Mesekuckó

kopp-kopp
az eső
mindig az az eső
most is mint akkor mint mindig
az ablakhoz lépsz kinyitod az utcára nézel az emberek sietnek
és akkor meghallod
kopp kopp
ez nem az eső
ezek a léptei az ő léptei a soha semmivel össze nem keverhető léptei
jön már érkezik
arcán könnyek vagy csak az eső
lényegében véve mindegy is
szomorú
a léptei sem sietősek
kopp kopp
micsoda méla ritmus
szinte már rigmus
az eső és a léptei az arc a könnyei vagy csak az eső
de inkább a csend
hirtelen és idegen
nem ismersz rá
de élvezed könnyeit
nem akarok őt boldognak látni
a könnyek a könnyek
érted hullanak érted kopognak
vagy talán csak az eső
elmegy az ablak előtt
rád se néz
vagy csak a szeme sarkából
távolodik
egyre messzebb
s te nézed
arcodon eső vagy talán könnyek
nézed ahogy megy
és alakját magához öleli a messzi felhőkkel teli távol
és arcodon könnyek
már nem is esik

Néha eljátszom a gondolattal:
Pörgetem ujjaim közt,
feltekerem, mint nagymama a
szerteszét hullott fonalat,
Szívemhez szorítom, ellököm,
A földhöz vágom, pattogtatom,
Gödröt ások, eltemetem, messze futok,
Hogy aztán megkeressem, leporoljam,
Újrakezdjem.

Tétovázok, meg-meg állok,
Százszor-rágom, kiköpöm,
Sírok rajta, majd jót nevetek,
Kigúnyolom, megalázom,
talán néha szeretem is,
Azt se bánom.

Rám omlik a vágy, hogy lássam,
Amint kilép a panel-romok közül,
Törött keze lassan heged,
Négykézláb vonszolja gyönge testét,
Szilánkossá zúzott üvegektől hullajtja
Drága vérét.

Képernyők szürkéjén át nézem.
Mosolygok rajta,
Oh, dehogy segítek.
Nézem, és gúnyosan horkantok,
Majd lassan utána megyek.
Elhullott vérét, az édeset, felszedem,
szívembe olvasztom,
Hogy együtt zubogjunk,
Végül haza térek,
De emléke elkísér,
Játszik velem:
Pörget ujjai közt,
Felteker, megölel,
A földhöz vág, pattogtat
gödröt ás, eltemet, messze fut,
Hogy megkeressen, leporoljon,
És minden kezdődik előröl.

De el sosem búcsúzunk...

Gyertyák a szobám falán.
Pár széttépet illúzió,
Néhány eltaposott álom:
Elhervadt virág homlokomon.
Feltárom szívem:
Nézz belém.
Dobogok, kattogok, bugyogok.
Te tudhatod, élek e még-

Gyertyák lángolnak szobám falán.
Szédítő illúzió.
Lila, narancssárga, vörös.
Mint a vér. Mint a szív.
Mint a halál.
Gyűlöllek, úgy kívánlak.
Gyere közel,szédülj velem,
Táncolunk: egyszer közel, egyszer messze:
Had lökjelek el!

Aszott csonkok szobám falán.
Csend. Langymeleg.
Andalító zene.
Pihegek.
A levegő lassan járja át testem.
Belégzés, kilégzés.
Már nem pörög a világ.
Asztalon papír, a falon óra ketyeg.
Tikk-takk, tikk takk.
Az idő már őszre jár.
A vázában hervadó félben lévő virág.
Mellettem egy test.
Talán a tied, talán másé.
Polcomon búsan sorakoznak a gyertyák.

Szembe jött velem az úton:
Halkan kopogó csizmatalpak
Andalító dallam közt
valahol mélyen megdobbant egy szív.

Szemügyre vettem őt,
lámpák vöröslő fényénél
elmerengtem arca ezernyi rejtekén:
néztem, és csodáltam:
homloka mögött évezredes tudás,
szemében gondos, megértő csillogás.

Szólt, s hangja ércesen karcolta
Elmém falait, s fűrészként törte szét
a gátat, mit az ész rakott elém,
hogy érzelmeim szabadon áramolhassanak.
Megszólította a tudást.

A könyvet néztük,
s a betűk felemelkedtek,
majd pörögve alá szálltak:
mind más helyre.
Mind mást jelentett.

Így történt, s történik azóta mindig:
Méhébe fogadta elveszett lelkem
Általa születtem újjá, s lettem ki lettem:
poéta a tavaszi szélben.

Győzelem vér-íze buggyan a számra:
Hát igazam lett,
Megérte várni.
Győztem.
Pfuj!

Undorodva világomtól félre köpök:
Vöröslő cseppekben
Szabadulok meg
Az elfojtott
Gőgtől.

Pofon csattan holt-fehér arcomon:
Félre rántom fejem,
Hangosan koppan
Egy összetört
Ablakon.

Veszteségem vér-íze bugyog a számban:
Mit érek az igazzal,
Ha mindent,
Ami számít:
Elbuktam.
Újra.
Ó!