Ross blogja

Mivel egyrészt életkarrierem során a harmadik hivatalos képesítésem a szakfordítói volt, másrészt szívesen bíbelődöm ritmusos, rímes szövegek összerakásával – olykor a mások ilyesfajta szövegének elemezgetésével is –, szükségszerűen gyakorta érintenem kell nyelvészeti kérdéseket, nem mintha ez nem kívánt teher volna. Ezért az alábbi, szigorúan és kimondottan a saját megközelítésemet tükröző fejtegetésben nyelvi oldalról közelítem meg a címben felvetett két fogalmat. Ezúttal nem az egyezéseket, inkább az eltéréseket próbálom meg elemezni. Szokás szerint nem veszem igénybe "hivatalos" források állításait, remélve, hogy ez hozzájárulhat valamiféle vita kialakulásához.

Nézzük elsőként a költemény fogalmát. Igéből képzett főnévvel állunk szemben, a –mény képző arra utal, hogy egy bizonyos cselekvés eredményéről van szó. Csupaszítsuk le a szót a képző levágásával: a kapott szótári alak költ. Az egyéb jelentéseket és alkalmazási területeket félretéve, azt értjük alatta, hogy a cselekvés eredményeként kapott szöveg (a költemény) fikció. Lehet, hogy az alapja megtörtént eset, de a leírója hozzáköltött valamit: elhagyott, hozzátoldott, sorrendet cserélt, vagy egyszerűen csak emelkedettebb nyelvet használva írta le akár ugyanazt. Ebben a meghatározásban nem szerepel semmiféle formai kötöttség, sőt: még csak műfaji kötöttség sem. Nem véletlenül létezik a magyar nyelvben a „zeneköltő”, „drámaköltő”, „prózaköltő” összetétel.

Maradjunk azonban egyszerűen a költő szónál, amelynek nemzetközi megfelelője a „poéta”. A közfelfogás szerint költő az, aki verseket ír. Nos, itt következik az én – beismerem, hogy vitatható – eltérő értelmezésem. A fentieket folytatva számomra csak az egyértelmű, hogy a költő költeményeket ír, amelyek nem feltétlenül versek. Ez a megközelítésem azt sugallja, hogy a két fogalom között nem minőségi, hanem hierarchikus viszony van: a költemény tágabb fogalom, a vers annak csak részhalmaza. Ilyen következtetésre – itt térek vissza a kezdethez – szintén nyelvészeti megközelítéssel jutottam.

A vers szót már az ómagyar nyelv is ismerte, latinból vettük át. Elsődleges jelentése az egyházi szövegek rövid szakasza, akár csak egy mondata, vagy a zsoltárok egy-egy szakasza. Ez utóbbi a későbbiekben kiterjedt a világi dalokra is és megkülönböztette azoknak visszatérő, azonos szövegű részét (refrén) a változó szövegű szakaszoktól. Utóbbiak neve lett a „vers”, vagy – a szó elterjedtebb jelentésével való keveredést kizárandó – a nemzetközi kifejezésből származó, azok kiejtését követő „verze”. Dalszövegről lévén szó, ezek a szakaszok egyértelműen rendelkeznek rímmel és ritmussal.

Ha valakinek volt türelme eljutni idáig, akkor leírom a következtetést: kifejezetten a saját – megengedem, konzervatív – értelmezésemben versnek számítanak egyrészt az időmértékes költemények, másrészt a ritmussal és rímmel rendelkező költemények. Ezért tartom magamat amatőr versírónak, nem pedig amatőr költőnek.

Alább szedett-vedett saját gondolatok és tapasztalatok írott szöveggé fogalmazása látható, bármiféle rendszerezés és fontossági sorrend nélkül. Nem konzultáltam hivatalos forrásanyagokkal, ne lepjen meg tehát senkit, ha eltérést talál azok megállapításaitól. Mivel mindez egy versportálhoz kapcsolódó blogon jelenik meg, itt most kizárólag a versekhez kapcsolódó műfordítások kerülnek terítékre, bár bizonyos megállapítások más műfajokra is érvényesek lehetnek.    

Érdekes kérdés, mennyire kell uralnia a műfordítónak az eredeti alkotás nyelvét. Szerintem nyilván megkönnyíti a dolgát, ha legalább tisztességesen olvas az adott nyelven és – versekről lévén szó – tökéletesen tisztában van a kiejtési szabályokkal, de mindezt nem tartom elsőrendű fontosságúnak. Szakmájából adódóan sokkal fontosabb, hogy értő szemmel (és füllel) felismerje a költői eszközök előfordulását az eredeti műben. Nyilván az első lépések egyike, hogy készül egy szöveghű nyersfordítás, amely a tartalmat a lehető legpontosabban visszaadja, de e célra igénybe vehető külső személy is. Célszerű azonban erre olyan valakit választani, aki a szükséges mélységben jártas az eredeti nyelven született mű kulturális hátterében, a történelmi, művészeti, politikai stb. utalásokban és vonatkozásokban. Napjainkban azonban ezeknek maga a műfordító is utána nézhet a világhálón, ahol szerencsés esetben akár hangzó anyagot is találhat.

A verset ugyan nem a tartalom, hanem a forma teszi verssé, mégis logikusan merül fel a kérdés, hogy egy szerzővel és címmel, szerzői jogvédelemmel rendelkező vers műfordítása esetén mit enged meg a költői szabadság a műfordítónak, a tartalomtól való eltérés tekintetében. Egyértelműnek tűnik, hogy az alapvető mondandót nem illik módosítani (mondjuk az ellenkezőjére változtatni), de szerintem nem feltétlenül üldözendő az adott mondanivalót ugyanúgy kifejező, de az eredeti műtől némileg eltérő képek vagy utalások használata, különösen akkor, ha például bizonyos kulturális különbségek azt szükségessé is teszik. Külön kategóriát képviselnek e szempontból a dalszöveg-fordítások, ahol a mondandó megtartása mellett a legfontosabb a prozódiai szabályok követése; leegyszerűsítve ez azt jelenti, hogy a célszövegnek is elénekelhetőnek kell lennie, ritmikai döccenők nélkül.

Alapvető kiindulási pontom az, hogy a műfordítás során keletkező szöveg önálló alkotás, függetlenül a minőségétől és az eredeti művet jellemző eszközök megtartásának vagy elvetésének mértékétől. Jogilag is egy eltérő szerző saját szellemi termékéhez fűződő jogok által van védve. Kétségtelen, hogy létrejöttéhez hozzájárult az eredeti mű adott témája, tartalma, formája, alkalmazott eszközei. Megítélés kérdése, hogy mindezek szoros gúzsba kötik-e a műfordítót, vagy ellenkezőleg, olyan támpontoknak tekinthetők, amelyek megkönnyítik a munkáját: mivel eleve adva vannak, nem kell fáradni a kitalálásukkal. Magam az utóbbi közelítés pártján vagyok. 

És ha már személyes véleményt is közzétettem, hozzáteszem még: az én versfordítási gyakorlatomban a prioritás a forma minél pontosabb átvétele, vigyázva arra, hogy a tartalmi eltérések ne haladjanak meg egy megengedhető mértéket. Érdekes módon támasztja alá ezt a hozzáállást korunk technikája: egy idegen nyelvű vers dallamát, ritmusát, rímelési szerkezetét az is képes megérezni (a világhálóra feltett hangzó változat meghallgatásával), aki a nyelvet nem ismeri. Ezt pedig azonnal össze lehet hasonlítani szintén a neten levő más nyelvű elmondott verziókkal.

Egyelőre ennyi.