Otthon

 

 

         Szülőföldjét az ember nem tudja kiválasztani, a sors adja ajándékul, megmagyarázhatatlanul, s mint nagy fa, mely gyökereivel a földbe kapaszkodik, én is úgy ragaszkodom emlékeimmel a szülőföldemhez. Itt születtem a nyári nap lemenő fényében, itt szakítottam fel sírásommal az eget, e helyen ölelt édesanyám először keblére, itt tanultam meg járni, itt hangzott el első szavam, itt lettem először szerelmes, itt tanultam meg győzni s veszíteni, itt tanultam meg, hogy mindig van remény, s azt, hogy hosszú téli ködös napok után, egyszer előbb-utóbb felsüt a nap.

          Itt sajátítottam el azt, ami az életre kell: szeretni, adni önzetlenül, nem elítélni azt, aki a temető alatti kis viskókban él, hiszen ő is ember  s ugyanolyan bánásmódot érdemel, mint te vagy én.

Marosludason tapasztaltam meg először, hogy bármerre is nézzek, fűben, fában, virágban, emberben és állatban a nagy Mester kezének ujjlenyomatát látom,  s a természet eme szép ajándékát – úgy tűnik – mégsem értékeljük eléggé, hanem inkább romboljuk.

Eme helyen nyertem hitet, hogy bár néha megáll az idő kereke, egyszer mindig visszatér a régi lendületébe, jöhet bármilyen nehézség, itt találok egy őszinte mosolyt, egy bátorító szót, egy jó tanácsot.

          Itt tanultam meg azt, hogy a vidéki iskola  egyenrangú a nagy városok híres iskoláival. Tanultak itt épp úgy jó diákok, mint kevésbé  törekvőek, de mind emberek lettek, megtalálták helyüket a társadalom forgatagában s ez a legfontosabb: „embernek lenni mindig, minden körülményben’’. Évente ide ballag vissza sok véndiák, mert itt tették le életük alapját és boldogan gondolnak vissza itt töltött diákéveikre, és tudom, hogy egyszer majd én is szívrepesve térek vissza régi iskolámba.

Itt leltem példaképekre tanáraim személyében, amellett, hogy tudomány felé édesgettek  mindig a jó útra tereltek, s ezt köszönöm nekik. Mindig volt egy jó szavuk hozzám, sohasem késett biztatásuk.  Nekik köszönhetem azt, hogy merem felvállalni azt, aki vagyok, azt, hogy nem számít, mit mondanak a hátam mögött, hisz én vagyok sorsom alakítója s másnak a rosszindulata nem az én dolgom.

          Itt leltem igaz barátokra, kik soha cserben nem hagytak, itt éreztem át, milyen jó érzés az, ha az ember mellett mindig ott áll egy jó barát, milyen rendkívüli érzés céltalanul lézengeni, együtt nevetni, remélni, hinni, hogy lesz jobb is, s nem kell mindjárt mindenen elcsüggedni.

          Itt tanultam meg azt, hogy aki keres, az talál, s ha a válasz nem is érkezik mindjárt, minden dologban ott van az újabb lehetőség. Sokszor hiányzik a nagy városok pezsgése, zaja, de milyen jó, hogy nálunk, ha ritkábban is, mindig van miből feltöltődni, és ez a legfontosabb számomra. Értékelem azokat a szív-lélek embereket, akik Marosludas nemzeti öntudatát erősítik, ha sokszor késik is az elismerés, az emberek értékelik azt, amit a munkálkodók tesznek.

           Tudom, hogy Ludason van egy hely, ahol erre az űrre vigaszt találok, a Maros partján. Leülök a frissen kaszált fűre, érzem az illatát, a folyó morajló zúgását, a levelek susogását, s érzem a város minden molekulájában, hogy a szeretet refrénje játszódik le. Benne találom az élet csíráját, mely mindig kikél, mert itt van az otthonom, tekintetemmel lágyan öntözöm, szebbnél szebb terméssel fog elhalmozni.

Itt a mennydörgést gyermekkacaj váltja fel, és a déli harangszó összecseng a madárcsicsergéssel bejárva a láthatárt.

          Szívek ezrei  dobbannak pillanatonként, egyik sem felcserélhető, mint az akkordok a melódiában, úgy mi is összetartozunk, ha néha disszonánssá is válik a dallam, azt jelenti, hogy mi még jobban összeforrtunk: egy szív, egy lélek vagyunk…

           Minden délben, amikor hazafelé tartok elhagyva barátom, a Marost és észreveszem a Petőfi szobrot énis magyarnak érzem magam s hátam mögött hagyom a megaláztatást, a gúnyt, egy a fontos, ez a műemlék hozzánk tartozik.

          Akarok tenni azért, hogy itt minden ember boldog legyen, akarom, hogy itt megálljon egy percre az idő vaskereke s e varázslatos percben újra átérezzem a vonatfütty mélyen búgó hangját, mert ez az a hang, mely minden reggel a szívem hatja át!

          Bárcsak mindig itt maradhatnék, de mint oly sok ludasit, engem is visz a vágy innen el, a kíváncsiság egy új világ felé, s majd ha a távolból nézek vissza Rád, nem fogom elfelejteni, hogy Te vagy az otthonom, a szülőhazám, tollam az írásban, szárnyam a képzeletben, s mint a fecskék tavasszal, én is visszatérek, mert halás vagyok, hogy e fölből születtem s itt vagyok otthon.