Ross blogja

Az alábbi rövid szöveget normál módon próbáltam meg a felület főoldalán közzétenni. Néhány nap indokolt várakozás után arról értesített a rendszer, hogy a vers a főszerkesztői mellékvágányra került. Mivel alaki hiba nincs benne, az történhetett, hogy a rendszer egy tiltott szót talált a szövegben. Melyik lehetett az, csak nem a "jobbik"? A várakozó sorból természetesen töröltem a verset és ide irányítottam.

Van, hogy a tájat napfény önti el,
s még árnyék sincs a fényforrás alatt,
mely égi útján úszva elhalad:
ha akkor jársz ott, mikor épp delel.

Van, hogy olykor a jobbik oldalad
mutatkozik; s ha megfordul a jel,
a rosszat meg nem osztod senkivel,
óvó sötétben rejtetten marad.

Légy hát Jekyll, míg fényt ont rád a Nap,
s Hyde is lehetsz, ha úgy vagy boldogabb,
de akkor csak, ha elfed a sötét!

És ne cseréld meg, óva intlek én,
a nap világát s éjnek köntösét:
maradj a bolygód innenső felén!

Kóboroljunk kissé korunk modern művészeti termékei között.

1. A modern komoly zene alapjául véletlenül kiválasztott zajok, zörejek, állathangok szolgálnak, amelyekhez számítógépes torzító effektusokat kevernek. Nem hangszereken, hanem fateknőkön, alumínium főzőedényeken, kereplőkön, stb. adják elő. A hangversenylátogatók kottával a kezükben követik az előadást.

2. A modern drámában a szereplők (ha vannak) a nézőtéri erkély és zsöllyeszint között indákon lengenek, elbeszélnek egymás mellett, különböző létező és kitalált nyelveken, néha hátulról előrefelé. A nézők érkezéskor jelmezbe öltöznek, az állandóan működő forgószínpadon ülnek, különféle színpadi effektusokkal vannak megvilágítva. A finálé során záporpróbát tartanak.

3. A modern építészetben igyekeznek tűhegynyi alapterületen csúcsával lefelé fordított gúla vagy kúp alakú, rekordmagasságú lakóházakat és egyéb célú épületeket emelni.

4. A modern szobrászat csúcsteljesítménye egy lapos kerek kő, élére állítva, egy nagy excentrikus lyukkal. Kikiáltási ára egymillió dollár.

5. A modern festészet csúcsteljesítménye citromsárga alapon egy nagyobb narancssárga és egy kisebb homoksárga négyszög. Kikiáltási ára egymillió dollár.

6. Van-e még, aki csodálkozik azon, hogy ilyen a modern költészet?

Szomorú vagyok... Ez lehetne magánügy, az esetek többségében az is. Nem lepne meg mégsem, ha valaki azonosulna – no, nem a lehangoltságommal, de legalább azzal, hogy a kiváltó oka nem kitalált, hanem létező jelenség.

Az életünket átjárja a ritmus: adott események ismétlődnek rövidebb vagy hosszabb meghatározott időszakonként, kezdve akár az atomok valószínűségi alapú ütközésének szinte mérhetetlenül rövid periódusidejétől, folytatva az emberi testben lejátszódó élettani folyamatok ütemességével, a hét napjainak megszabott napirendjével, az évszakok váltakozásával, vagy akár a nagyon stabil izotópok több tíz évre tehető felezési idejével. Nem véletlenül tükröződött korábban mindez a még szerző nélküli spontán művészeti alkotásokban: a gyermekjátékokat kísérő kiszámolókban, mondókákban, a szakaszos emberi tevékenységet kísérő munkadalokban. Később a ritmus alapelemévé vált a már nyilvántartott szerzővel rendelkező, ha úgy tetszik, eredeti rendeltetésüktől elszakadt és önálló életet élni kezdő művészeti alkotásoknak, mindenek előtt a verseknek, és több évszázadon át az is maradt.

Természetesen nem ez tesz szomorúvá, még csak nem is az a tendencia, hogy a ritmus végleg eltűnik a napjaink kánonjaként „hivatalosan” is elismert versekből. Sokkal inkább az, hogy egyre több amatőr versíróban sincs rá igény: nem csupán elhagyják a saját, versnek szánt szövegeikből, de magától értetődő természetességgel veszik tudomásul, hogy társaik többsége is így tesz. Még itt-ott fel- és elismerjük a tisztán időmértékes versek lüktetését, de a nyelvünkre jellemzőbb hangsúlyos verselésben már nem tűnik fel jóformán senkinek, mennyivel gördülékenyebb lehetne ugyanaz a sor csupán két szó fölcserélésével.

Próbáljunk meg párhuzamot vonni. Akinek „papírja” van arról, hogy képzőművész, tanulmányainak egy szakaszán biztosan számos vázlatot készített a hagyományos figurális, vagy ahogy még lebecsülő hangsúllyal jelölik, „akadémikus” stílusban. Aki elsajátította a versírói szakma alapjait, biztosan kellett kreálnia hagyományos, rímes-ritmusos verseket, érthető tartalommal. Azután önmaga lelkének szisztematikus feltárásával, plusz hangyaszorgalommal eljutott fejlődésének, személyisége kibontakoztatásának arra a fokára, hogy a meghaladott múltnak minden hasonló csökevényes elemét sikerült száműznie a szövegeiből... Nem lenne semmi baj, ha ezek a modern költők, eredeti szándékuk szerint, csakis egymásnak írnának – de nem ez történik: a megvezetett amatőr olvasó zihálva, nyálcsorgatva falja a nagy semmit.

Szomorú vagyok...

Bevallom, csak azért adtam ilyen címet, hogy szélesedhessék a vita résztvevőinek köre. Vitára gondolok, mert csak nagyon halvány elképzeléseim vannak arról, hogy mit is szeretnék. Egyet azonban rögzítenünk kell: ez a blog nem egy adott személy gondolatainak megosztási felülete, hanem közösen használható fórum.

Talán legjobb, ha a tényekből indulunk ki. Ha most (kb. 16:30) odakattintunk a "Blogok" linkre, akkor a "Legújabb bejegyzések" rovatban húsz tétel található (közülük most történetesen tizenegynek azonos a szerzője); a legkorábbi és legkésdőbbi bejegyzés között most kb. négy órányi különbség van. Félreértés ne essék: nem rosszindulatot tételezek fel arról, aki a túl sűrű beírásaival nagyon rövid idő alatt leszorít másokat, csupán pillanatnyi figyelmetlenséget: végig sem gondolja a hátrányos következményeket. Az is lehet, hogy az egyszeri akcióját követően napokig vagy hetekig meg sem jelenik (bár ez nem mindig jellemző).

A "Legújabb hozzászólások" rovatban harminc tétel szerepelhet, ezeknek természetesen jóval inkább véletlenszerű az eloszlása, hiszen bárkinek bármikor eszébe juthat visszanyúlni egy korábbi bejegyzéshez (akár a sajátjához is, ha bármi miatt "felszínen" kívánja tartani). Nagy többségében azonban az éppen viszonylag legfrissebb bejegyzések kommentjei sorakoznak.

Ennyi lett volna a bevezető gondolatsorom - Tiétek a szó.

Mivel egyrészt életkarrierem során a harmadik hivatalos képesítésem a szakfordítói volt, másrészt szívesen bíbelődöm ritmusos, rímes szövegek összerakásával – olykor a mások ilyesfajta szövegének elemezgetésével is –, szükségszerűen gyakorta érintenem kell nyelvészeti kérdéseket, nem mintha ez nem kívánt teher volna. Ezért az alábbi, szigorúan és kimondottan a saját megközelítésemet tükröző fejtegetésben nyelvi oldalról közelítem meg a címben felvetett két fogalmat. Ezúttal nem az egyezéseket, inkább az eltéréseket próbálom meg elemezni. Szokás szerint nem veszem igénybe "hivatalos" források állításait, remélve, hogy ez hozzájárulhat valamiféle vita kialakulásához.

Nézzük elsőként a költemény fogalmát. Igéből képzett főnévvel állunk szemben, a –mény képző arra utal, hogy egy bizonyos cselekvés eredményéről van szó. Csupaszítsuk le a szót a képző levágásával: a kapott szótári alak költ. Az egyéb jelentéseket és alkalmazási területeket félretéve, azt értjük alatta, hogy a cselekvés eredményeként kapott szöveg (a költemény) fikció. Lehet, hogy az alapja megtörtént eset, de a leírója hozzáköltött valamit: elhagyott, hozzátoldott, sorrendet cserélt, vagy egyszerűen csak emelkedettebb nyelvet használva írta le akár ugyanazt. Ebben a meghatározásban nem szerepel semmiféle formai kötöttség, sőt: még csak műfaji kötöttség sem. Nem véletlenül létezik a magyar nyelvben a „zeneköltő”, „drámaköltő”, „prózaköltő” összetétel.

Maradjunk azonban egyszerűen a költő szónál, amelynek nemzetközi megfelelője a „poéta”. A közfelfogás szerint költő az, aki verseket ír. Nos, itt következik az én – beismerem, hogy vitatható – eltérő értelmezésem. A fentieket folytatva számomra csak az egyértelmű, hogy a költő költeményeket ír, amelyek nem feltétlenül versek. Ez a megközelítésem azt sugallja, hogy a két fogalom között nem minőségi, hanem hierarchikus viszony van: a költemény tágabb fogalom, a vers annak csak részhalmaza. Ilyen következtetésre – itt térek vissza a kezdethez – szintén nyelvészeti megközelítéssel jutottam.

A vers szót már az ómagyar nyelv is ismerte, latinból vettük át. Elsődleges jelentése az egyházi szövegek rövid szakasza, akár csak egy mondata, vagy a zsoltárok egy-egy szakasza. Ez utóbbi a későbbiekben kiterjedt a világi dalokra is és megkülönböztette azoknak visszatérő, azonos szövegű részét (refrén) a változó szövegű szakaszoktól. Utóbbiak neve lett a „vers”, vagy – a szó elterjedtebb jelentésével való keveredést kizárandó – a nemzetközi kifejezésből származó, azok kiejtését követő „verze”. Dalszövegről lévén szó, ezek a szakaszok egyértelműen rendelkeznek rímmel és ritmussal.

Ha valakinek volt türelme eljutni idáig, akkor leírom a következtetést: kifejezetten a saját – megengedem, konzervatív – értelmezésemben versnek számítanak egyrészt az időmértékes költemények, másrészt a ritmussal és rímmel rendelkező költemények. Ezért tartom magamat amatőr versírónak, nem pedig amatőr költőnek.