Qween blogja

Volt egy lány,ki kereste az igaz szerelmet.Irigyelte azokat kik boldogak voltak együtt.A lány remélte egyszer majd ő is így érez.S eljött anap mikor egy fiút meglátott és beleszeretett.A lány boldog volt,szépnek látta a világot.De egy nap a fiú azt mondta a lánynak:Nem szeretlek már!A lány teljesen összetört!11 hónapig szenvedett.Minden éjjel zokogott.S mikor valaki a fiú nevét említette könnyes szemmel távozott.Majd teltek az évek a hónapok s napok.A lány felált a mélyből.Élni akart!Boldogan.Ekkor jött egy srác .De az valami egészen más érzés volt.Érezte a lány.A SRÁC SZEME CSILLOGOT.Mint még senkié.Aznap este beszéltek pár szót.A lány nem remélt semmit sem.Haza ment s csak a csillogó szemekre gondolt.A srác másnap kereste.Kérte hoyg találkozzanak.A lány szemében vágy égett utánna.Szeretetre vágyot,s még remélt.Találkoztak s ez így ment 4 alkalommal.A 4.nap búcsúzáskor a srác megcsókolta.A lány szíve hevesen dobogott nem értette miez.De tudta ez csak jó lehet.Idővel járni kezdtek.Eleinte tiltották a lánynak.De ez sem számított.Csak ő kellett neki.Néha messze voltak egymástól ,de ez sem számított.A lány olyan boldog volt mint eddig még soha.Teljes szívéből ismét szeretett.A srác egyik nap egy pár gyűrűvel és vörös rózsával elé állt és azt mondta:Mostmár örökre az enyém vagy!!Leírhatatlan volt az az érzés amit akkor érzett a lány.Azt hitte örökre így marad!Ahogy múltak a napok kis veszekedések voltak.A srác bocsánat kérés  képpengyönyörű nyakláncot és SÁRGA RÓZSÁT ajándékozott neki.A lány úgy érezte magát mint a mesékben.Királylánynak nevezet a lányt.De egy nap a srác úgy döntött neki nemkell ez a királylány.Ellökte magától.A lány nem értette miért.Hisz azt mondta neki szereti s gyűrűt adott neki.A lány fájdalmábanüvőltött.A szobájába nem tudott bemenni mert az emlékek üldözték.Fájdalmát nem akarta mutatni.Csak ment előre,s mikor senki sem látta térdre borúlva zokogott.Az ő képét látta mindenhol.Elteltek azóta hosszú hetek s a srác kereste a lányt többször,s ezzel kínozta.Erősnek tettete magát.Úgy érezte túl van rajta.De ne!Hisz ki e sorokat írja az zokogás közepette teszi.Mert a lány ő s az ő szíve vérzik igaz szerelméért!

Szivárvány!

Szivárványnak színében,
Pompázó kicsiny madár,
Panaszosan zengi dalát,
Fent a fán.
Boldogtalan párját keresi,
Pici szíve régóta erre vár,
Mert a boldogság neki is jár!
Két kicsiny madár azóta,
Egymásra talált s,
Boldogan gyönyörűen trilláznak
Együtt fent a fán!

Elmentél…

Elmentél, elhagytál, eltűntél...

Rideg szobámban ülve,
A fehér plafont nézve,
Rád gondolok, miért tetted ezt?!
S felugrok, ha hallok valamilyen neszt.

Hisz azt hiszem, te jössz, újra enyém leszel,
De tudhatnám, te ilyet biztos nem teszel.
Mert már nem szeretsz, vagyis ezt mondtad,
S utoljára gyengéden fülembe ezt súgtad:

"Már nem szeretlek, már nem kellesz.
Elmegyek, viszlát majd egyszer."
Menj, ha ezt akarod!
Így nem hallom még egyszer hangod.

Nem látlak, nem hallak, s nem érezlek,
De ez csak neked jó, azt hiszem.
Én szeretlek, és érezni akarlak még.
Mit rontottam el? Miért nem szeretsz, mint rég?

Ne hagyj itt, egyedül e földön,
Ne hagyj itt, kérlek rögtön.
Ne hagyj itt, mert szükségem van rád,
Ne hagyj itt, mert kell egy társ.

Sírok a szobámban ülve egymagamban,
S arra gondolok, mikor a fülembe sugdostál halkan.
Mikor itt csókoltál meg először,
S mikor azt mondtad, legyek tiéd, de rögtön...

Egymásba szerettünk hamar, s gyorsan,
Csókolóztunk önfeledten, mintha nem lenne holnap.
Minden mondatomban benne voltál,
S mindig csak rád gondoltam.

Én még mindig szeretlek, de te már nem.
De még valami nyomja szívem.
Miért? Kérdezném, ha még itt lennél,
De eltűntél, s már rólunk senki nem beszél.

Nem mondják, hogy milyen szép pár vagyunk,
Nem mondják, hogy mennyire megváltoztunk.
Hogy te milyen érző szívű lettél,
S ha még mindig ez lennél. Én mennyire szeretném!

Itt már befejezem versem,
Hisz könnyezik szemem.
Remeg kezem is, nem tudom folytatni,
Nem tudom érzéseim szebben tudatni.

A papírt összehajtva majd borítékba teszem,
S ha majd egyszer visszajössz a kezedre helyezem.
Majd talán elolvasod, és rájössz, szeretlek,
S hidd el, várok rád míg élek.

Barátság…..??

Régóta barátok voltak. A lány szerette, de nem tudta, mennyire. Egy egyszerű barátnál többet jelentett neki a fiú, de elmaradt a szerelem, a lángolás, s csak a kielégítetlen vágyat hagyta maga után. A lány sosem vallotta volna be, hogy szíve egy részét a barna fiú birtokolja.
A fiú karjai közt pihen. Lehunyja szemét, és a fiú szívének dalolását hallgatja, mely nem érte zenél. Csukott szemmel mosolyog. Mosolyog, ha meglátja, ha eljön, ha távozik. A gyönyörű szemekbe nézve el akarja mondani. Nem szeretné többet titkolni. Csókolni, simogatni, érezni akarja. Minden porcikáját. De nem lehet. A fiú csak barátként tekint rá. S ez a meghitt barátság is jobb a hideg közönynél.
Eltelik egy hónap. A szobában ülnek. Félhomály. Ritmusos zene. A lány táncolni kezd. Vetkőzik. Tudja, hogy nem kellene. De nem szeretné többet titkolni. Csókolni, simogatni, érezni akarja. Minden porcikáját. A fiú csodálkozik. Elcsattan egy csók, melyet újabb és újabb követ. Megtörténik, mire a lány oly régóta vár, s együtt élik át a csodát. Lassan ébredezik a Hold, s magával hozza az estét. Közeleg a búcsú pillanata, s ők megint barátok. A délután más emberek érzéki élménye volt egy másik időben, egy másik világban. Egy ölelés, majd a lány mosolyogva távozik.
Eltelik egy, kettő, három nap a barna lány jelentkezése nélkül. A fiú keresi, de nem találja. Hívja, de a telefon dermedt némasággal válaszol. Csöngetnek. A postát egy gyászjelentést, és egy napló kitépett lapját hozza: „El akarom mondani neki. Csókolni, simogatni, érezni akartam. Minden porcikáját. Megtettem, de többet nem lehet. Barát vagyok, s ezzel meg kell elégednem…”
A fiú megijed. A lány autóbalesetben életét vesztette. Lehetetlen. Az Ő mosolygós barátnője nem fogja többet megvigasztalni, nem fog ránevetni, s nem énekli gyermeki naivsággal, hogy az élet szép. Soha többé.
Eljön a temetés napja. Szivárvány töri meg az ég kékjét, miközben szitálva hull a langyos eső. Rengeteg ember kíséri a virágos fák alatt utolsó útjára a barna lányt. A fiú hallgatja a búcsúbeszédet. Mindez oly távol áll tőle, hisz nem lehet szavakkal visszaadni azt a pajkosságot, megnyugvást, s derűt, mit a csöppnyi lány magából árasztott.
A fiú utoljára nézi az arcot, mely még a halálban is mosolyog. Rádöbben, hogy a lány Neki adta mindenét, és ő a Mindent elveszítette. Szerette-e a lányt? Nem tudja senki sem pontosan…
Hetekkel később meglátogatja a sírt. Egy angyal őrzi a lány békéjét. A kövön a következőt olvasta: „Isten visszavette angyalát, mert túl sok szeretetet hozott magával, és osztott szét. ”
A fiú könnyezve hagyta el a temetőt, s nem jött többet vissza. Nem csókolhatta, nem simogathatta, nem érezhette többet a lányt. Csak egy barát volt, ki örökre elhagyta az úton. De tényleg csak egy barát…?

Kell, hogy valahol hiányozzak, hogy álmatlan éjt okozzak,
hogy valaki, ha nincs is messze, felriadjon minden neszre,
hogy én legyek az élete értelme.