Sosem lelkesedtél a fiúért, agyadra ment az atmoszféra?
- Nem látod át a helyzetet- firtatta Dylan- mert örökké a nőkön jár az eszed!
- Veréb mondja bagolynak!
- Hagyd már a nyavalygást! Még csak az kellene, hogy meghallják ezek az úri népek!- fintorgott Antoan - különben is, van nekünk saját lakosztályunk, amit majd egy kicsit átrendezünk, nem fogják ránk erőltetni a flancot, se magukat!- Ebben mindannyian tökéletesen egyetértettek, bíztak magukban, hogy a balszárny nem sokára jobban hasonlít majd egy gumitelepből kialakított szórakozóhelyhez, mintsem úri lakosztályhoz.
- Hohó, állj meg csak egy kicsit barátocskám-nyúlt ekkor ki Ferrum a mellettük elhaladó egyik pincér fiú után, aki két tele tálcájával a kezében kínálta a különféle italokat a vendégeknek. - Elfogyott az innivalóm!-Tette le, a kezében üresen árválkodó, karcsú nyakú poharat, a sok teli mellé a tálcára, és nézte mit is válasszon. A csillogó üvegekben akár a borostyán, fénylett a nemes szesz, többnyire a legjobb fajtájú whisky, amit csak az emberek gyártanak, és sűrű, borra emlékeztető vér, könnyű női itallal, kristálypoharakban a másik tálcán.
A pincér szinte elsápadt a félelmetes termetű és nem túl udvarias íjászoktól, de feladatához méltóan enyhén meghajtotta a felsőtestét és felkínálta az italokat a harcosoknak.
Aztán ment a büféasztalhoz kicserélni a megüresedett tálcát...
Dylan megpróbált idegenként nézni a körülötte lévő környezetre. Épp az jutott eszébe, hogy egy ismeretlennek jó időbe beletelne, míg rájönne, a városuk a föld alatt fekszik. A belsőtereken ez egyáltalán nem látszott, minden olyan volt, mint odafönt. Igaz a fejük felett a felhők kékje hiányzott és a hold is a csillagjaival. Nem volt égboltjuk, sem emeletes felhőkarcolóik, egy kolónia voltak, semmi más. Pedig évszázadokkal azelőtt, még akadt ahol odafönt tanyát vertek, kastélyok, és épületek, de az hogy nagyobb csoportjuk, vagy akár egyetlen egyedük is a felszínen éljen, ez ebben a században lehetetlenné és életveszélyessé vált.
Dylan ezzel együtt büszke volt a Boston alatt húzódó barlangvárosukra, aminek a kiterjedése széltében- hosszában több kilométerre rúgott, a magassága is megfelelővé tette, hogy egy teljesnek tűnő, klímával ellátott alsó világot hozzanak létre…
A teremben, a drapéria színei bordón feszültek a falaknak, elrejtve a kisebb egyenetlenségeket, és sok helyen gipszkartonból emelt félfalak és fülkék övezték az egész királyi rezidenciát, tökéletesen kihasználták a mérnökeik és építészeik a század újdonságait. A pompás, zöld cserepes növények és leanderek jól tűrték a teremtett hőmérsékletet és belső fényt. Tulajdonképpen, egész kellemesen éltek ahhoz képest, hogy patkányok voltak föld alá száműzve.
A nők nagy része minduntalan oda sandított, ahol az öt magas és izmos harcos álldogált, és mindenki más is amikor Evon és Enna odavonult köszönteni őket. Enna gyomra remegett ott belül, de tudta, a léptei méltóságteljesek. A megjelenése királynői volt, a fekete hajzuhatagának egy jó része rafináltan a feje tejére tűzve, egy ezüst, félholdat ábrázoló hajcsattal. A gyémánt fülönfüggői hosszan csillantak meg a fényben, kiemelve a kecses nyakát.
A ruhája kivágása jól láttatta azoknak a halmoknak a tetejét, amit meztelennek képzelt el a legtöbb férfi a teremben, a dereka karcsúsága pedig, a ráfeszülő ruhában, a törékeny nőiességét erősítette. A belőle áradó harmonikus szépség örömmel töltötte el azokat, akik ránéztek.
Újabb öt férfi, vetkőztető pillantása vetődött rá, amikor az íjászok elé állt, de őt csak egy érdekelte, a zöld szemek megsemmisítő erejű vibrálása. Mintha csak összeszűkült volna a világ ő és Dylan köré. Csak egy pillanat volt, de ahhoz elég, hogy azt kívánja, bárcsak valójában is kettesben lehetne a szőke íjásszal. Az arca enyhe pírba borult, ami miatt a férfiak még kívánatosabbnak találták és egymással versengve hajoltak a hófehér és karcsú ujjai fölé, hogy a kézfejére jelképes csókot leheljenek. Ez nagyon régies szokásnak tűnt, és az is volt, de ezen az estén magától értendő köszöntés.
Evon kihúzta magát, amikor a harcosok elé állt és kézfogással üdvözölte mindegyiküket. A fekete, modern, állógalléros zakójában, és a nyakkendő nélküli ingében kicsit sem festett rosszabbul, mint ők, sem magasságban, sem izmokban, nem maradt alul velük szemben. A szemeiből energia áradt, a hűvös eleganciája méltó volt egy királyhoz.
- Annyira sajnálom, hogy a férfiakat szereti-súgta egy barna hajú, középkorú nő a barátnője fülébe, miközben a pillantása Evon alakján futott végig.
- Ne is mond, boldoggá tehetne itt párunkat. Micsoda férfi, uram atyám!
- De az íjászok se kutyák, igaz ők nem nemesek.
- Nem, de helyén van mindenük, talán most, hogy köztünk lesznek, előnyt élvezhetünk majd a földi nőkkel szemben. – felnevettek mindketten, és előre várták a lehetőségeket, amikor szóba tudnak majd elegyedni az íjászokkal.
A többi, teremben lévő nőszemély is sűrűn nézegetett a hetes csoport felé. A hat férfi maga volt az etalon odalent, de jól tudták, a felszínen is nagy keletjük van. Sajnos.
Egyetlen szempár nézte a férfi- gyűrűt félénken, Lilian, akit eddig a herceg észre sem vett és nem is köszöntötte. A kék, bokáig érő ruhájában szerencsétlenül érezte magát, és alig tudott az apjára és a másik két, idős férfi beszélgetésére figyelni, a gondolatai mind a jövője körül forogtak.
Tetszett neki Evon, nagyon is.
A férfi csodaszép volt, és jól látta az ezzel tisztában is van, minden mozdulata hanyag eleganciáról, önbizalomról, és nagyképűségről vallott. Sosem fogja a férfi szeretni őt, a szürke verebet, soha!
Az íjászok beköltözése nagy eseménynek számított kolónia-szerte, és a kíváncsiskodó tömeg gyűrűzött odakint a barlangrendszer utcáin. Mindenki látni akart legalább egy villanásnyit. Felelevenített pletykák jártak, kíváncsiskodás volt a levegőben, találgattak, és az hogy Lilian hercegnő is részt vesz a vacsorán, már csak hab volt a tortán.
A nagy teremben több asztal lett felállítva, és mindenki igyekezett a legszebb arcát és ruháját megmutatni, noha hétköznapi este volt.
Amikor Dylan meglátta a fekete ruhába öltözött, hercegnőt, a vére az ereiben felgyorsulva száguldozott tovább. Volt valami különös varázsa Ennának, olthatatlanul a nyakába kívánta mélyeszteni a szemfogait, a szájában az ínye veszettül viszketni kezdett. Dylan majd megveszett a látványtól, és amikor a lány enyhén elvörösödött, abban a pillanatban, amikor köszöntötte, legszívesebben azonnal ölbe kapta volna, hogy elfusson vele, egy olyan helyre ahol csak ketten lehetnek. De látta a lány szemében az első perzselő pillantások után a hűvösséget is, amivel megpróbált keresztülnézni rajta és észrevette, mennyire igyekszik a pirulásán úrrá lenni.
- Szép kis nő-súgta Clód, Dylannak, a nyelvével csettintve, miközben végigpásztázta a hercegnő távolodó, karcsú alakját. - Jól áll neki a fekete. Mit gondolsz, szűz még?
- A szemedet is levedd róla. A lány, az enyém!
- Ő is?
- Menj a fenébe!
Enna éppen ekkor pillantott hátra Dylan felé, a tekintete egyértelműen árulkodó volt Clód számára, jól látta a két vámpír között teremtődött láthatatlan fonalat.
- Vagy úgy, már becserkészted a kicsikét. Mondd öregem, van olyan nő, aki nem harap a horgodra?
- Szerintem nincs- veregette hátba Antoan, Clódot, majd nemsokára mindhárman helyet foglaltak a nagy asztal körül, majdnem szemben a királyi testvérpárral.
Evonhoz mielőtt helyet foglalt volna odalépett egy férfi, egy alacsonyabb, telt lánnyal az oldalán.
- Uram, már régen találkoztál a kislányommal, de szívélyesen köszönjük a meghívást!-Lilian szerencsétlenül pukedlizett és a füle tövéig elpirult, amikor a leendő király ránézett.
Evonnak kellett egypár másodperc, míg rá jött, kit is rejt a kék ruhás lányalak.
- Á, rendkívül örülök önöknek! - Evon tisztában volt vele, hány szempár szegeződik rá, ezért tökéletes úriemberként viselkedett, majd Lilianba bele is karolt, és ő maga vezette az asztalhoz, a lány apjának legnagyobb büszkeségére. Evon el is feledkezett arról, hogy meghívta a menyasszonyát, és azon csodálkozott, hogy semmiféle viszolygást nem váltott ki belőle a közelsége. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy hercegnő, inkább hasonlított egy csetlő- botló csitrihez. Jól érezte a lány remegését, és erősebben tartotta, amikor érezhetően annak megrogytak a térdei.
- Nyugodj meg Lili, nem kell félned, nem haraplak meg!- Csak viccnek szánta, de a lány megremegett és Evon örült, hogy az leülhetett végre a székre.
Antoannak elállt a lélegzete amikor észrevette a barna hajú szépséget Evon mellett, már jó ideje élt a földön, de olyan bájos teremtést még nem látott mint a leendő király jegyese. A lány a kék ruhájában, az ártatlan tekintetével olyan volt, mint egy árva kismadár, és Antoanból olyan érzéseket hozott elő, amelyeket nem tudott hova tenni. Nem szokták érdekelni a nők. Tulajdonképpen csak addig, amíg becserkészi őket rövidtávon, majd a pumpáló mozdulatokkal beléjük engedi a magját. Csak ennyi. De Lilian olyan kisugárzással bírt, hogy szeretett volna a közelébe kerülni, a hangját hallani, vagy csak vele együtt csendben lenni.
A vacsora alatt mindenki figyelt mindenkit, cinkosan, pajkosan, avagy fölényesen, de a tekintetek játéka zajlott, kétségtelen. A sokféle finomság lekötötte a teremben lévő vámpírokat, a frissen hozott vérrel öblítették le a sokféle fogást, és halkan beszélgettek.
- Szoktatok gyakorlatozni is?- tette fel a kérdést Evon, Dylanhoz címezve.
- Persze odafönt, amikor akcióba vagyunk!
Aztán a többek is bekapcsolódtak a beszélgetésbe, harcokról, egy- egy megtörtént összetűzésről beszélgettek, majd lassan a politikáról. Az odafönt eseményei is érdekelték a kolóniát, hiszen minden egyes fontosabb dolog- akár a gazdasági válság is-, rányomta a bélyegét az életükre.
A vacsora remekül sikerült, Lilian csendben volt többnyire, csak hallgatta a többieket és Evont, akinek beszívta az illatát- az arcvize valami fenségesen finom illatú volt-, és aki annyira közel ült hozzá, hogy Lilian legnagyobb döbbenetére, szerette volna megérinteni! Megszorítania combját, a karját, megsimítani a sötéten fénylő tincseit.
-Ó isten az égben, Luna hercegnő, de vágyta a férfi figyelmét!
A vacsora után nem oszlott azonnal szét a vámpír sereg. Egy kis beszélgetés, ivás volt a levezetése az estének. Evon érezte, kötelessége Liliannal pár szót váltania, aki annyira remegett akár a kocsonya, miután kissé távolabb, kettesben álltak egy csendesebb helyen.
- Fázol?- kérdezte a lánytól, és már vette is le a zakóját, hogy a lány vállaira terítse.
Lilian alig akarta elhinni, hogy az Evon illatú ruhadarab a bőréhez simul.
- Én, nem…fázom.
- Akkor miért remegsz annyira? Talán félsz tőlem?
Lilian nagy pupillái még kerekebbé tágultak, egy lépést tett hátrafelé, a lélegzete felgyorsult.
-Igen. Azaz nem, csak zavarban vagyok- sütötte le a szempilláját a lány. Evon valami furcsát érzett a szíve környékén, valami melengetőt. A lány annyira őszinte és ártatlan volt, hogy szinte fizikai fájdalmat okozott.
- Ne félj tőlem- súgta a fülébe- Jól megleszünk majd. Nem foglak bántani soha, csak hagyd, hogy éljem az életemet! Te is élheted a tiédet!Nem foglak gátolni semmiben, a magad ura lehetsz!
Ezután Evon eltűnt akár a kámfor, csak az a finom illat maradt utána, és a zakó, amit Lilian otthon maga mellé fektetett az ágyra és egészen addig szagolgatta az illatát és simogatta, amíg el nem aludt.Evon álmában pedig mást sem csinált, csak bántotta.A csókjaival, az érintéseivel, és a bőrével, ami az övéhez simult.
Enna tudta ki áll mögötte, meg is lepődött volna, ha Dylan nem keres alkalmat és lehetőséget arra, hogy a közelébe kerüljön. Noha azt nem gondolta, hogy ez a dolog éppen a rezidencia legszűkebb járatában esik majd meg, ami a borospincékhez vezet. Lassan fordult meg, akár egy akadozó filmfelvétel.
Dylan ahogy ott állt mögötte és nézte őt, maga volt az álom. A szőke és erotikus álomkép. Nesztelenség lopódzott köréjük, amely többet mondott mindennél. Pedig Enna annyi mindent szeretett volna mondani, ahogy a férfi is.
A lány tudta, hogy Dylan meg fogja őt újra csókolni.
Látta miután maga felé fordította, a szeméből. Ahogy lehajtotta hozzá a fejét, és egészen finoman, lágyan hozzáérintette az ajkait az övéihez, gyönyörűséges volt. Örvény, színes és szívmelengető, szippantotta be őket, ahol egymás lélegzete jelentette az élet ritmusát, a pulzáló vérdübörgés a hangot, és egymás illata a világot.
A puha érintések, mint az elektromos áram, kis kisüléseket okoztak mindkét vámpír testében, amikor pedig Dylan felmordult és Ennát a csípőjénél fogva rántotta magához, elszabadult a pokol.
A szenvedély vérvörös és izzó tengere, ami nyelte őket nagy hullámokban, oda ahonnan már nincs megállás.
A lány érezte a keménységet a férfi lába között, ami neki nyomódott forrón, és pulzálón, az íjász nyelve ekkora már a szájában volt, minden apró zugot felfedezve és ezzel megőrjítve vele őt. Dylan neki préselte a falnak, és a mozdulatai egyre követelőzőbbé és erőszakosabbá váltak, amikor pedig a férfi kezét a mellbimbójának érzékeny húsán érezte, amit a férfi nyelve is követett, Enna tudta, hogy olyan útra léptek, ami visszafordíthatatlan nyomot fog hagyni az életében. És nem helyes dolog.
De furcsa módon, egyáltalán nem érdekelte.
Rossz akart lenni. Határozottan!
Folyt köv.
Már régen reklámoztam a blogregényem
Még mindig szerelmes démon...
Ha kedvet kaptok hozzá itt olvashatjátok:
Zotrix először érezte magát gyengébbnek amióta a föld felszínére érkezett a gömbvillámmal, amibe a nagyúr zárta. Felismerte; eddigi felszíni munkája a semmibe veszhet, ha nem szedi össze sürgősen magát, a Styx folyóban lesz haleledel, Charon cápái fogják széttépni apró cafatokra. A homlokán izzadságcseppek ütköztek ki, a szeme szivárványhártyája vérben úszott.
A szoba levegője megtelt az ősi és ellenséges hullámok összecsapódásával, amely olyan erőteret képezett, hogy a benne lévő tárgyak vibrálni kezdtek. Remegett a fémszobor a falba süllyesztett polcán, a földre vetett matrac, a takaró, a faasztal a rajta lévő poharakkal együtt. Minden élettelen anyag felvette a rezgést, amit a démon és az angyalok egymás elleni undora fejtett ki.A Zorrix-al szemben álló Tűzember potenciális veszélyforrást jelentett, azzal a veleszületett különleges képességgel, amivel felismerte és elgyengítette őt. A harcos a tekintetével alig egy méternyiről blokkolta azokat a sugarakat és pajzsot, amit a sötét és lapos kő megidézésekor tett a magáévá.
- Kár volt idejönnöd balfasz! Saját sírodat ástad meg!
- Cuki a fiúd Tűzember, utánad őt tépem szét, de előtte megnézem mennyire tüzes a hátsója, megkapja a ménkű szagú és királyi falloszomat! - Nick vicsorgott, de nem engedte magán elhatalmasodni a dühöt, ugyanúgy koncentrált továbbra is, mint előtte. A széles nyakán vadul pulzáló ér azonban híven mutatta a mély felháborodását és izgalmi állapotát.
A másik helyiségben Dan a lelkében szunnyadó sötét csírával jól érezte a veszélyt, bár akkorra már felébredtek kivétel nélkül, a szörnyű, sikoly riadóztatta minden sejtjüket. A pusztító baj túlságosan közelről leselkedett, nagyobb veszélyben voltak, mint bármikor azelőtt.
Az angyal-harcosoknak a Fények Háza nem csak a féltett és szigorúan őrzött lakhelyük volt, de az a támaszpont és mentsvár is, ami a jól működő álcázásnak köszönhetően távol tartotta még a fajtársaikat is. Egy olyan titkos zúg a földön, ahová a sötét erőnek sosem szabadott volna eljutnia!
Dan suttogva intette csendre a társaságot, és terelte a két helyiségből egy szobába a nőket, annak ellenére, hogy Bhays- aki folyton ellenségesen nézett rá-, folyamatosan fanyalgott. Sehogy sem tetszett neki az, hogy Dan bármiféle irányító szerepet akar vállalni, ha nem lettek volna veszélyben, óriási jobb egyenessel hozta volna a tudomására a dolgot. Még ideje korán sem fogadták be, jócskán kell eltelnie időnek, és Dan részéről tetteknek ahhoz, hogy a szavát el és megfogadják. A többiek is pont így éreztek, mégis mindannyian hagyták, hogy Alina szerelme vezényelje őket. Talán mert bárkinél jobban ismerte azt a másikat odaát, a természetét, a milyenségét, és a pokoli mivoltát.
A volt démon volt az is, aki berúgta azt az ajtót, ami mögött a helyébe lépett pokoli szörnyeteg lapult.
Bhaysék nem tudták mire és kire számítsanak, de Mary vörössé vált tekintete, és a körülötte terjengő bűzfelhő világossá tette előttük, ki is az ellenség, ahogy azt is; Leon élete nagy baklövését követte el, amikor a házba hozta a gonoszt.
- Megfojtom - szitkozódott a szőke férfi, míg Fhait a dörmögését magába fojtotta, és elkapta társa csuklóját, hogy az ne mehessen közelebb a vérző mellű szörnyeteghez.
- Mi van veled? Össze vagy zavarodva te is? A szemedben ezernyi haragszikra izzik. Nem látod? Nick bűvöli a szemetet, egy húszasba, hogy pár pillanat alatt felrobban és az apró darabkáiba törlöm a talpam!
Egyetlen pokoli küldött, tucatnyi angyalharcos és a Tűzember ellen hamar eldöntötte volna a csata kimenetelét. De nem volt ekkora szerencséjük Leonéknak. A motoros bandába költözött bérenc lelkek, akár a lokátor, fogták Zotrix jelzéseit, és megtaláltak a legtöbb szem számára láthatatlan kaput, onnan pedig csak egy köpés volt a Fények Háza…
Tombolt a szél, a hópelyhek kavarogva csapódtak az arcuknak. Érzéketlenek voltak rá, nem érdekelte őket semmi, csupán a pusztítás.
Beözönlöttek.
Vagányul és hangosan nevetve, mintha egy szülinapi partira igyekeznének, odaérjenek időben, nehogy elfogyjon a pezsgő. Eszükbe sem jutott óvatoskodni, úgy gondolták a vezérük, biztosan előkészítette a terepet. Nyertesnek, és legyőzhetetlen katonáknak hitték magukat.
Ellepték a lakhelyet, ahol számukra ismeretlen fény honolt, még úgy is, hogy a tetőn sok helyen hiányzott a cserép, és porszag terjengett a légben. Az aranyozott keretű festmények, a szárnyas alakok, az a jó energia, ami áramlott, valósággal bomlasztotta a társaságot.
Amikor a fémajtót- a harmadikra kilőtt aknavető lövedéke cakkosra tépte-, a huszonegynehány acsarkodó és angyalvérre szomjazó élőhalott lerohanta a harcosokat.
Óriási hangzavar támadt, robajló moraj zúdultak alá, majd törmelék takarta végig a folyosót, aminek a legvégén egy hatalmas luk tátongott- amerre a lövedékek utat találtak ki a szabadba-, a Telneát övező hegyek felé. Amikor leülepedett a por, lövések hangjai süvítettek, sikoltások szelték a teret, csonttörések ropogása borzolta a hallását az angyaloknak.
A Tűzember erejét egy idő után mintha kiszívta volna Zotrix, megrohanta a valószerűtlenség érzése, ködös szédülésroham söpört végig rajta, egyre gyengült, sápadtabbá vált, a végtagjai kimerülten remegni kezdtek a magába szívott energiák miatt.
Leon rövid időn belül a második bérenc nyakát szorongatta, akinek a pisztolygolyója ugyan feltépte a mellkasát, mégsem volt elég ahhoz, hogy ne küldje át másvilágra.
Bhays a falhoz csapta a vörös hajú áldozatát- akinek egy mozdulattal előbb az ujjait törte el sorjában, majd a csuklóját is-, amikor épp egy másik, tagbaszakadt, motoros dzsekibe öltözött alak ugrott a hátára és az erős karjaival próbálta a kitörni a nyakát. Michael is közelharcba keveredett, makulátlan arcbőrén, egy vékony, vörös csík folydogált lefelé, beszennyezve a felsőjét, mivel a bal szemöldöke felett a bőr felrepedt és a jobb karja is vérzett erősen, két mély tőrvágás is éktelenkedett rajta.
Dan próbált szabad maradni, érezte a végső összecsapást Zotrixxal neki magának kell megvívnia! Tulajdonképpen kibaszottul örült Nick gyengülésének, alig várta, hogy az ereje Zotrix ellen irányulhasson. Zotrix lábai is megrogytak, az arcán és az alatta lévő hússzöveten hólyagok keletkeztek, amely- akár a fortyogó lávában-, kezdtek kipukkadni és véres, kénszagú nedveket fröcskölni fél méteres távolságra. Nick kapott belőle bőven, égette a bőrét, lukasztotta a húsig, de nem hátrált- csupán a tekintetét féltve-, hunyorogva nézett tovább, nehogy egy esetleges bűzbomba a szemébe csapódjon.
Dan alig tudta levenni a szemét a látványról, ahogy Nick is megbűvölten figyelte a dolgot, miközben egy- egy ökölcsapással hárította, ha valamelyik bérenc túl közel merészkedett hozzá. Ha ezzel sem sikerült magától távol tartania a támadóját, akkor az éppen közelében lévő angyal- harcos intézte el a szerencsétlent, vagy Dan volt, aki kupán vágta az ugrándozó, hadonászó bérencet. Zotrixnak a Tűzember erejétől nem csak az arcán fordult le a húsa és a bőre, de a testéről is kezdett lemállani Mary immár foszladozó porhüvelye.
Elena folyamatosan imádkozott. Elgondolni sem merte mi lesz, ha a bérencek rájuk törnek. Alig hitte el, hogy nem egy rémálom kellős közepén vannak. Lucyra gondolt erősen, az Istennőre, magában könyörgött; hallja meg a gondolatait, segítsen nekik megmenekülni, ne hagyja a Fények Házát veszni, bármennyire is fájó sebet ejtett a szívén Leon.
Adela és Leila egészen az ajtóig merészkedett, Leila kezében felhúzott, lövésre kész fegyver, tekintetében a harcosok elszántsága. Shen megígértette vele, hogy nem hagyja el a helyiséget és nem vesz részt a harcban, de eléggé nehezen tudta betartani a dolgot, a folyton izgő - mozgó teste ezt egyértelműen elárulta. Viszketett a tenyere, nagyon szívesen megszorongatta volna a mocskok nyakát. A nagy hasa azonban ahányszor csak odapillantott emlékeztette őt, hogy védenie kell a gyermekét, akit a szíve alatt hord. Mert ha ő megsérül oda se neki, pár óra leforgása alatt regenerálódik a sebe, vagy a törés, de ha a kicsi sérül meg akkor… A kettejük szerelmének gyümölcsét óvnia kell mindenek felett, aki talán megérezve a bajt, erősen rúgkapálni kezdett odabent, örömkönnyeket csalva az anyja szemébe.
- Felkészülten várjuk a rohadékokat- nézett biztatóan hátra Alinára, akinek a kezét Elena fogta, mert a lány annyira remegett, hogy nézni is rossz volt. Mirabell feszülten álldogált, kicsit odébb, nehezen tudta türtőztetni magát, legszívesebben sikoltozni kezdett volna, még az életében nem félt annyira, mint akkor. Tudta, hogy az őrzők nagyszerűen harcolnak, és olyan erősek amilyent a világ még nem látott, mégis az, hogy ennyire közel volt hozzájuk az esküdt ellenség, mindennél nyugtalanítóbb volt. Nem is akarta saját szemével látni őket, rettegett, hogy esetleg egy csoport ördögi lény, majd rájuk tör.
Zotrix lábai előtt hallomban állt a mállott hús, és a nedvek, lassan előtűnt az igazi, szarvakat viselő, patás lénye. A bűze orrfacsaró volt, az arca a legrútabb, amit a földön valaha is csak látni lehetett. Az angyal- harcosok tíz perc leforgása alatt végeztek az ellenséggel, akik nem voltak többek hadonászó, gyilkos ösztönnel feltöltött élőhalottaknál. A Tűzember térdre rogyott, Fhait akadályozta meg Leon segítségével, hogy Michael a közelébe menjen.
- Hagyd, ehhez kevesek vagyunk, amit ő csinál különleges képesség!
- Nem látjátok? Nick rosszul van, segítenünk kell!
- Várj!- parancsolta Leon- maradj egyelőre itt. Ha eljön az ideje, össztüzet nyitunk!
Mindannyian a valamikori bejárat helyén ácsorogtak, véresen, porosan, zilált külsővel. A szétrobbant fal cakkosan viselte magán az aknavető negyedik dörrenését, amely ha nincs szerencséjük, mindannyiukat cafatokra tépte volna. Zotrix volt az utolsó gonosz, ám az ereje mérhetetlenül erős volt.
Beleremegett az épület, amikor igazi mivolta előbújt. Közel sem emberi külső tárult az angyalok szeme elé.
Szőrrel fedett, szarvakat viselő, patás állat szörny, azokhoz hasonló, amelyek egyszer már feltörtek, akiket a Tűzember pusztított el. De Zotrix annál is szörnyűbb volt, terjengett körülötte a gonoszság, ráadásul ahogy telt az idő úgy nőtt, a teste a három méter körüli magasságot is elérte, a fém palafont átszakította a feje, a padló beszakadt a lába alatt, bokáig süllyedt benne.
- Most lőjetek- kiáltotta Leon, miután Dan a Tűzembert egyetlen erős rántással félre húzta az élő céltábla elöl. Nick beszámíthatatlan volt, ájultan, akár egy zsák cukorrépa dőlt a földre.
Zotrix felemelte a karmos kezeit, széttárta vízszintesen, ám nem mozdult.Minden golyó beletalált a mellkasába és a fejébe, meg sem tántorodott. Ellenben a falak elkezdtek megremegni végig Leonék feje felett, a legnagyobb baj pedig az volt, hogy ott is, ahol Leiláék tartózkodtak.
Dan tudta, hogy eljött az ideje. A háta elviselhetetlenül bizsergett.
- Meneküljetek!- kiáltotta a többiek felé. – Menjetek, mielőtt az egész átkozott romhalmaz a fejetekre dőlne!
A harcosok haboztak, sosem volt kenyerük a menekülés, amióta a föld forog, angyal- harcos nem hátrált meg démon elöl.
- Nem!- kiáltotta Leon, ahogy a többiek is felháborodva a fejüket rázták.
- Induljatok! Utoljára mondom! Az asszonyokra nem gondoltok? Mentsétek Alinát, Leilát és a többieket!- Ekkor már Dan pontosan szemben helyezkedett el Zotrix-al, a háta közepén pedig kettészakadt a pólója, két hófehér, tollas kitüremkedés bújt elő a húsából óriási sebességgel, amit egyszer csak, egy pillanat alatt szétnyitott.
Ott lebegett Zotrix ellőtt, egy földre szállt arkangyal, akinek a látványától olyan hátborzongató sikoltás hagyta el a száját, hogy a harcosoknak megfagyott az ereiben a vér.
Mysteria-Prológus
Mysteria földje és a Sötét rom között már évszázadok óta dúl a harc, sosem gondolta volna Nils, hogy a való, földi világból, ebbe a mesebeli világba csöppen. Az átkozott tükörrel kezdődött minden…
2011.New York állam
Nils Holdinger, a huszonhat éves frissen diplomázott egyetemi tanár- és mellesleg karate oktató-, le- fel, sétált a szobájában. A szőkés tincsei esőcseppektől csillogtak, a sarki újságoshoz ugrott le egy doboz cigarettáért. Pedig már fél éve leszokott.Ám olyan megmagyarázhatatlan dolog történt vele, ami miatt ideges lett. Elolvasom