Placebo blogja

A szerelem folyójában úszom,kezem kinyújtom feléd,
de jaj a sodrás erős elragad az ár.
Más csókol,más szeret,más karjába zár,
Így drágám csak a lelkem az mi feléd száll.
Mert tudod szerelmem sokszor a lélek ura a szívnek
sokszor a szív parancsol a létnek.
Néha a szív fáj,de sokszor a lélek,
sűrűn mindkettő drágám ez az élet.
Eszembe jutnak mindenek mik szépek,
eljött az idő megint vége a hétnek.
A mással töltött napok semmit sem érnek.
Értelmetlen mondatok,elharapott sóhajok,
látod én is hazudok:Kösz jól vagyok.
Gondolj rám kérlek,ha nem is mindig néha,
hiszen én is azt teszem minden minutumba.

Mielőtt...

Mielőtt téged megismertelek, azt hittem, tudom mi a szerelem.
Most nem tudom. Csak érzem.
Hogy minden szépet láttam már, azt hittem,
S most csak a te arcodat csodálom, nézem.

Mielőtt te szóltál hozzám, azt hittem minden dalt hallottam.
Most már tudom; a te hangod az ének.
Azelőtt valóban nem tudtam
Mit is jelet az a szó, hogy: élet.

Mielőtt megérintettelek, azt hittem az érintés nem beszél,
De már tudom, hogy többet mond a szónál.
Egyetlen mozdulat többet elmesél
Ezer és ezer elhasznált szép szónál.

Mielőtt megkóstoltalak, azt hittem minden ízt ismerek,
De most tudom csak mi is az az; édes.
Most mennyei nektárt ízlelek,
Miért pokolra szállni lennék képes.

Mielőtt megszagoltalak, azt hittem enyém minden illat,
Hogy semmilyen virág nem ad új aromát.
Most minden belélegzett pillanat
Égbe emeli szerelmünk mámorát.

Mielőtt megkívántalak, azt hittem nem nyújt több kéjt az ágy,
Most ismeretlen, vad szenvedély hevít.
Testemet, lelkemet átjárja a vágy,
S a gyönyör viharos tengerébe merít.

Mielőtt megcsókoltalak, úgy hittem minden csók egyforma,
Most minden percben azt kívánom, akarom;
Bár ajkunk végleg egybeforrana,
És soha ne engedne el ölelő karom.

Mielőtt szeretkeztem veled, nem tudtam mi az igazi gyönyör,
Hogy mi az igazi végzetes boldogság.
Milyen az, mikor a vágy már úgy gyötör,
Hogy minden más csupán csak balgaság.

(Mielőtt beléd szerettem
azt hittem,
hogy tudom mi az a szerelem.
Most nem tudom. Csak érzem!)Mielőtt...

Mielőtt téged megismertelek, azt hittem, tudom mi a szerelem.
Most nem tudom. Csak érzem.
Hogy minden szépet láttam már, azt hittem,
S most csak a te arcodat csodálom, nézem.

Mielőtt te szóltál hozzám, azt hittem minden dalt hallottam.
Most már tudom; a te hangod az ének.
Azelőtt valóban nem tudtam
Mit is jelet az a szó, hogy: élet.

Mielőtt megérintettelek, azt hittem az érintés nem beszél,
De már tudom, hogy többet mond a szónál.
Egyetlen mozdulat többet elmesél
Ezer és ezer elhasznált szép szónál.

Mielőtt megkóstoltalak, azt hittem minden ízt ismerek,
De most tudom csak mi is az az; édes.
Most mennyei nektárt ízlelek,
Miért pokolra szállni lennék képes.

Mielőtt megszagoltalak, azt hittem enyém minden illat,
Hogy semmilyen virág nem ad új aromát.
Most minden belélegzett pillanat
Égbe emeli szerelmünk mámorát.

Mielőtt megkívántalak, azt hittem nem nyújt több kéjt az ágy,
Most ismeretlen, vad szenvedély hevít.
Testemet, lelkemet átjárja a vágy,
S a gyönyör viharos tengerébe merít.

Mielőtt megcsókoltalak, úgy hittem minden csók egyforma,
Most minden percben azt kívánom, akarom;
Bár ajkunk végleg egybeforrana,
És soha ne engedne el ölelő karom.

Mielőtt szeretkeztem veled, nem tudtam mi az igazi gyönyör,
Hogy mi az igazi végzetes boldogság.
Milyen az, mikor a vágy már úgy gyötör,
Hogy minden más csupán csak balgaság.

(Mielőtt beléd szerettem
azt hittem,
hogy tudom mi az a szerelem.
Most nem tudom. Csak érzem!)

A KÁVÉ

Költő itala, kávé, melyet Voltaire imádott,
s a szegény Vergilius, míg élt, sohasem látott,
ki fejemet tágítod meg lelkem horizontját,
áldott nedű! Ne hagyj el, mert ragaszkodom hozzád,
s ha majd testem viskója félig már összeroskadt,
még akkor is örülni óhajtok italodnak.
Kitüntetésnek érzem, mikor készítlek téged,
a világért sem bíznám másra e mesterséget.
Rázom a kávébabot a tűz fölött serényen
tepsimben, míg barnából sötét lesz, mint az ében;
térdem közt a daráló; élvezem, mint recsegnek
és ropognak a szemek; aztán vizet eresztek
a török rézibrikbe, s aggodalmas, de elszánt
figyelemmel háromszor felforralom a nektárt,
míg eltűnik a habja, és a mennyei illat
szállásomat bejárja, minden bútort felizgat.
Várok, hogy ülepedjék az alja, aztán mindjárt
megtöltöm a párolgó lével a hasas findzsát;
arab kávé, porcelán csészék – a hajó távol
Japánból hozta őket -, s cukor Amerikából:
hogy méltó keretek közt élvezhessem e nedvet,
kávémhoz összeálltak a messzi kontinensek.
Jöjj, mennyei aroma, jöjj és ihless meg engem,
mert most már csak pár habcsók hiányzik és szerelmem.
Mihelyt illatod bűvös, átható árját érzem,
langyos fuvallatától öt érzékem feléled,
s ahogy hullámot hullám után dob ki a tenger,
rendezett gondolatsor gyülekezik fejemben.
Az elébb még mogorva voltam, unott és bamba,
most mosolygok és bíbor köpenyt öltök vállamra,
lángész lettem, ki egy szebb és jobb világba pottyant,
s azt képzelem, hogy napfényt szürcsölök nagy kortyokban.
 
Jacques Delille

A költő [ 2009-03-14 12:14 ]

Még, még, még…

Még hallom a szót, amelyet ajkad elhagyott,
Még érzem illatod, mely párnák közt itt hagyott.
Még látom a képet, kezemben a fényképed.
Még ismerem a jelet, mit a fény jelent.
Még gondolok a múltra, nincsen kifakulva.
Még repít szűzi álom, fekszem a nászágyon.
Még tombol a szerelem, lyuk van a szívemen.
Még állok a szélben, mint a porszem a légben.
Még gyűjtöm a röpke jót, építem a hajót.
Még futok utánad, elkapom a ruhádat.
Még járod a táncot, várhatod a románcot.
Még fogom a két kezed, csak vezess és nevess.
Még pirkad a jövő, az érzés szép, de gyötrő.
Még suhannak az árnyak, forróak a vágyak.
Még tündérnek látlak, gyönyörű királylánynak.
Még rajtad a korona, szánt az eke, fut a borona.
Még csókot lop a tolvaj, megvédi a jogar.
Még hűsít a patak, gyorsan vesd bele magad.
Még forró öled éget, vállalom a véget.
Még sánta halál követ, elbírom a követ.
Még szűköl a lélek, láthatsz torz tükörképet.
Még csendben csodára várok, várva csodálok.
Még szólni jön a gyermek, apa, anya gyertek.
Még villan a mosoly, tombolj szerelem, tombolj!
Még hallom a nevetést, öntözöm a vetést.
Még múlik a fájdalom, nem hallod a jajom.
Még nyílik a virágod, tudod, hogy kívánom.
Még tudom a szerelmed, érzed, hogy szeretlek.
Még gondolok a szerelmünkre, a jövőnkre,
Még tudom azt, szívemnek ki a Tücsökje.

Köszönöm a küldeményt!

placebo

Nyugtass meg

Nyugtass meg, ahogyan csak te tudsz,
amikor tétován simogatni indul kezed,
a szerelem szent pillanataiban
minden mozdulatod a szívemig vezet.

Nyugtass meg, ahogyan csak te tudsz,
az ellobant lángok szürke pernyéi alatt
szítható parázsként mindig
az együvé tartozás maradt.

Nyugtass meg, ahogyan csak te tudsz,
s ha nem lehetek megálmodott lelki másod,
hadd legyek - életed cinkosaként -
boldog szerelmes alkotásod.

?