Scarlette blogja

Regényt kéne írnom. Egy regényt magamról, amelyben megírnálak téged. Az ami soha nem volt, csak a fejemben megkonstruált világként kezdett eluralkodni rajtam. Szép lenne. Biztos büszke lennék magamra, elolvasva majd könnyes szemmel ismét szerelmes lennék beléd. Nem gyűlölve írnám le arcod vonását, tested és lelked lerajzolása során megkonstruálnám azt, akivé akartam, hogy válj, aki akartam, hogy légy.

Szóval nem is rólad szólna, hanem valaki fiktív személyről. Vagy erőltessem? Erőltessem azt, hogy lássak? Nem akarok látni, csak nézni. Jó, akkor hagyjuk. Ne rontsuk el a pillanatot. A pillanatot, hogy megint közel érezlek magamhoz te fiktív, megkonstruált, elmém rózsaszín szüleménye.

Szóval most emlékezni fogok, visszaemlékezni rád. Hogy az önkényuralom ellen szembe szálltál, hogy felvállalva véleményed kiálltál a kapcsolatunk mellett, hogy csak a jóindulat vezetett ahhoz, hogy folyton hazudj és csak az én sorsom előnyős kimenetele volt a szemed előtt, amikor ott hagytál. Vagy én hagytalak ott téged? Gyere kérdezzük meg egymástól! A szétesett és megkonstruált.

      Magánélet, bizonyára mindenkinek az életében az egyik legfontosabb szó. Mindenkinek van magánélete, vagy legalább törekszik rá, hogy legyen. Más dolog, hogy ki mennyit enged e magánéletből látszatni. Kinek mit jelent a saját magánélete? A magánélete csakis a saját cselekvéseimre használt gyűjtőfogalom?

      Képzeljük el magánéletünket egy hatalmas háznak. Lehet csokiból az ajtó, s kalácsból a többi, mint a Jancsi és Juliskában ha tetszik, most nem ez a lényeg, hanem a kíváncsiskodók.

      Házam ablakából kinézve én vagyok a kíváncsiskodó, viszont az én ablakomon benézve a világ lesz kíváncsi rám. Persze nem vagyok egy hollywoodi sztár, hogy az utóbbit nap mint nap átéljem, azonban gyakran tapasztalom, mint megannyi embertársam, hogy néha jobb lenne egyedül lenni; csak én egyedül a saját házamban, saját magánéletemmel, s a sötételőket mind behúzni.

     Mi az ami az ablakon keresztül látható? Ha rajtam múlik gyakran semmi. Nehéz eldönteni, kik azok az emberek, akiket megajándékozunk a látás bizalmával, az én házamba való belátás bizalmával. Közhelyesnek hangzik e kijelentés, pedig nem az. Bármennyire elsiklik figyelmünk az ilyen jelentéktelenek tűnő megállapításokon, az ember nap mint nap ilyen megállapítások bűvkörében él; hisz kommunikációjának intenzitása,s bizalmasságának növekvő faktora a háza küszöbének átlépésétől vagy nem átlépésétől függ.

Általános igazságot jelentek ki, ha azt mondom mindenkinek kell legyen saját háza, saját magánélete, s mindenkinek privát dolga mennyit enged látszatni az ablakon keresztül a kíváncsiskodóknak.

A magánélet „megrázó problémáival” talán a tinédzserek találkoznak a „legmélyrehatóbban”. De az élet megy tovább, a tinédzserkor sem tart örökké, s minden ember törvényszerűen átesik rajta.

   A tinédzserkor elmúlik, mint minden más az életben; mi pedig szüleink megnyugtatására tudatos és független felnőttként nézünk szembe a világ kihívásaival. Azonban feltehetjük a kérdést, ki számít tudatos és független felnőttnek? Akinek nincsenek magánéleti problémái? Tényleg van ilyen? Vagy ez a felnőttkor tündérmeséihez tartozik?

Mindenki a tökéletességre törekszik, a jobbra való törekvés genetikailag kódolva van az ember génjeiben, de mi az ami ebből az ablakon keresztül látható? Megtudjuk- e ezeket a dolgokat reálisan ítélni?

      Nos, nem a mi dolgunk, mint annyi minden más sem, hisz nem is lennénk rá képesek.

Törekednünk kell arra, hogy saját házunkat helyezzük saját érdeklődésünk középpontjába. A kíváncsiság azonban nem rossz tulajdonság, házunk ablakát gyakran kinyitjuk a világ felé, hisz maga az ablak szerepe is funkcionális. Ne keverjük össze azonban a világra való kíváncsiságunkat más ablakra való fokuszálással.

      Sokféle ház van, színes és színtelen, vidám és szomorú; színtelen meg olykor színes is, szomorkás meg olykor vidám is…de mi az ami ebből az ablakon keresztül látható?

Azt mondják az ember életében csak egyszer lesz szerelmes. Arról nem szólnak a bölcseletek, hogy hányszor kell csalódnia, m!g rájön az ő életében már megvolt a h!res egyszer, ami ezután jön, hiába is akarja, hiába is áltatja magát a talán most megtaláltam illúziójával, csak egy újabb csalódás emléke marad, egy másnap, mikor felkel és visszagondol a hol rontottam el mondattal.

Igen, valójában mi emberek nagyon különbözőek vagyunk, talán van kivétel és van, aki boldogan él az ő  egyetlene mellett. Megtalálva azt a nyugalmat és biztonságot, amire minden nő vágyik, magára a szerelemre. Annak a titkos dolognak az izére vágyunk, amit a boldog nők már megkaptak, már a sajátjuknak mondanak, arra a titkos dologra, mely attól olyan titkos, hogy egyedi és attól egyedi, mert titkos. Szóval van valami, amit sohasem merünk bevallani, amit tagadunk és lelkünk mélyén rejtve őrzünk, nap mint nap velünk van, minden cselekedetünkben, minden gondolatunkban, minden tudatalatti megmozdulásunkban. Ez a dolog a társra való vágyódás, a mi fogalmának teljes körű használata a hétköznapjainkban, az életünkben.

Az első szerelmi csalódás után talán abban b!zunk, hogy soha többé nem leszünk olyan buták és saját hibánkon tanulva nem esünk ugyan abba a csalódásba.

Annak idején nem hittem volna, hogy újból megtörténik velem. Természetesen a csalódás, amely csak attól válik igazán gyötrelmessé, ha magáról a szerelemről van szó, és kiváltó oka is maga a szerelem. Most mégse csak a szerelem az, ami igazán tönkrement ismét bennem, hanem a barátság érzete is.

Nem is tudom nevezhetem-e szerelemnek és nevezhetem-e barátságnak mindazt, amit éreztem valaha két ember iránt. A bizalom megszűnése csodálatos mechanizmust ind!t el a testedben, minden egyes sejted kiéleződik. Minden egyes sejted olyan érzékennyé válik nevük hallatán, mintha lágyan tested végig csorgatnák forró csokoládéval, érzed, ahogy a bőrödhöz ér, először érdekes, még te is meglepődsz tested reagálásán, aztán, ahogy egyre folyik lassan a hátadon, érzed ragacsos forró voltát, letörölni nem tudod, mert nem éred el, de magadon sem b!rod már, mert lassan kib!rhatatlan az érzés, s hirtelen már nemcsak a hátadon van, az egész tested beter!ti, és neked esélyed sincs, hogy valaha lemosd magadról.

Attól volt csodálatosan izgalmas és minden gondolatában izgató, hogy bár a jövőmet nem én irány!tom, de gondolataimban, már mindent ezerszer lepörgettem, és voltam olyan jóindulatú magammal szemben, hogy minden úgy történt ahogy én szerettem volna, nem szám!t hányszor ismétlődött a kép, a végeredmény a számomra teljes kielégülés volt, a mi fogalmának teljes körű használata, a csak ő meg én egymásra találása  és ezzel vége.

A remény sok mindent elind!t benned. Sok mindent életet és b!ztat. A csalódás pedig sok mindent megöl. Megöl és romból kicsit, ha szerencséd van épp csak annyit, ami pár hét, hónap, év múltán egészen helyre jön.