Ne ítélj korán

Művelt bőrmező. Az élet hátranéz,
bús ború barázdák csillognak vissza,
még szánthat tovább, nem teljes a lista,
mosolyok, bánatok száma naprakész.
 
Nézlek. Békés arc. Vonal mélye mesél,
szemeid virrasztó táskát cipelnek,
szíved pazarló terhét kell viselned.
Nincs megállás, tart még a ponyvaregény.
 
Olvasó napok, imába foglalt éj,
ma csak örömökből merítsen kezed,
leveszem válladról írott terhedet,
 
szeretet hordozzon kérges tenyerén!
Köszöntelek ma, simul az arcvonal,
ölelést szőtt köztünk az életfonal.

Nyugtalan éj hív ma lomha borban,
múltíz bársonya álomba ringat.
Várakozó a jelen, most mintha
már nem lehetnél feszes karomban.
Ébredést kukorékol a való,
Kedvesillat nyújtózik mellettem,
oldalára fordul riadt testem,
rideg, rossz álom húz le takarót.
Néma telefon dörzsöli szemét,
üzenetekben lapoz merengve,
felém kacsint, ugrana kezembe,
de csak felkel, s az üres éterbe néz.

A fagylalt visszanyalt,

már hidegre is tették

pedig csak szót akart

meggyűlt a lepedék,

ma csak olvadni fog,

mint édes táplálék

a szájban, amikor

a nyelv újra ráér.

egyre beljebb,

és beljebb

csak foly

az édes

nedü

oda

 be

V

itt

benn

csoda

világ van

körbe néz

a hideg még

testemben baktat

Mit a nyelv átsimít

bimbók közt ismerős

 hévnek íze vadít eleget

borzongva nyelet e keverő.

Torokszorító az út lefelé, de

mint mágnes a szív magához hív.

Csendben átfolyok, s véreddé olvadok.

Száguldok.Ihletet viszek a szürkeségbe.
Rögös úton jármom, amíg meg nem állok.
Ha az anyag magamra hagy, büszkeségre
nincs idő, várva fényre, magasba szállok.
Halandó sejtelem darabokra oszlik
bennem, nyomaimat betűzi a karzat,
tehetségem mosolyogva szertefoszlik.
Folydogálok. Nyitva pitvar, éléskamra.
Falatozom éjeken át, falam szűkül,
szorít jeleket ád, szőnyegre parancsol.
Mondok igét, de nem ért az együgyű fül.
Egyedül. Sorok, sínek közt agy barangol.
Hajszálnyi erek koszorúban ölelnek.
Levegő kapkod, hová ez a sietség?
Csörgedezem. Tisztán előre törekszem.
Vénámban lét fékezett, a nyom milyen mély!
Fájdalmas megtorpanás, nincs mit mondanom.
Pantomim, ajkon kiáltás a néma szó.
Görcsömbe rándul a megfáradt forgalom.
Még zöldet kapok, indulat a mérvadó.
Figyelmező, útjelző e testmerénylet.
Csordogálok. Semmi közöm az egészhez.

Mézpercek gyorsan peregnek,
szép szemeid kigombolom.
Égessen meg! Ha a korom
hull, porcseppjei elvesznek.
Kortalanná révedek át,
visz veled víg időm kompja,
bolondos, ahogy Ő mondja,
s lelkem bugyrába belelát.
Lapozott szürkeállomány,
betűi szívembe esnek,
s mártózva elevenednek,
tollba mond ez a változás.