Ross blogja

Szomorú vagyok... Ez lehetne magánügy, az esetek többségében az is. Nem lepne meg mégsem, ha valaki azonosulna – no, nem a lehangoltságommal, de legalább azzal, hogy a kiváltó oka nem kitalált, hanem létező jelenség.

Az életünket átjárja a ritmus: adott események ismétlődnek rövidebb vagy hosszabb meghatározott időszakonként, kezdve akár az atomok valószínűségi alapú ütközésének szinte mérhetetlenül rövid periódusidejétől, folytatva az emberi testben lejátszódó élettani folyamatok ütemességével, a hét napjainak megszabott napirendjével, az évszakok váltakozásával, vagy akár a nagyon stabil izotópok több tíz évre tehető felezési idejével. Nem véletlenül tükröződött korábban mindez a még szerző nélküli spontán művészeti alkotásokban: a gyermekjátékokat kísérő kiszámolókban, mondókákban, a szakaszos emberi tevékenységet kísérő munkadalokban. Később a ritmus alapelemévé vált a már nyilvántartott szerzővel rendelkező, ha úgy tetszik, eredeti rendeltetésüktől elszakadt és önálló életet élni kezdő művészeti alkotásoknak, mindenek előtt a verseknek, és több évszázadon át az is maradt.

Természetesen nem ez tesz szomorúvá, még csak nem is az a tendencia, hogy a ritmus végleg eltűnik a napjaink kánonjaként „hivatalosan” is elismert versekből. Sokkal inkább az, hogy egyre több amatőr versíróban sincs rá igény: nem csupán elhagyják a saját, versnek szánt szövegeikből, de magától értetődő természetességgel veszik tudomásul, hogy társaik többsége is így tesz. Még itt-ott fel- és elismerjük a tisztán időmértékes versek lüktetését, de a nyelvünkre jellemzőbb hangsúlyos verselésben már nem tűnik fel jóformán senkinek, mennyivel gördülékenyebb lehetne ugyanaz a sor csupán két szó fölcserélésével.

Próbáljunk meg párhuzamot vonni. Akinek „papírja” van arról, hogy képzőművész, tanulmányainak egy szakaszán biztosan számos vázlatot készített a hagyományos figurális, vagy ahogy még lebecsülő hangsúllyal jelölik, „akadémikus” stílusban. Aki elsajátította a versírói szakma alapjait, biztosan kellett kreálnia hagyományos, rímes-ritmusos verseket, érthető tartalommal. Azután önmaga lelkének szisztematikus feltárásával, plusz hangyaszorgalommal eljutott fejlődésének, személyisége kibontakoztatásának arra a fokára, hogy a meghaladott múltnak minden hasonló csökevényes elemét sikerült száműznie a szövegeiből... Nem lenne semmi baj, ha ezek a modern költők, eredeti szándékuk szerint, csakis egymásnak írnának – de nem ez történik: a megvezetett amatőr olvasó zihálva, nyálcsorgatva falja a nagy semmit.

Szomorú vagyok...

Bevallom, csak azért adtam ilyen címet, hogy szélesedhessék a vita résztvevőinek köre. Vitára gondolok, mert csak nagyon halvány elképzeléseim vannak arról, hogy mit is szeretnék. Egyet azonban rögzítenünk kell: ez a blog nem egy adott személy gondolatainak megosztási felülete, hanem közösen használható fórum.

Talán legjobb, ha a tényekből indulunk ki. Ha most (kb. 16:30) odakattintunk a "Blogok" linkre, akkor a "Legújabb bejegyzések" rovatban húsz tétel található (közülük most történetesen tizenegynek azonos a szerzője); a legkorábbi és legkésdőbbi bejegyzés között most kb. négy órányi különbség van. Félreértés ne essék: nem rosszindulatot tételezek fel arról, aki a túl sűrű beírásaival nagyon rövid idő alatt leszorít másokat, csupán pillanatnyi figyelmetlenséget: végig sem gondolja a hátrányos következményeket. Az is lehet, hogy az egyszeri akcióját követően napokig vagy hetekig meg sem jelenik (bár ez nem mindig jellemző).

A "Legújabb hozzászólások" rovatban harminc tétel szerepelhet, ezeknek természetesen jóval inkább véletlenszerű az eloszlása, hiszen bárkinek bármikor eszébe juthat visszanyúlni egy korábbi bejegyzéshez (akár a sajátjához is, ha bármi miatt "felszínen" kívánja tartani). Nagy többségében azonban az éppen viszonylag legfrissebb bejegyzések kommentjei sorakoznak.

Ennyi lett volna a bevezető gondolatsorom - Tiétek a szó.

Neked, aki a gondolataid által generált szöveges tartalmat szeretnéd megosztani másokkal, nyilván nem közömbös, hogy milyen első benyomást tesz a közzétett íráskép a potenciális olvasókra. Tapasztalataim alapján figyelmedbe ajánlok néhány jó tanácsot.

1. Ha verset írsz és nem kívánod, hogy a verssorok "szétszaladjanak", akkor a sorokat ne [Enter] karakterrel, hanem [Shift + Enter] kombinációval zárd le. Ha a versed versszakokra oszlik, akkor is tanácsosabb [Enter] helyett két [Shift + Enter] kombinációval zárni minden versszakot.
   
   
2. Betűméretként legalább a "2 (10 pt)" méretet válaszd, A kisebb betűs szöveg nehezebben olvasható, a nagyobb betűs túl sok helyet foglal el.
   
   
3. A betűszínt nagy mértékben meghatározza a háttér színe: a jó kontraszthoz a világos háttér miatt sötét betűk szükségesek: fekete, sötétszürke, sötétbarna, sötétkék, sötétbordó. A félkövér betű szerintem túl súlyos, a szövegből való kiemelésre (csak próza esetén) jobban szolgálhat a dőlt betű.
   
   
4. Vers esetén a balra zárás vagy középre zárás, próza esetén a balra zárás javasolható.

Ha van további, ide kapcsolódó jó tanácsod, kérlek, oszd meg velem és a többiekkel.

Interaktív hangkapcsolat

A vezetőbíró és asszisztensei „be vannak mikrofonozva”, hogy még jobb legyen az összhang közöttük; sokszor a kis mikroportot egy kis darab leukoplaszt-szalag rögzíti a játékvezető arcbőréhez. De vajon ki mindenki hallhatja még az ebben a „zárt” hangrendszerben elhangzottakat, sőt esetleg szólhat is bele az üzenetváltásba? És vajon többé nem megy oda a vezetőbíró látványosan az asszisztenséhez vitás esetben?

Videóbíró

A Board következetesen elzárkózik a videóbíró alkalmazásától a játék közben. Ugyanakkor a mérkőzés képfelvételét a megfelelő sportszervek számos tagországban legális bizonyítékként használják akár súlyos döntések (elmaradt kiállítás ellenére hosszú eltiltás, megalapozatlan kiállítás miatt a játékos felmentése, sőt akár egy mérkőzés újrajátszatása) utólagos elfogadására; ezek a döntések pedig akár megalapozhatnak polgári jogi keresetet is. A helyzet ambivalens, mindenképpen valamiféle állásfoglalást és egységes gyakorlat kialakítását igényelné. A 2010. évi világbajnokságon is botrányt okozott egy nyilvánvaló gól észlelésének elmulasztása. Érik a döntés...

Az asszisztens szerepe

Néhány kényelmesebb játékvezető megkéri, hogy asszisztensei tehermentesítsék őt, amikor a támadó csapat az asszisztenshez közeli szögletzászló környékéről szabadrúgást végez. Ilyenkor az asszisztensre bízzák a sorfal szükséges távolságának biztosítását. Ehhez az asszisztensnek kb. a tizenhatos oldalvonaláig kell elmennie, és amikor rendben levőnek tartja a sorfal helyzetét, a szabadrúgás elvégezhető – lenne, ha az asszisztens már visszafoglalta volna a helyét az oldalvonalon, hogy eleget tehessen egyetlen fontos feladatának: megítélhesse a rúgást követő leshelyzetet.Hasonló a helyzet játékoscsere esetén: noha a negyedik játékvezető kényelmesen elvégezhetne minden ezzel járó feladatot, az asszisztens is odarobog, hogy ellenőrizze a bőrszegek hosszát a cserejátékos cipőtalpán. Ha pedig éppen szögletrúgás következik az ő oldalán, akkor meg kell várni, míg visszaér …

Síp a szájban

Visszatetsző jelenség, hogy a játékvezetők síppal a szájukban gesztikulálnak, jegyzetelnek, lépkednek vagy futnak. Ilyesmire a múltban nem volt példa. Akasszák szépen a csuklójukra a sípjukat, ahogy régebben tették.

Figyelmeztetés labdaelrúgás miatt

Manapság már a viszonylag alacsonyabb osztályú mérkőzéseket is számos labdával játsszák le, ezért az éppen játékban volt labda elrúgása aligha von maga után jelentős időveszteséget, legfeljebb az érzelmek nyilvánításának egy módja. (A probléma kapcsán megjegyzendő, hogy az írott szabály értelmében labdacsere csak a játékvezető engedélyével hajtható végre …)


Rendcsinálás pontrúgás előtt

Szögletrúgás vagy kapuhoz közeli szabadrúgás előtt a játékvezető találomra kiválaszt egy párt a helyezkedő játékosok közül, odaballag, és jó óvónéni módjára felszólítja őket, hogy hagyják abba egymás taszigálását. Mindkettő ártatlan képpel mutat a másikra, azután bólintanak, a játékvezető, mint aki jól végezte a dolgát, visszaballag megfigyelő pozíciójába, a két játékos (és az összes többi) pedig ugyanazt csinálja, mint a „rendcsinálás” előtt. A holtidő tovább nőtt …


Célzott labdaejtés

Különösen akkor figyelhető meg, ha a játékvezető olyan sérülés miatt szakítja meg a játékot, amely esetén nem ítélt szabadrúgást, például mert a labda továbbra is a támadó csapat játékosánál maradt. Újabban ezt követően úgy folytatja a játékot, hogy célzottan a védekező csapat egy játékosa elé ejti a labdát, aki tudja a szerepét: hatalmasat rúg a labdába, szándékosan visszajuttatva az ellenfélhez, természetesen úgy, hogy a pozíció a saját csapata számára veszélytelen legyen (pl. vonalon túlra vagy az ellenfél kapusához ívelve). Számos esetben a támadó csapat játékosa oda sem megy a labdaejtés helyszínére. Hol van ilyesmi a szabálykönyvben leírva?


Megszakítás ápolás céljából

Ha egy játékos a földre kerül olyan sérülés miatt, amely vélhetően ápolást igényel, akkor számos esetben nem a játékvezető szakítja meg a játékot – hogy majd labdaejtéssel folytassa –, hanem a játékosok igyekeznek rávenni egymást, sokszor igen vehemensen, a labda játékon kívüli helyzetbe juttatására. Ezt követi persze a „magas sportszerűség jegyében“ a labda visszaadása, esetleg ismételt visszaadása. Miből gondolja egy amatőr játékvezető, aki civilben balett-táncos vagy kőfaragó, hogy képes a játék megszakítása nélkül megítélni egy sérülés súlyosságát? Miért adja erre a gyakorlatra áldását a játékvezetők nemzeti és nemzetközi testülete? Biztosan kell egy tragédia ahhoz, hogy visszatérjen a régi gyakorlat: mindenki tegye azt, ami a feladata? Négy játékvezető figyeli az eseményeket, többszörös kapcsolat van közöttük – oldják meg a helyzetet ők, ahogy korábban is megoldották. Update, 2010. ősz: Az UEFA által rendezett kupasorozatokon már hat játékvezetőt foglalkoztatnak: az asszisztensekkel ellentétes oldalon, valamivel az alapvonalon túl további két pótasszisztens figyeli a büntetőterületen belüli történéseket, a hangkapcsolat rájuk is kiterjed (mivel egyéb eszközük nincs az észlelések közlésére).

(Folytatása következik)