Polesapart blogja

   Azt hiszem kénytelen vagyok tényként kezelni, még mindig magányos vagyok. Pedig egy szőke, egy fekete, egy sima egy fordított, hahaha!
Úgy gondolom, hogy azért vagyok gyakran elkeseredett, mert az amúgy gondtalan életem felett a sikertelenség szelleme lebeg. Az a gyanúm kezd lenni, hogy el vagyok átkozva. Ha visszatekerem életem filmjét, egy példát sem találok arra, hogy megkaptam volna azt akire igazából vágyok.

Néha álmodok pedig vele. Hogy ki ő? Nem tudom.Mindig más alakban jelenik meg nekem. Nagyon ritkán persze, de pont azért nem hétköznapi. Olyankor szinte már álmomban elkezd sajogni a lelkem, és ez az ébrenlét első másodpercétől is megvan. Különös érzés ez, hiszen egyszerre fájdalmas és jó. Fura, hogy lehet a fájdalom jó? Földöntúli! Kétség sem férhet hozzá, ebből is látszik, hogy örököltünk valamit a Teremtőnktől.
Én persze megpróbálok ezután mindent elkövetni, hogy valahogy visszakeveredjek az álomba....nem sikerül. Még az is lehet hogy a könnyem is kicsördul, persze csak örömömben. Ekkor mindig jó napom szokott lenni, kiegyensúlyozott vagyok egész nap. Béke, harmónia. Kár hogy olyan rövid ideig tart és aztán megint belszürkülök a napjaimba.

 Éveim nagy része vágyódással telt. Szeretnék végre annak örülni, hogy beteljesedik. Tapasztalataim alapján arra a konklúzióra jutottam, hogy csupán magammal kell törődnöm, nem pedig hajszolnom azt a valamit. Inkább befeléfordulok, megpróbálok fejlődni lélekben, szellemben, testben mindenben. Hogy aztán kiérdemeljem. És ha már megvan, így talán meg is tudom tartani!!!!

Persze mindez nagyon nehéz, könnyen letérhet eme rögös útról az ember, már mindjárt az elején. Vagy akár el sem tud indulni rajta.

25 év az 25 év, ideje elindulnom!!!!! 

Kedves Naplóm!

Bocsánat, hogy hanyagoltalak, de tudod el voltam foglalva az életemmel.

 "Holnaptól már minden más lesz, bár a tegnap buja lehellete még körülleng"-mondtam neki.

És tényleg más lett. Elmúlt mert el kellett múlnia. De azért egy kis részemet otthagytam nála. Az a részem még mindig ott van abban kis szobában, elzárva a külvilágtól, idilli összhangban a világgal, azzal a hatalmas valamivel ami felettünk áll. Fekete haj, fekete szem, olyan volt mint egy holló. Sejtelmes és sötét, tele volt titokkal és félelemmel. És nagyon lelkes volt. Azt a néhány napot szívesen leélném újra és újra, a végtelnségig.

------

  Természetesen ezt is elhanyagolom, ahogy miden mást. Lehet, hogy már eleve az elhatározásnál botlok, ennyire azért már ismerhetném magam. De valahogy mindig ugyanabba a hibába esek bele, mindenben. És ezt annyira ki nem elhatom. Például hiszek az embereknek, és midig kimondom amit gondolok.

   Azt nem bírom megérteni, hogy mikor kell hazudnom, akár egy pici csorba is az igazságon, olyan mintha ketté lenne harapva. Legalábbis én úgy érzem. meg különben is ha mindig hazudnék amikor kéne előbb utóbb lebuknék. MÁR NEM BÍRNÁM FEJBEN TARTANI A SOK HAZUGSÁGOT!!!

Na nem mintha olyan szent lennék, jobb mint a többiek.

 NA mindegy azért írogatok ide.

Még itt vannak előttem a téli hónapok emlékei. Ez a hőség emlékeztet rá, hogy mennyire vártam már hogy a hosszú tél után az első sugarak, amiken már érezni a nap igazi erejét, átjárják testemet- lelkemet. Mintegy fitogtatva, vagy előrejelezve, hogy hamarosan eljön az ő ideje.
Érdekes, hogy a szívnek mennyivel több idő kell hogy fel tudjon engedni.