PlayDaMan Poems... and Short Stories

Kedves barátaim és "barátaim"! Ha kérésemre elolvassátok ezt, tudjátok: nem minden szól rólatok ezekben a sorokban. Az a néhány versszak pont elég. S nem baj, ha nem értitek. Majd küldöm a számlát.

 

Az elmélet megmutatta,
Hogy szükséges és jó az Árnyelőadó,
De nem néztük a riválisokat,
A harsányt, a fröcsögőt, rombolót.

Homályos, tompa reflektorfényünk
Semmi perc alatt a kukába landol,
Ha megjelenik egy efféle szörny,
S élő egyenes adásban tombol.

Neki mindent megbocsátanak,
- gyarló ember, hibázik – mondják,
Olcsó az erkölcsi szabadság,
S drága az élhető szerep.

Tudjuk jól, az igazság csöndes,
S megfojt a némaság – jön az álca,
Nincs ezzel baj, normális már,
Mondhatni azt is, hogy nemes.

A baj nem itt van. A baj más,
Ha értékké válik a pusztítás,
S humoros lesz a gázolás,
Vicces a sebfelszakítás.

Még nem kell értened – mondom én,
De belül szétszaggat a lüktető kín,
Hogy neki mindent szabad,
Míg nekem erkölcsi mércém marad.

Könnyebb lenne átlagosnak lenni,
S a boldogságot úgy elérni,
Önmagunkat megtagadni,
Vasra tűzzel válaszolni,

De nem teszem, elég az árny,
Az is elég nagy árulás,
S rettegve nézem: mi lesz itt?
Már az árnyalak sem érdekel senkit?

Ha erősnek látszol, beléd gázolnak
- mert vakok, süketek és hülyék,
S ha egyszer benyújtom nekik a számlát,
Döbbenten kérdezik: most miért?

Ki vagyok segítve, ha nem érted, mi fáj
- elvégre te okoztad, te Érzelmi Vakság,
De majd alkalmazkodom.
Fizess! Többé ne lássalak a birtokomon.

Mindörökké tartozol nekem,
Mert szíven lőttél, hasba szúrtál,
S meggyaláztad a nevem,
S rossz bálványt imádtál.

Ha nem vagy ott a kezdetektől,
Sosem tartozol oda igazán.
Mindig számkivetett leszel,
Mindegy, hogy a felszínen vagy mélyen.

Szokj hozzá, s hallgasd, mit mondanak,
Mert ha nem érted, akkor hülye vagy!
Hát még ha olyat mondasz, mit ők nem értenek!
Kit neveznek hülyének? Hát persze, hogy téged!

Lerombolnak téged, szíven lőnek,
S körtáncot járnak műtőasztalod körött,
A hullaházba szipogva kísérnek,
De a temetés után elfelejtenek.

S tovább rombolnak, pusztítanak! Mindig!
Mert nekik mindent, mindent lehet!
S ő lesz a jó fiú, ő lesz a jó kislány,
Mert nekik nem jutott lelkiismeret!

Ha lelki szemetes vagy, addig oké.
Addig jó vagy, addig haver,
De beléd gázolnak azonnal,
Mert vakok és nem értenek.

S itt a kérdés: megbocsátasz?
Maradsz Árnyelőadó?
Talán lemész a színpadról,
S inkább egyedül maradsz?

De mi lesz a rombolókkal,
Kik elvették reflektorunk?
Ők azok, kiknek mindent szabad,
S ők kapnak meg mindent holnap.

Van egy mondás: ha elménk oly egyszerűvé válna,
Hogy felfogni képesek lennénk,
Nem értenénk meg – s itt van a nagy kérdés,
Lehetnénk-e boldogok,

Ha a boldogságért beáldoznánk mindazt, mi vagyunk?
Ha ez lenne az egyetlen járható út?
Ha az embereknek az kell, aki pusztít, s rombol?
S a nevetségessé tétel a poén, a humor?

Kell ez nekünk? Kell a figyelem?
Az emberek, kikben úgyis csalódunk?
Az emberek, kik vakok, s süketek,
S ezért átgázolnak rajtunk?

„Nem értem, mit tettem?” – nem az én hibám!
Ne gondolkodj, csak fizesd ki a számlám!
Te meg menj, s imádd tovább a Pusztítót,
S nézz el neki mindent, s felejtsd el a jót!

Van egy nagy előny, nem beszélnék róla
- igen cinikus, nem vezethet jóra -,
Ha nem számít, mi vagy, mert semmiképp
Nem kapod meg az életmentő fényt,

Mely kellene ahhoz, hogy megmutasd magad,
Minek játszol Árnyat? Nem segít az sokat.
Ideig-óráig figyelnek majd rád,
De aztán újra jobb lesz a rombolás.

Neki mindent lehet, neki mindent szabad,
Drága követője, miért vagy ilyen vak?!
EZT MÉG A TÖBBIEK IS LÁTJÁK!
Pedig ők süketek is, de mégis látják, hallják.

Benne van a hiba. Bennük is. Bennem is.
Minek erőltetem ezt tovább?
Lehetek én bármi, nem fogok rombolni,
S a „legjobb” így nem leszek – soha már.

-          Valamit biztosan rosszul csináltam…

James az ágy szélén ült. Éjszaka volt már, egyedül volt a házban. A környéken mintha mindenki meghalt volna. Odakint ömlött az eső és bömbölt a szél. A közelben becsapott egy villám.

-          Talán szerethettelek volna jobban is… - mormogta maga elé.

Nemrég hívta át magához Lynnt. Annyi éven át szenvedett miatta: szenvedett, mert szerette. Szerette, és azt akarta, hogy a lány boldog legyen.

Nos, a lány nem volt boldog. Egy cseppet sem, legalábbis James értékrendje szerint. Lynn tökéletesen elvolt a saját kis életében, amit James egyébként a sajátjánál alacsonyabb színvonalúnak talált és mélyen megvetett. A valóság azonban ettől még nem változott: Lynn-nek nem volt szüksége segítségre.

Jamesnek viszont szüksége volt. És a segítségnyújtás örvén akarta megszerezni azt.

Korábban bármibe belefogott, sikerült. Nem volt a szerencse fia, sőt. Fortuna kerülte, s néha kacagva gördített további akadályokat útjába. Ezért – vagy másért – James rákényszerült, hogy megpróbáljon könyörtelenül átgázolni bárkin, aki az útjában áll.

Addig stabil erkölcse alapjaiban rendült meg, amikor rájött: ez a módszer működik! Sőt, jobban működik, mint az empatikus, segítőkész módszerek.

Ne értsük félre: még mindig jó akart lenni az emberekhez. Csak tapasztalatai – melyek számára teljesen reálisak, ámde objektíven nézve igen szűk körkép alapján szerzettek voltak – azt mutatták, hogy igaza van. Mindig. Legyen szó bármiről.

-          Jobban figyelembe vehettelek volna… - suttogta.

Elmorzsolt egy könnycseppet.

Lassan három éve gyötrődött a lány miatt. Lynn akaratlanul is foglyul ejtette, egy varázsketrecbe száműzte, ahonnan kiutat csak a csoda vagy az illúziók teljes romba döntése jelenthetett. James eleinte nem volt hajlandó tudomásul venni a tényt, hogy bezárták és tehetetlen ellene. Később már azt nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy van élet a ketrecen kívül is.

Kényelmes volt a tudatlanság szürke fellegében ülni. Kényelmesebb volt hazudni… kényelmesebb volt mindenkinek – és magának is – letagadni a tényt, hogy szerelmes.

Pontosan emiatt képtelen volt totálisan céltudatos lenni – és ez lett a veszte.

Összevissza kapkodott, mint a megvakított Polüphémosz: hibát hibára halmozott, s szándékainak csupán torz, megroggyant vázát tudta kivetíteni a világba.

Ha ma azt mondaná valakinek, hogy ő csak jót akar Lynn-nek, senki sem hinné el neki.

Ma már mindenki azt gondolja: a lányon is átgázolna, csak azért, hogy neki kényelmesebb, netalántán könnyebb legyen.

De ez nem igaz.

Ő végig csak jót akart neki.

-          Hol rontottam el…?

Mindenhol elrontottad, James. Bármit mondtál, vagy tettél, félresikerült. Totális kudarc, szánalmas eredménytelenség. Képtelen voltál arra, hogy őszinte legyél.

Jót akartál neki, de semmit sem tettél.

Csak néztél, és vártál a csodára. De még ebben sem voltál konzekvens: képtelen voltál ülni és várni, elfogadni, hogy ez most (még?) nem a te időd. Neked ki kellett provokálni azt, hogy valami történjen. Át kellett hívnod Lynnt azon a végzetes éjszakán. És a magad zavart, darabos állapotában el kellett mondanod neki. Nem azt, hogy miért tettél mindent úgy, ahogy – csak a tényt, hogy szereted.

És ez nehezen összeegyeztethető mindazzal, amit tettél.

Ő sem értette.

Emlékszel? Zavarodottan rázta a fejét, döbbenten bámult rád. És nem szólt semmit.

Silence IS a way to respond…

És te megértetted.

Megértetted, mi történt, de nem voltál képes megérteni őt.

Nem tudtad leírni a veszteséget. Nem tudtad elfogadni, hogy nem értett, nem érthetett meg téged: nem tudtad megérteni, hogy újabb hibát követtél el.

És már nem hittél abban, amit egész életedben hangoztattál: hogy mindig van egy új alkalom, és semmi, de semmi sem marad meg örökké. Már nem hitted el, hogy minden megváltozhat, már nem hitted el, hogy bármire képes vagy.

És nem tudtad elviselni.

-          Miért…?

Vak voltál, James. Ezért. Őszintétlen voltál. Gyerekes és egyszerű voltál.

Hibáztál és elvesztetted a hited.

Ezért, James.

Ezért ülsz most egyedül az ágy szélén.

 

James felsóhajtott, és elfordította a fejét. Pillantása az ágy felső részére esett. Nem volt ott senki. Nem volt behorpadva a párna, a lepedő felülete is egyenletes volt.

Nem volt ott Lynn.

James előhúzta felsőjéből a véres konyhakést. Hosszasan nézegette. Emlékezni kezdett.

Amikor Lynn nem reagált, halkan kiment a konyhába. Gyors léptekkel a fiókhoz ment, és kivett egy konyhakést. Ujjai rákulcsolódtak a fanyélre, agya elborult. Ösztönei kezdték el irányítani, s azok azt suttogták neki: ne hagyja, hogy bárki is az útjába álljon! Döntse le a bálványt, szabaduljon ki a ketrecből! Hiszen bármit is tesz most már, sohasem fogja tudni bebizonyítani, hogy jót akar…! Sosem érheti el a célját!

James engedelmeskedett az ösztöneinek. Visszasétált a nappaliba. A szakadó eső harsányan kopogott az ablakon. A távolból mennydörgés hallatszott.

Lynn arcán még mindig nem látszott semmi. A lány üres tekintettel bámult ki a viharba.

James mögé lépett, átkulcsolta a nyakát, és odatartotta a kést. Az éles penge felsértette a lány nyakát, a sebből kiserkenő vér lassan elkezdett lecsorogni Lynn fedetlen vállára.

James gyorsan visszahúzta a kést. Ezt igazán nem akarta.

Voltaképp mit is akar egyáltalán?

Azt, hogy Lynn boldog legyen…

…mit számít ő? Mit számít az, hogy be van zárva?

Mit számít, hogy valami véget ért? És soha többé nem érheti el…?

Felsóhajtott.

Lassan visszahúzta a kést. Elszorult a torka.

Mit számít az, hogy be van zárva…?

Semmit.

És soha nem is számított.

-          Menj el… - suttogta a lány fülébe. – Amíg nem késő.

A lány szemében végre megjelent valami – a rémület halvány lenyomata. Bólintott.

Lassan, remegve feltápászkodott és kisietett. Szaladni nem mert.

James nem kísérte ki. Ott maradt a nappali közepén, kezében a véres konyhakéssel.

A bejárati ajtó becsapódott. Lynn a szakadó esővel és a széllel küzdve rohanni kezdett hazafelé.

James lassan bedugta a kést a felsője alá. A keze még mindig remegett. Az arcán lassacskán lecsorgott egy újabb könnycsepp.

Lépésről lépésre bevánszorgott a hálóba, és leült az ágy szélére.

 

Még most is ott ült, a kést nézegetve.

Végül nem tagadta meg elveit… nem. De a tény, hogy majdnem képes volt megölni a lányt… a tény, hogy voltaképpen már semmi sem számított neki magán kívül…

A tény, hogy most már végérvényesen ellehetetlenített bármiféle közös jövőt…

Újra lenézett a késre.

Nagyot sóhajtott. A közeli villámcsapás megvilágította az arcát. Csupa könny volt.

Már másfél órája ott ült, mióta a lány elment.

-          És most…? Most mi lesz velem…? – kérdezte.

Senkitől sem kapott választ. A vihar, a lakás szürke falai, az éjszaka – mind egyedül hagyták lelkiismeretével.

 Szürke a háttér, sötét a színpad,
Az Árnyelőadó ma újra előad,
Rátok szabja legújabb morbid műsorát,
S nevettet titeket e sötét éjen át.

 Üdv mindenkinek, kezdődik a SÓ.
Megérkeztem én, az Árnyelőadó.
Mesét mondok ma is, egy szava sem igaz,
Jellemem is álca… az igazság? Mi az?

Ami vagyok, az érdektelen nektek
- tudom ezt már jól, mást nem is remélek,
Itt van hát megint az Árnyelőadó,
Kit meghallgattok, mert minden szava SÓ.

Ez nem a valóság, de ezt el nem mondom,
Így is van elég nem-is-álca-gondom,
Egyszerűbb a zajos álruhát felvenni,
S magamat rombolva szórakoztatni.

Az ész hangja eltompul, hogy ne legyek egyedül,
Folytatom a dumát, míg a hangulat leül,
(S megpróbálok egy picit önmagam lenni,
Miért kellett Árnyelőadónak menni?)

Élvezitek szerepem? Akkor nagyon jó,
Benne ragadtam, nem módosítható,
A valóság érdekel? Ez szívás, mondhatom,
A kovalens kötésem fel nem oldhatom.

Rám nőtt az álarcom e káoszfarsangon,
- ott kacag ő messze, vidám, csengő hangon.
A bálterem szürke részén szórakoztatok,
S hazug mondatokat magammal mondatok.

Árnyelőadó vagyok, semmi, semmi más,
Mindezt elhiszitek? Az pusztán csak ámítás.
- Néha sírok, néha nevettetek,
Találjatok meg… persze csak ha mertek!

Az ismeretlen férfi a padon feküdt.

Csendes volt és nyugodt, mint ahogy a legtöbb alvó ember. Nem hortyogott, nem folyt a nyála, nem forgolódott: kisimult arcán boldognak tűnő mosollyal nyugodott, keresztben feküdve és ezáltal teljes egészében elfoglalva az ülőalkalmatosságot. Zakója frissen vasalt, a pad mellett heverő bőröndje jól zárt volt. Első látásra egy elegáns, erre csupán tévedésből járó nyugat-európainak tűnt.

Sokáig nem is tűnt fel senkinek. A falusi vasútállomáson kevesen jártak, s aki ott volt, az is inkább az állandó késések miatt káromkodott, mint hogy felfigyeljen a csendes alvóra.

Már négy-öt órája fekhetett ott, mikor egy idős néni arra sétált a járókeretével. Amikor mellé ért, az alvó ember felé fordította a fejét és elviselhetetlen hangján megszólalt:

-         Nem adná át a helyét, fiatalember? – nyikorogta.

Semmi reakció. A nénike öt másodpercet várt, majd újrakezdte:

-         Adja át a helyét!

A férfi meg sem moccant. Csukott szemmel hevert tovább.

-         Azonnal adja át a helyét, maga udvariatlan fráter! Én egy idős, beteg asszony vagyok! – rikácsolta a nyanya.

Hangjára felfigyelt az állomáson lézengő összes ember, s – lassan vagy gyorsabban – mindannyian odasétáltak a padhoz.

Elsőnek a vonatra váró kalauz ért oda. Lassan, komótosan, kimért léptekkel sétált a bűntett helyszínére, majd nagy lapátkezét a férfi vállára tette, és rázogatni kezdte.

Semmi reakció. A kalauz és az idős asszony megvető tekintete összekapcsolódott. Hogy merészeli ez a siheder megnehezíteni egy sokat látott, vénségére lebetegedett hölgy dolgát?
Az általános megvetés egyre csak nőtt, úgy, ahogy a tömeg is körülöttük.

-         Keljen fel, barom! – morogta az egyik vonatra váró.

-         Pofozgassa meg! – ajánlotta a büfés.

-         Öntse le vízzel! – kiabálta az állomásvezető irodájának ablakából.

Semmi sem történt. A férfi mintha örök álomba merült volna.

Ahogy telt, múlt az idő, egyre nőtt a körülöttük tolongó emberek száma, de az összes ébresztgetési kísérlet hatástalan maradt. Már olyan régóta álldogáltak ott, hogy a legtöbb ember elveszítette időérzékét.

A feldühödött tömeg ekkor már-már a lincselést fontolgatta, de ekkor megérkezett a várva várt szerelvény.

Utasok hosszú sora tódult ki a vagonokból, s érdeklődve nézték a perpatvart. Egyre többen és többen vették körbe a padot.

-         Mi történik itt? – kérdezte az egyik újonnan jött lézengő a mellette álló sráctól.

-         Semmi, csak megpróbálják felkelteni azt az undorító hajléktalant.

A hír futótűzként terjedt. Mi más lehetne ugyanis egy padon fekvő férfi, mint egy hajléktalan? A lassan százas nagyságrendűre dagadó tömeg morogni, zúgni kezdett. Többen felvetették a férfi roma származását is, ami még inkább idegességbe hajszolta az embereket.
Telt, múlt az idő. Az emberek sorra késték le a csatlakozásokat és elfelejtettek átszállni. Az állomás mellett egyre több és több vonat haladt el, de senki sem szállt fel. Mindannyian a pasas keltegetésével voltak elfoglalva.

A sorrendben negyedik érkező vonatról csak egy ember szállt le. Egy kimért, keménykalapos úr, hóna alatt egy nagy táskával.

A hatalmas, üvöltöző tömeget látva igencsak elcsodálkozott. Elvégre ritkán van ezen az állomáson több, mint egy tucat ember egyszerre.

-         Mi történik itt? – kérdezte valakitől.

-         Azt a rohadt kis cigányt keltegetik már mióta, hogy ne itt hómlesszkedjen! – kapta az udvarias választ.

A keménykalapos összehúzta a szemöldökét. Arcára kiültek az aggodalom árnyai.

-         Mióta ébresztgetik?

-         Azt hiszem – nézett az órájára a férfi – öt vagy hat órája.

A másik felsóhajtott. A biztos veszteség sóhaja volt ez.

-         Értem. Segítene odajutnom hozzá? Orvos vagyok, és attól tartok, szükség lehet rám.

Döbbent csend, majd bólintás volt a válasz. Hat-hét percbe tellett, mire átjutottak a csőcseléken.

Az orvos gyakorlott mozdulatokkal tessékelte hátrébb a felháborodott nyanyát és a mostanra már vörös fejű kalauzt. Fejét a beteg feje fölé hajtotta, miközben kitapogatta a pulzusát.

Hirtelen még jobban elkomorodott a tekintete. Belenyúlt az ismeretlen férfi zakózsebébe, és kihúzott egy üres üvegcsét.

Kis, kék, átlátszatlan palack volt, rajta ’méreg’ felirattal.

Megfordult. Felmutatta az üvegcsét.

A tömeg csak ekkor érezte meg a cián jellegzetes mandulaillatát…

„I will remember you, in life or death, though infinite space may seperate us. And I will carry your name unto to the stars.”

 

Már megint egyedül volt.

Vagy még mindig? Nem tudta eldönteni.

A lényeg ugyanaz: egyedül ült az osztályteremben, majszolgatva az ebédjét, a folyosón sepregető takarító neszeit hallgatva.

Nem kicsit lepődött meg, amikor valaki megfogta a vállát. Miközben motyogva hátrafordult, még jobban megdöbbent. Ő állt ott.

Hónapok óta nem beszéltek, s nem várta, hogy ez most – vagy bármikor – változik.

Tiszta szívből szerette, de nem volt rá igény.

S most újra itt áll előtte.

Try to keep a straight face, mate – mondta magának.

-         Hallottál a bálról? – hallotta a szavakat valahonnan nagyon, nagyon messziről.

Ki nem? Okostojások előszalagavatóznak szülők és körtánc nélkül. Csupa klasszikus zene. Nincs ezzel semmi baj, régen azt hitte, ugrani fog egy ilyen alkalomra. Naiv volt.
Most már nem az.

-         Persze.

-         És, jössz?

Nem fogok hazudni magamnak. Nem éltetem a reményt. Ne is erőltessük.

-         Áh, úgy ismersz? Botlábam van. Különben is, hellóóóóó! Üdv a társadalom perifériájáról!

Már fordult volna vissza az ebédje fölé, de a lány ismét megragadta a vállát. Zöld szemei fáklyaként izzottak.

-         És ha veled mennék?

 

Legalább ma megpróbálok önmagam lenni.

Megpróbálok csendes lenni.

Nem gondolta volna, hogy valaha két teljes hetet táncórákra fog fordítani. Nem gondolta volna, hogy azon a negyedikes bemutatón kívül valaha szüksége lesz a klasszikus táncokra.

A sors iróniája. Netán szarkazmusa? Nem érdekelte és kivételesen nem állt módjában az ilyen és ehhez hasonló mély filozófiai marhaságokon törni a fejét.

Úgy tervezte, fél órával a megbeszélt időpont előtt megy oda a lány házához. Sosem volt pontos ember, így ebből is egy nagy rohanás és – némi szerencsével – percre pontos megérkezés lett.

-         S most… merre?

Valahol mélyen örült, hogy most nem ő irányít és olyan helyzetbe került, ahol nem szabhatja meg a saját lehetőségeit.

Most csak színész, nem rendező. Talán nem fogja túlgondolkozni a jeleneteket.

Egész úton csendes volt. Félszavakban beszélt. Olyan félszeg volt, amilyen mindig is lehetett volna – vagy ahogy ő fogalmazna: amilyennek mindig is lennem kellett volna.

Most nem volt késztetése, hogy az arcába üvöltsön a nyilvánvaló emberi hülyeség miatt, mint azon a régi napon.

Ma nem akart szörnyeteg lenni.

Ma önmaga akart lenni.

Bár a helyszínt még mindig meg szerette volna változtatni.

S végre odaértek, egy végtelennek tűnő negyven perc alatt.

-         Ki jön el még?

-         Tudod, a szokásos társaság, a…

Tehát azok, akikkel naponta beszélgetek és sosem tudtak megérteni. Jó buli lesz…

Keserűen nyugtázta, hogy ott lesznek azok, akiknek nem tudta önmagát adni. Egyrészt nem ígérkezett jó ómennek, másrészt amúgy is megnehezíti a koncentrációt.

-         Ugye, nem balett? – próbált kipréselni egy vigyort – Abban csak neked van gyakorlatod.

Mert annyi minden máshoz értek, mi…? – gondolta magában.

-         Nem, az nem itt van.

Bár a félmondat felkeltette kíváncsiságát, visszafogta magát. Nem tett fel kérdéseket. Elvégre most nincs értelme.

 

A „furcsa pár” megjelenése mindenkire hatással volt. Pár, az illendőség kedvéért elfojtott kuncogás, néhány magasra emelt szemöldök… s egy tucat ember arcán a teljes döbbenet.

Két közös barátjuk azonban kakukktojásnak bizonyult. Az egyik pókerarccal állt, a másik meg mosolygott. Mindketten a falat támasztották, beszélgetésüket pont a különös kettős megérkezése szakította félbe.

-         Mi történhetett tegnap? – dobta fel a kötelező kérdést Mary.

-         Fogalmam sincs – felelte a másik, még mindig pókerarccal.

-         Mindenesetre megérdemli.

-         Egy estére mindenképp.

-         Mi?

-         Semmi.

A közfigyelem áldásosan rövid volt. Mindenki elvolt a maga párjával, nem volt idő holmi csodálkozásra. De ez így volt jó.

A tréninggel töltött két hét áldásos befektetésnek bizonyult, s a maga nemében egyedülállónak. Sem előtte, sem utána nem fordult elő, hogy egy számára érdektelen dologra ennyi időt fordítson. Talán soha többé nem történt olyan, ami ennél az esténél fontosabb volt neki. Mindenesetre jó döntés volt, s korlátozott ritmusérzéke megoldotta a többit: biztosította, hogy ne kerüljön fel videomegosztó portálokra nevetséges mozdulatsoraival. Más szavakkal: megállt a két lábán, s ez tökéletesen elégnek bizonyult.

Ködös, zavaros gondolataiból egy kérdés – kérés – halászta elő.

-         Mesélj valamit magadról.

Szó mi szó, alig ismerjük egymást. Pedig lassan öt éve, hogy…

-         Túl sokat beszélek.

-         Ezt már tudom – mosolygott a lány.

Ő nem mosolygott. Túl nagy volt a fájdalom ebben a rövid mondatban, hogy kezelni tudta volna. S túl nagy volt ahhoz is, hogy bárki megértse. Nem foglalkozott hát vele.

Elkezdett hát beszélni magáról. Azokról a dolgokról, amiről azt hitte, soha nem fog beszélni. Az első iskoláit. A régi küzdelmeit. A féltékeny osztálytársait, a homokozójátékokat és az aranyköveket. Mindazokat, amik azzá tették, ami ma.

 

-         Megérdemli – suttogta megint Mary.

-         Meg? Mit tett érte?

-         Várt… nem elég?

-         Nem lett volna az.

-         Miről beszélsz? Tudsz valamit, amit én nem?

-         Hát persze.

Mielőtt Mary felocsúdott volna, Sarah gyors léptekkel a mosdó felé vette az irányt. Egy kicsit magára akart maradni – csak most fogta fel tettei súlyát.

Az emberbaráti szeretet vezette, amikor megkérte a lányt (vagy ahogy barátja fogalmazott volna: a Nőt), hogy egy, csak egy estére tegyen úgy, mintha.

Sarah nem is értette igazán, miért egyezett bele. Talán magányos volt, pont csalódott valakiben. Talán megcsapta a hat hét múlva esedékes karácsony szelleme.

Akkor még azt gondolta, jó ötlet volt. Hogy egy napra boldoggá tehette különös barátját. De csak most jött rá: holnap minden csak rosszabb lesz, s az újonnan jött álmok összetörnek, s a remény szertefoszlik, s egy lélek elveszhet a depresszió sötétjében…

Nagy teher volt ez, túl nagy egy tizenhét éves lány lelkiismeretének. Ő is megtanulta már: a szándék kevés, esetenként lényegtelen.

Lemosta az arcáról az izzadtságot. Ki kellett találnia valamit.

 

-         Igazán? Ezt örömmel hallom. Legalább te elmondhatod magadról.

Neki nem volt nehéz gyerekkora. Fene se hitte volna mondjuk, hogy…

…hogy a kitárulkozáson keresztül fogod megismerni őt? Ugye, milyen fura az élet?

-         Tudtad egyébként, hogy a tizennégy évesek kilencven százaléka utálja önmagát? És még csodálkozunk, hogy a legtöbben…

Hát erre meg honnan emlékszem?

Nem volt ideje kitalálni. Újabb kérdés, újabb válasz.

Beszélgetés – annyi év után.

-         …és amikor az a barom végre elment, mit csináltál?

-         Vártam a csodát. Ez eddigi életemben egyszer jött be.

-         Mikor…?

-         Szerinted?

Ez egyszer őszinte volt a mosolya.

 

Maryt nem lehetett sokáig elkerülni. Ahogy Sarah végre elhatározta, hogy két forduló között beszél a duó hölgytagjával, összefutott a válaszok nélkül hagyott barátnőjével.

-         Magyarázd el nekem, mi történik itt! – morogta az a fülébe.

-         Figyelj, ne most, most sürgős dolgom…

Már ment is volna tovább, de Mary megragadta a ruháját.

-         Ha itthagysz anélkül, hogy tisztába tennéd ezt a dolgot, többé nem beszélek veled.

Sarah felsóhajtott, és belekezdett a mondókájába.

 

-         …szerintem mindenki jó valakire.

-         Hát nem hittem volna, hogy ezt tőled fogom hallani!

-         „Még mindig meglep, hogy az élet még mindig meg tud lepni.”

-         Kitől idéztél?

Magamtól. Mindig csak magamtól.

 

-         … érted most már? Akkora hülye voltam!

-         Késő beleavatkoznod. Nem segítenél rajtuk.

-         Biztos vagy benne? – grimaszolt Sarah.

 

-         …nincs szükséged idézetes kötetekre.

-         Igen, itt vagyok én magamnak – nevetett.

Csupán te nem vagy itt nekem…

 

-         …szóval nem is vagy benne biztos.

-         Honnan is tudhatnám? – replikázott Mary.

 

-         Mondd, mit csinálsz holnap?

 

-         …ne vedd el az esélyét a boldogságra! – kiáltotta Sarah arcába.

 

-         Hatkor megfelel?

Ha elindulok ötkor, talán odaérek.

 

-         …talán igazad van. A körhinta már forog, és úgysem lehet megállítani – tárta szét a kezét Sarah.

 

-         …rendben van. Hatkor.

 

-         Elvégre meg lehetett valaha is állítani? – tette fel a költői kérdést Mary.

 

-         Egy élmény volt. Köszönöm neked.

S végre eltűntek a szellemek.

Mindahányan.

Annyi év után.