Shine!

Édes az este. A csillagok, magasan ragyognak az égen, kellemes illat kúszik az orromba. A szél csak úgy süvít be a Ferrari nyitva hagyott ablakán keresztül. Csiklandozza az arcomat, s fekete tincseimmel játszadozik. Az ismerős épületek csak úgy peregnek egymás után, ahogy 120-al elszáguldok mellettük. Egy-egy nénike megcsóválja a fejét az út szélén, mikor elhajtok mellettük, - ez a mai fiatalság, bezzeg az én időmben…- féle gondolatokkal a fejében.

Charlie mondta, hogy nem lesz ennek jó vége, de engem akkor nem hatott meg, nem mintha megváltozott volna a véleményem, csakhogy az a bizonyos felelősség érzés be tudja magát fészkelni az ember fejébe, mikor a héten történtek felére nem emlékszik, s állandóan furcsa tekintetek követik. Érzem, hogy kezd kiszáradni a szám, így egyből a kéziféknél elhelyezett Jack Daniels-ért nyúlok. Már csak egy füves cigaretta hiányozna a számból és teljes is lenne a kép. Nah, jó azért még vannak olyan elveim, amiket nem adtam fel, bármilyen hihetetlenül is hangzik. Gondolok egyet és úgy döntök udvarias leszek, s megkínálom az anyós ülésben gubbasztó szőke szépséget is, akinek már nem emlékszem a nevére. habár ez még mindig a kisebb baj, a nagyobbik, hogy nem emlékszem rá, hogy hogy került ide. Óvatosan megböködöm a karját az üveggel, mire ő hatalmas, álmos bociszemeit rám emeli, amiben meggyullad az értelem lángja.

- Szomjas vagy?

- Köszi – s elveszi az üveget, lábait felhúzza, s aprókat kortyolgat. Tudom, hogy hülye kérdés, de muszáj feltennem, mert azóta böki a csőrömet, hogy feleszméltem, azaz..kb. öt perce.

- Merre is megyünk éppen? – Kérdésemre rám néz, s nem tudom nem észrevenni a szája szegletében bujkáló félmosolyt, amit gyorsan elnyom.

- Megígérted, hogy hazaviszel.

- Ja, hát akkor, az ígéret szép szó, ha betartják úgy jó, nem igaz? – S megpróbálkozok egy mosollyal, habár lehet hogy csak egy fintorgásra sikeredett. A fejem zúg és már kicsit zavaró a kialvatlanság, de az ígéret az ígéret, még akkor is ha részegen teszem.

Miután sikeresen megtudakolom a címet, már biztosabban haladok. Kicsit feszéjez a sokat sejtető vigyora, mintha mindent tudna rólam. A szemével mintha szívembe látna, s ezt eddig nagyon kevés ember mondhatja el magáról, zavar, hogy egy számomra idegen lány teszi. Habár, lehet, csak öregszem.

- Jaj Shane, hát nem viszel el Csodaországba? – Kezd el elégedetlenkedni, mikor kirakom a ház előtt.

- Sajnos éppen most ébredtünk fel és tértünk vissza onnan. Azonban most egy másik Csodaországba kalauzollak, amit otthonnak hívnak. – Fogalmam sincs, hogy honnét jön ez a sok hülyeség, de nem is igazán érdekel. Csak úgy kiömlik a számon és kész. Ő meg csak nevet, míg végül megnyugszik, légzése lelassul, s ismét képes beszélni.

- Shane, nem is hittem volna, hogy te ilyen jó fej vagy. Nagyon jól éreztem magam veled. – Nem tudom mióta jött divatba ismét ezt megbeszélni egy ilyen este után, de ha ő így akarja. S csak most esik le, ránézek, valószínűleg elég hülye képet vághatok, mert látom, hogy megijed, elkerekednek a szemei. Agyamban most csak egy kérdés motoszkál.

- Ismernem kellene téged korábbról? – Látom, hogy zavarát leplezni próbálva kezd el játszani pulóvere ujjával, s bennem csak ekkor tudatosul, hogy ezt hangosan kimondtam.

- Ami azt illeti, még nem sokat találkoztunk. Pár közös órát hallgatunk az egyetemen. – S ezt egy úrinő kecsességével mondja, még a szavakat is úgy formálja meg. Elkezdenek kattogni az agyamban a fogaskerekek, azonban ennyi agysejtpusztítás után főleg ilyen hamar elég nehezen megy. Mire kezd derengeni valami, ő kezével megsimogatja arcomat, agyamban közben világosság gyullad, megint jól megcsináltam, hogy sikerült a tőzsdeigazgató lányával elszórakozni és ki tudja, hogy mit csinálni. Ajjjjaj, ez gáz, nem kicsit, főleg annak tudatában, hogy apja a cégünkkel valamiféle szerződésben áll és ezért elég sokat megfordul minálunk. S tudniillik, igen szigorú ember. Finoman szólva. Azonban, ha jobban belegondolok, ezért senki sem vonhat felelősségre, elvégre szabad országban élünk, nem? Figyelem, ahogyan hajammal játszadozik, s váltunk egy búcsúcsókot. valamiért ez olyan édes. Akarom, még-még-még, eszem azonban megint erősebbnek bizonyul, lágyan eltolom magamtól, magam sem tudom, hogy honnét vettem hozzá az erőt. S kezeimet a vállaira csúsztatom. Halkan, suttogva beszélek hozzá.

- Talán nem ez a legmegfelelőbb pillanat. Bármilyen nehéz is ezt most kimondani.

- Igen, igazad van. – Határozottan csendülnek fel szavai, de szemében látom a csalódottságot felcsillanni.

- Nem lenne szerencsés, ha a szüleid meglátnának.

- Igen…nem igazán kedvelnek téged.

- Nem túl meglepő, mint ahogy valószínűleg az összes korombéli fiút, aki a közeledben van.

- De ha megismernek, lehet hogy…

- Anna, ne légy ilyen naiv, neked ezt jobban kellene tudnod.

- Az ember még azért reménykedik, hátha nem jól látja és nem kell hozzámennie valakihez aki iránt a legkevesebb érzelmet sem táplálja, csupán érdekek miatt. – Érzelmei a felszínre törnek, gyorsan és ingerülten beszél. Látom rajta, hogy ez az egész szinte folytogatja, nem tud előle menekülni. Szaporán veszi a levegőt, eddigi elegáns, lágy hangtónusa megváltozik, emelkedett és dühös lesz. – Ezzel az erővel választhattak volna akár kit, bárki mást. Miért pont Joe-t kellett? Miért? – Szinte kétségbeesetten néz rám, s kezdem nyomorultul érezni magam, hogy itt van előttem ez a lány, akinek az egész életét már előre eltervezték a szülei és így is kell majd leélnie azt. Egy olyan ember mellett, akitől undorodik. Hozzá képest szabadnak érzem magam. – Miért pont ő? Miért nem más? Bárki más? Akkor miért nem már te? – A teljes kétségbeesés uralkodik el rajta, hagyom hogy fejét a vállamra hajtsa és ott sírja ki magát. Könnyeit feláztatja ingem anyaga, de úgy érzem minden egyes csepp, méreg ami szívembe hatol. Hogyan tehet ilyet bárki? Főleg a szülei? Komolyan, mintha a középkorban lennénk. Lassan megnyugszik, ahogy a hátát simogatom, szavaim megtörik a szoba csendjét.

- Tudod, hogy azt nem lehet. Ráadásul, nem is kedvelnek.

- Miért nem? Még téged is jobban ismerlek és kedvellek mint őt!

- Jó, leszek optimista és ezt bóknak veszem. – Látom, hogy erre elmosolyodik, s valamiféle jó érzés fog el, hogy sikerült egy kicsit felderíteni. – A szüleink szerződésében, külön záradékban kötötték ki, hogy a gyerekek egymás anyagis és hatalmi érdekek vezette házassági terveinek végrehajtásához tabuk.

- Mindig csak a pénz és az érdekek. És ha lenne valami köztünk? Akkor is szétválasztanának, erővel akár? Hiába látnák, hogy szenvedünk? – A kérdése nagyon megérint.

- Részemről, apámat ismerve, tudom a választ, s tudom, hogy te is. – Szomorú fintorra húzódik a szája, s megemelem fejét, hogy egyenesen a szemembe nézhessen, mert fontos, amit mondani akarok neki.

- Anna, figyelj rám. Sosem kell ebbe csak úgy belemenned, nem kényszeríthetnek bele, mert az oltárnál úgyis neked kell kimondani az igent. Ne törődj a következményekkel, mert a te életedről van szó, amit nem irányíthat senki más, csakis te! Bántani, meg nem fognak, azt nem engedem. – Nem tudom, miért mondok ilyet egy olyan lánynak akivel most beszélek életemben először, de valamiért belelopta magát a szívembe és azt akarom, hogy boldog legyen.

- Köszönöm. – Látom, hogy mondani akar még valamit, de torkán akad a szó.

Némán ülünk egymás mellet még pár percig, mire jobban magunkhoz térünk. Ő még küld felém egy hálás mosolyt, s kiszáll az autóból. S lassan eltűnik a ködben, mintha nem is lett volna soha itt. Azonban lelkembe égett, s úgy érzem bennem is felébresztett valamit. Bízom benne, hogy suliban hamarosan látjuk egymást. Vigyázz magadra Anna. S légy határozott!

Csókolj meg még egyszer. Érezni akarom ajkaid. Ajkaid hidegek. Nem vagyok már más, mint ami mindig is voltam. Elnehezülnek tagjaim, már nem bírok felállni. Itt ülök a konyha márványpadlóján. A fejem előre csuklik. Valamibe beleütközik, ami megállítja. Ezek szerint van valaki itt velem, de már nem tudom érzékelni, hogy ki. Magába szippant egy örvény és visz magával. Nem látok semmit csak azt, hogy valami fehér, fénylő dolog csillan meg valamerre és egyre közelebb jön, egyre hatalmasabb. S ismét jéghideg ajkainak hűvös szellője borzolja végig testemet, megremegek. Annyira gyönyörű, érezni akarom még csókját. Azonban egy erős fájdalom belenyilall mellkasomba, nem tudom mit teszek, csak azt hogy zuhanok lefelé valamerre, s körbe ölel az a fénylő fehérség. Nem érzem már semmim, nem érzek semmit. A világ lassan megszűnik létezni, majd elnyel a sötét. A következő dolog amit érzékelek, hogy fekszem valahol, s nem tudok megmozogni. Még a kisujjamat sem bírom felemelni, legerősebb próbálkozásaim ellenére sem. Ellazulok és a környezetemre figyelek, majd meghallok egy ismerős hangot, egy angyali hangot. Ekkor megnyugvás tölt el. Nem bírok mozdulni, se beszélni, se látni, de én mindent hallok, amit mondanak nekem. Kómában lennék? Az nem lehet. Nem akarok így feküdni itt. Még nagyon sok dolgom van. El kell végeznem a sulit. Te jó ég! Lehet, hogy egy kicsit tényleg stréber vagyok, ha még ilyenkor is a suli az első gondolatom! Reagálni akarok, de megint magába szippant az a bizonyos sötétség. Mintha repülve lebegnék a semmi nyugalmának gyémánttengerében, ahol csilingelő madárkák és tarka szárnyú lepkék dongnak. Annyira nyugodt itt minden, teljesen ellazít és már szinte nem is emlékszem arra, hogy nekem feladatom is lenne. Teljes mértékben elandalít a harmónia békés szava. Majd hirtelen beugrik! Következőleg amikor reagálok, beszélgetést hallok ismét egy selymes hangot, mintha hozzám beszélne. Összeszedem magam, majd minden erőmet beleadva, kinyitom szemeimet. Először nem látok semmit, minden homályos, de lassan tisztul a kép. A környezetem zajai is értelmet nyernek. A foltok lassan emberek és tárgyak körvonalait veszik fel, amik még mozognak, cikáznak, de lassulnak. A fehérség, ami körbevesz is kitisztul és meglátom bátyámat. Szólni akarok hozzá, de hangom nagyon bizonytalanul, erőtlenül csendül fel a zajos szobában.

– Shine…mi ez? – Nézek körbe, s nagyon meglepődök, mikor felfogom, hogy hol is vagyok tulajdonképpen. – Ez…ez…nem lehet.

– Kórházban vagy.

– Miért?

– Nem emlékszel? – S ha jól látom, a döbbenettől kikerekednek szemei. – Megmérgeztek. – Nem, nem emlékszem, de ezt inkább nem említem meg. Annyi kérdésem lenne, de nem tehetem fel most az összeset. Még nem vagyok elég erős hozzá. Hangja azonban olyan megnyugtatóan szól, halk és simogató s azt sugallja, hogy minden rendben lesz. Erről jut eszembe.

– Hol van?

– Kicsoda? – S ha lehet, most még döbbentebben néz rám.

– Hát ő, annyira gyönyörű…- Nem szól, látom, nem érti, hogy miről beszélek, ezért folytatom. – Megcsókolt, az előbb – Az ő értetlen nézésére, én valószínűleg egy még értetlenebb pillantással válaszolok.

– Sajnálom, de már egy hete élet és halál között lebegsz. Az állapotod csak most kezd stabilizálódni, nem találkozhattál senkivel.

– Akkor már gondolom, hogy ki lehetett ő, pedig annyira gyönyörű volt…- Elmélázok és gondolataimba merülök. Jó ideje hallgathattam, mert egyszer csak fürkésző szemeivel találkozom. Nagyon megviselt az arca. Gyönyörű, világító kék szemei körül, mély karikák ülnek. Hófehér bőre betegesen sápadt.

– Pihenj le, nagyon fáradt vagy.

– Nem vagyok. – S mosolyog.

– Nem igaz. – Azonban nincs bennem indulat, hihetetlen béke és megnyugvás tölt most el. Hangom lágy.

– Nem számít.

– De igen.

– Most már jól vagyok, hidd el. – S a szemében ekkor megcsillan valami, amiből tudom, igazat beszél. Nem kell magyaráznom, ő sem teszi. Mégis megértjük egymást, már pillantásokból is tudjuk, mire gondol a másik.

 

Sokáig voltam kórházban és nem emlékszem még most sem semmi konkrét dologra, csupán egy árnyra. Egy gyönyörű vörös ajkú szépségre, aki hideg csókjával elvarázsolt. Mint valami angyal, egy áttetsző leplet borított elmémre, ami egy csapásra megszűnt létezni. Nem tudom ki volt, nem tudom mit akart. Egy dolgot tudok biztosan vele kapcsolatban csak azt, hogy nem ember volt.

A kórházban sajnos még elég sok időt kellett töltenem, szóval hihetetlenül boldog voltam, mikor végre hazaengedtek. Otthon, édes otthon. Anyám természetesen rám se nézett, de már megszoktam tőle. A kórházban sem volt bent nálam egyszer sem. S az lepett volna meg, ha bejön. Azért legalább egyszer csak az illem vagy a látszat kedvéért, hogy nem arról cikkezzen minden újság, hogy nem törődik velem. Habár…őt úgysem érdekli, akkor meg miket. Miután ilyen jól elbeszélgettem magammal egy hevesen előttem hadonászó Lee-vel találkozom. Mióta van ő itt? Nekem beszél? Ja, hogy elbambultam, ok.

 

– Shane! Itt vagy? – Nem tudom hányszor kérdezhette már meg.

– Mi van?

– Végre reagálsz! Már azt hittem, hogy valamit nem jól raktak össze a kórházban.

– Hogy?

– Itt beszélek, kiabálok és integetek neked vagy negyed órája, de te csak nem reagáltál semmit. – Hmm… ennyire elbambultam volna…. hmm…

– Nem.

– Egyre gyanúsabb vagy te nekem – Szinte végigmér azokkal a vesébe látó szemeivel, mintha olvasni akarna bennem, inkább ne akarj…- Akkor gyere.

– Hova?

– Az előbb mondtam el, figyelj már légy szíves néha rám. – Nem ingerülten mondja, de érződik, hogy komolyan gondolja, s érdemes komolyan is venni.

– Tudod, hogy én mindig…

– Elég lesz, mert rád szakad a mennyezet.

– Ha-Ha-Ha…marha vicces vagy. Hova is kell mennem?

– Elég lesz! – Lee nem szokott ideges lenni, de érzékelteti, ha viselkedésemmel átlépem a tisztesség határait. Pillantásából most pont ezt tudom kiolvasni. Nem kell szólnia, tudom.

– Shine? – Kérdésemre meglepődik, nem ezt várta most, de hamar rendezi vonásait. – Elment egy megbeszélésre.

– Értem. – Lee ekkor megáll, felém fordul, fürkésző szemei elől most sem tudok menekülni, szinte érzem ahogy a gondolataimban olvas, majd egy pillanat múlva mintha mi sem történt volna továbbhalad.

– Elég későn érkezik csak meg. Meglehetősen elhúzódik.

– De jó! – Mondom kicsit ingerültebben, mint vártam volna. Mi a szösz? Ezen én is meglepődök.

– Apád akar veled beszélni.

– Mi?

– Amiért kerestelek…tudod – Igen, szinte látom, ahogy mosolyog. Nem felejtettem el.

– Mit akarhat? Meg egyébként sem túlzottan érdekel most.

– Jaj Shane, nem akar ő rosszat neked csak…

– Tudom én is – Tudom illetlenség, de közbevágok pedig ő csak valami nyugtatónak szánt dolgot akar mondani csak…

– Shine jól van, ha miatta aggódsz.

– Én nem aggódom – Szívom fel magam, mégis miféle beszéd ez. Nem aggódok én a bátyámért.

– Értelek – De mosolyog!

– Most mi van? – Kicsit felkapom már a vizet.

– Ezt most kinek akarod bebizonyítani? Nekem vagy önmagadnak? – Huhog…ez talált. Egy hideg fuvallat végigcikáz a gerincoszlopomon, ledermedek. Talán mégis igaza van és aggódom azért a lököttért, de miért? Talán mert ő mindig ott van nekem, ha szükségem van rá. Fordítva viszont ez nem mondható el…Ezt azonban senkinek a világ összes kincséért sem árulnám el. Még a végén azt fogják hinni, hogy vannak érzéseim. Nah jó, ezen már én is mosolygok.

– Mikor látod végre be, hogy szükséged van rá?

– Höhh…- Ez értelmes volt, gratulálok magamnak.

– Shane! – Igen és most jön az a bizonyos atyai tanács, amikor kezét a vállamra teszi. – Ő egy nagyon rejtélyes ember. Nem fogja elmondani a gyengeségeit, így senki sem ismerheti teljesen. Még én sem. – Itt elmosolyodik, majd folytatja. – Nem azért nem számol be róla, mert nem tart elég fontosnak hozzá. – Igen? Elég rácsodálkozóan nézhetek rá, egy darabig próbál a szemeivel hatni, majd ismét mesél. – Pontosan azért, mert túl fontos vagy.

– Mi? Én?

– Jaj nem lepődj már ezen meg ennyire. Nyilván való. A testvére vagy! Ugyanaz a test, ugyan az a vér, hasonló lélek. Köztetek egy eltéphetetlen kötelék van, ami átível időt és teret, ami eltörölhetetlen és örökkévaló. Ő nagyon szeret téged, hogy nem veszed észre?! – Igaz, miért? – Ő az aki, naphosszat, reggeltől estig ott ült veled, amikor beteg voltál. Egy percre sem mozdult el az ágyad mellől, csak ha nagyon muszáj volt, viszont akkor is gyorsan végzett.

– Én.

– Ne mondj semmit. Ezeket nem tudhattad. Magától sosem mondta volna el neked, de nekem muszáj volt. Muszáj, mert kezdett már dühíteni, hogy ennyire nem érted meg. Állj talpra és előre nézz! Minden veled van, amire és akire szükséged van. A többi meg ne érdekeljen. Ez lehet, hogy nem olyan sok ember, viszont ők rájuk mindig számíthatsz. S ez a fontos.

 

Ehhez most nem tudok semmit hozzátenni. Teljesen megsemmisített bennem minden kétkedést. A végtére is igaza van! Mit állok itt, mikor annyi teendő vár még rám! Nem lehet minden úgy, ahogy akarjuk, de a jót kell nézni és bizakodóan a jövő felé tekinteni, mert akik számítanak s akiknek én is fontos vagyok, azok úgy is ott lesznek velem. Lee, te biztosan, úgy mint mindig. Charlie, az én jó öreg barátom. Rád is mindig lehet számítani. S végül Shine, az én titokzatos bátyám, aki nem tűnik fel túl gyakran, de akkor mindig ott van, ha valami bajom van. Köszönöm nektek, azt hiszem, most esett le. Nem olyan későn, ugye?

Shine:

Remegő kézzel olvastam végig levelét. Hirtelen az jut eszembe, hogy mit tettem rosszul, hogy mit rontottam el, de gondolataim valahogyan nem tudnak a teljesség erejével áramolni. Azonban egy valamit tudok, nem fogom elveszíteni. A levelet zsebre rakva rohanok ki a szobám ajtaján. Nem figyelek, csak megyek előre, nem érdekel semmi. Érzéseim egy felkorbácsolt folyó hömpölygő hullámaiként söpörnek végig rajtam. Hogyan érthetett ennyire félre? Csak ez a kérdés cikázik, a fejemben miközben az utcákat rovom.  Későn érek haza. Ha ennyire nem akarja, hogy megtaláljam, vajon helyes, hogy keresem? Ilyen s efféle gondolatok cikáznak végig a fejemben. Leülök egy székre, kezeimet a térdemen megtámasztom, s összekulcsolt kézfejeimen megtámasztom az államat. Gondolkozok, gondolkozok az életemről a múltamról, s a jövőmről.  Vajon miért ment el? Vajon látom még valaha? Vajon akarja, hogy megtaláljam? Még soha életemben nem éreztem magam ennyire tanácstalannak. Annyira furcsa, mert mindig én vagyok az, aki másoknak segít. Mindig én vagyok maga a racionalitás és most itt ülök, nem tudom mit tegyek egy érzés miatt. Ez mennyire racionális? Normális? Még sosem éreztem ilyet… Merengésemből egy, a vállamra nehezedő kéz szakít ki.

-Fiam – Apám egy sóhaj kíséretében helyet foglal mellettem. – Van valami hír?

- Nincs, de te honnét tudsz róla? Ja, tényleg. Nem érdekes.

- Nem akarlak ilyennek látni, de szerintem ha csak így elment, nem is szeret téged igazán. Nem szoktam ideges lenni, apám feltételezése mégis felháborít, de ez beszédstílsomban nem érzékelhető.

- Ezt mire alapozod? A hirtelen eltűnésére vagy a félénkségére?

- Tulajdonképpen mind a kettő. – Ezt nem gondoltam volna apámról, hogy ennyire felszínes is tud lenni. A felismerés, mint egy villám, hirtelen átcikázik a gerincoszlopom. Régen tapasztaltam ennyi érzést egyszerre.

- Ez nem elég. – Lassan beszélek, hangom nyugodt. –

- Engedd el őt

- Nem

- Miért nem?

- Mert nem ezt akarja.

- Shine – Apám egy sóhaj után folytatja ismét. – Ne akard megtalálni, ha nem akarja. Meg van rá az oka, ne akard megtalálni, ha nem akar látni. Tudom, szeretnél találni valakit magad mellé, de ne akard őt magad mellé láncolni.

Ezen elgondolkoztam. Vajon az én agyamat vakította el teljesen a rózsaszín köd, hogy ezt nem vettem észre vagy apa van hatalmas tévedésben. Ő nem szokott tévedni, de most igenis téved, mégpedig nagyon.

-Apa, láthatóan nem vagy tisztában a helyzettel, s én most nem szeretnék magyarázkodni, így csak annyit mondok, hogy nincs igazad és nem adom fel.

Szögezem le véleményemet, s el is hagyom a helységet, hogy véget vessünk ennek az értelmetlen érzelemborzoló beszélgetésnek. Látom a hitetlenség, a csodálkozás szellőit átfutni arca szegélyein. Sajnálom, hogy kétségek között kell hagynom, de semmi értelme ennek tovább. Láthatóan nem lehet meggyőzni. Érdekes, mert nem érzek haragot, felháborodást, sőt még egy kis dühöt sem. Teljesen más az, ami bennem van. Inkább úgy lehet leírni, mintha egy éles késsel felvágnák a mellkasom, szétfeszítenék a bordámit s benyúlnának egyenesen a szívemhez. Megfognák, összefacsarnák, s ki akarnák szakítani a helyéről. Azonban nem engedem, hogy érzelmeim elhatalmasodjanak rajtam. Veszek egy mély levegőt s érzem, ahogy pulzusom kitörni vágyó rab módjára kalapáló heves ritmusa lassul. Légzésem rendeződik, s már a gyomromban sem érezem ezt a feszítő rézést. Hihetetlen, még most is úgy viselkedem, mint egy katona. Ha a helyzet komolysága nyugalmat követel, akkor bármilyen helyzetben képes vagyok ezt teljesíteni. Talán túl robotikus…nem hiszem. Ha elvesztem a fejem, nem jutok semmi értékelhető eredményre. Jót tenne egy kis séta, ezért kimegyek a kertbe. A gyönyörű színekben pompázó virágok, a csodás üde környezet mindig lenyűgöz. Olyan ez a hely itt, mint korunk betondzsungelének utolsó virágzó paradicsoma. Az elkövetkező napokban sokat kerestem, sokat gondolkodtam. Azonban álmaimban sem gondoltam volna, hogy így fogok ráakadni. Az arénában sétálgatva egy koncert kellős közepén találtam magam. Elég távol álltam, de megéreztem, hallottam a hangját a színpadról hófehér galamb módjára szárnyalni. Mintha egyenes hozzám szólt volna, megérintett belül, mélyen. Közelebb sétáltam, s így lassan kibontakozott előttem sziluettje. Ott ált a színpadon, s olyan volt, mint egy angyal. Angyal, aki hozzám szól selyemhangjának édes fonalát nyakam köré tekerve, s szinte húzva engem felé. Biztos léptekkel indulok meg felé, nem érdekel, hogy egy koncert kellős közepén vagyok. Áttörök a tömegen, aki elém jön, mind kikerül. Elég ijesztően nézhetek eszerint ki, habár ebben a percben ez az, ami a legkevésbé izgat. Az első sor végén megállok. Várok egy pillanatot.

 

 

Aaliyah:

Éneklés közben, egyszer csak furcsa érzésem támad. Megérzem a jelenlétét. Érzem, hogy itt van. Tekintetem a színpad előtt hömpölygő tömegre siklik. Teljesen lehetetlen feladatnak tűnik, hogy kiszúrjam őt. Az is lehet, hogy csak képzelődöm. Ismét teljes figyelmemet az éneklésbe koncentrálom, ám ekkor megint támad egy furcsa érzésem. Most már biztos, itt van és engem figyel. Érzem tekintetét magamon. Azok a szemek, ha egyszer rabul ejtenek, nem engednek el soha többé. Kísértenek, megtalálnak bárhol vagy. Ohh…Shine kísérts engem!  Kérlek, add hogy legyen igazam! Tudom, ezzel ellentmondok magamnak, de nem érdekel. S egyszer csak, mint derült égből a villámcsapást, szívem kihagy egy ütemet. Testem lemerevedik, szinte levegőt is elfelejtek venni. Meglátom őt, ott áll teljes valójában. Tekintetem arcába vezetem, s ahogy belenézek tengerkék szemeibe elvesztem. Fenébe is az aggályaimmal! Nem érdekel semmi, csakis te. Érezni akarlak, forró leheltedet végigszántani ajakimon. Selymes hajad csiklandozni a nyakamat. Most jöttem rá Shine hogy, én téged akarlak és nem érdekel ha az egész világgal kell szembeszállnom érted!

 

Shine:

Látom szemében fellobbanni a vágyat, s nekem ez pont elég. Átugrom a kordont, látom, hogy a biztonságiak megindulnak felém, de ahogy felismernek, tovább engednek. Az ismertség néha jól jön. Felmegyek a színpadon vezető lépcsőn, egyenesen hozzá. Ő megfordul, én átölelem, majd arcát két tenyeremmel közrefogom. Ő már abbahagyta az éneklést és szemében megmagyarázhatatlan túlvilági csillogással néz engem.

-Aaliyah, én galambom hát felém repültél, de miért menekültél a vágyaid elől?

- Én annyira sajnálom – Könnyei kicsordulnak – Annyi bajt okoztam ezzel neked.

- Te sosem okozol nekem bajt – Mondom neki mélyen a szemébe nézve – Itt vagyok, együtt vagyunk, s csak ez a fontos.

. De,…- Magyarázkodna, azonban én mutatóujjamat a szájára teszem, jelezve, hogy ne tegye.

-Itt vagyunk egymásnak és jegyezd meg, ha egy hadsereggel akarnának elválasztani tőled, én akkor is utánad mennék, a világ végére is. Nem érdekel mennyire messze vagy, megérezlek a szívemben. A szívem visz feléd.

- Mi össze tartozunk és nem érdekel ki akar elválasztani tőled, én megküzdök vele. – Annyira hihetetlen, hogy itt van. Szorosan tartom a kezeimmel, érzem elszédülne ha nem tenném. Nem látok mást, csak gyönyörű arcát, mely álmaimban is mindig elkísért. – Sajnálom, hogy ennyire buta voltam.

-Ne félj a vágyaidtól és ne vesd alá őket mások igényeinek. Te is ugyan olyan jogokkal rendelkezel, ugyan úgy küzdhetsz az álmaidért. Sose add fel őket mások miatt, legyen az a legjobb barátod is. – Látom, szavaim meglepettséget váltanak ki belőle, de így igaz. Ő megteheti, ő az én törött szárnyú angyalom, akit most már csak boldogság érhet. S én mindent meg fogok tenni, hogy ő mindig boldog legyen.  – Neked boldognak kell lenned és ígérem az is leszel.

- Shine, nem is tudom mit mondjak, én nem is érdemellek meg téged.

-SShh, ne is folytasd ez így nem igaz. Te minden jót megérdemelsz ezen a földön, s ha kell én még a csillagot is lehozom neked az égről, csak egyetlen szavadba kerül.

 

 

 

Aaliyah

Csillogó szemeiben megállíthatatlan lavinaként hömpölyög a szenvedély. Teljesen magával ragad. Annyira szép, amikor szenvedélyesen, csillogó szemekkel beszél valamiről. Tudom, most már, lehet, hogy önző vagyok, de akkor is ő csakis az enyém lehet. Ez a világ gyönyörűsége, amit nem érdemelek meg, amihez nem vagyok méltó. Ha így is van, kell nekem, s sosem engedem el ölelő karjaim közül. Csak akkor, ha ő maga akar elmenni.

-A galamb visszatért az ismerős tájékra, ahol az ő hófehér sirálya rátalált.

-Rögtön utána repült és most már ketten folytatják utukat az élet nagy kék egén.

 

 

Shine:

Isten és több ezer ember előtt egy szenvedélyes csókban forrtunk össze. Nyelveink lágy táncot jártak egymással, szinte az örökkévalóságba repítettek. Hallottam a morajló tömeg ujjongó sikítást, az előttünk lévő hatalmas kivetítőn megjelent a rólunk készített élőkép, ahogy a színpad kellős közepén egymást szorosan ölelve, egymásban elveszve, az örökkévalóságig csókoljuk egymást. Életem legszebb napja. Ilyen érzés boldognak lenni? Amikor úgy érzed, hogy madár vagy, szárnyakat növesztesz és testedből kilépve szárnyalsz a föld felett?! Most sok érzést tapasztaltam meg egyszerre, talán túl sokat is.

-Bárcsak örökké tartana ez a pillanat- Hallom kedvesem lágy hangját. Szinte simogatja füleimet.

-Csakis rajtunk múlik, hogy így lesz-e és már bizonyára te is tudod, ha rajtam múlik…-S felvillantom azt a bizonyos sejtelmes mosolyomat.

Másnap az újságok címlapján az a kép villog, ahogy a színpadon szorosan öleljük egymást csókolózva ezzel a címmel: Úgy tűnik Shine megtalálta a boldogságot. Kívánjuk neki, hogy örökké tartson.

 

Csak álltam ott és néztem az utat. El sem hittem azt, ami történhet. Vártam, hogy utánam jöjjön, hogy megállítson, de nem tette. Sose tette, azután sem. Három év! Három hosszú év! Ez alatt nem találkoztam veled. Veled, akivel a legjobb testvérek voltunk. Akivel mindig mindent megbeszéltünk, aki mindig odafigyelt rám, aki vigyázott a testvérére. Hiányoztál, annyira hiányoztál Shine! Azonban ez három év volt, érted? Három év! Nem tudom elfelejteni, hogy hányszor vártam, hogy bejössz azon az ajtón, hogy kinyitod és legalább mi maradunk jó testvérek, ha egyszer anya már nem szeret engem.
Most itt állsz előttem, az arcod kifejezéstelen, de szemeidben látom a félelmet, a félelmet a reakciómtól. Félsz, hogy mit felelek neked, látom, de senki más, csak én, mert csak én, ismerlek ennyire.
- Szia. – szavaim úgy hatolnak a szívedbe, mint acélpenge az élő húsba. Összerándulsz, szinte észrevétlenül, de nekem feltűnik. Észrevetted szavaim kifejezéstelen határozottságát. – és kérdésedre felelve, igen, nagyon jó volt Egyiptomban. – direkt határozottan, erősen megnyomom a nagyon szót.
- Ennek örülök, látom erősebb vagy és határozottabb – mondod és közben a vállamra tennéd a kezed, de én megakadályozom. Elkapom a kezedet, meglepődöttséget látok végigsuhanni az arcodon tudom, hogy bármikor el tudnád rántani, de nem teszed, te is tudod hogy ennek most itt súlya van. Végig akarsz hallgatni, de azt kívánod, bárcsak nem azt mondanám, amit akarok. Ismerlek.
- Azt hiszed, hogy visszajövök három év múlva és minden ugyan olyan lesz, mint mielőtt elmentem? Ez három év volt! – Ezt már kiabálom, a szorgosan tanult önuralmam egy pillanat alatt szertefoszlik, de most nem tudom irányítani, de te igen. Ugyan olyan higgadta nézel rám mint eddig. – Három éve és egyszer sem jöttél el hozzám! Minden nap vártalak, de te nem jöttél, csak bámultam ki az ablakon, néztelek, hogy mikor jössz, de sosem tűnt fel közeledő sziluetted a vöröslő horizonton. - Annyi ideig nem láttalak, hogy megtanultam nélküled élni – Ezt már nyugodtabb hangnemben folytatom érzem, hogy pár szinte láthatatlan gyémántkönycsepp útjára indul, ahogy rád nézek, felszakadnak a sebek. Nem szabad, hogy gyenge legyek! – Sajnálom, - Ezt már teljesen nyugodt hangnemben mondom, acélönuralmam visszanyerve. - de már semmi nem lesz olyan köztünk, mint régen. Egy igazi testvér nem ilyen.
- Sajnálom, ha úgy érzed csalódást okoztam neked. – Hangod nyugodt, törődő. Hogy lehetsz ilyenkor is ilyen nyugodt? – Azonban nem ezt tettem, s ha majd idővel megismered a körülményeket te is rájössz, majd erre. – Mondod teljesen nyugodtan, s bennem megint forrni kezd a düh, de most megfékezem magam és higgadtan válaszolok.
- Tényleg? Őszintén remélem, tényleg. – Csak ennyit mondok és látom rajtad a teljes csodálkozást kiülni az arcodra. Igen Shine, szükségem van rád, de most nem tudok neked megbocsátani. Ez most más. Lassan haladok el melletted, szinte érzem lélegzetedet.
A szobám változatlan nyugalma mindig pozitívan hat érzékeimre. Megnyugtat, kiszélesíti az elmém, enged gondolkodni. Elmélkedésemből azonban kopogtatás zökkent ki.
- Bújj be!
- Szia!
- Neked is Charlie, de a harmadikon még nem hallották.
- De savanyú vagy.- Mondja, s közben leül a ágyra mellém.-Nem szégyellem, hogy a barátom vagy, baj ez?
- Az én jó öreg barátom.
- A 17 szerintem még nem olyan öreg. Miért lóg úgy az orrod? – Kérdi, s közben felém nyújtja a poharat, amiben nem tudom, hogy mi van. Nem érdekel, felhajtom. Huhhh, jó erős, igen, ez most nagyon jól esett.
- Kösz, ezzel most életet mentettél.
- Tudom, az én receptem, mindig bejön– Vigyorog, de komolyan folytatja. – Beszéltél vele, ugye? – Bólintok, hogy igen.
- Elég kemény menet volt.
- Kemény, istenem, azért ezt nem gondoltam volna, túl sok időt töltöthetett Jerryvel. – Mondja, vagyis inkább röhögi.
 – Hagyjál már a hülyeségeiddel, egyébként meg nem is te lettél volna. – Sóhajtok, ő meg teletölti a poharam, immáron sokadjára.
- Na, de komolyan, ti nagyon jó testvére vagytok, biztosan van valami oka rá.
- Ezt mondta ő is. Azonban én nem tudnék elég nyomós okot találni arra, hogy miért nem látogattam meg három évig a testvéremet, mialatt ő több ezer kilométerre volt tőlem.
- Hát…biztos meg tudja magyarázni. Tudom, utálod,  ha ezt mondom, de Shine egy  titokzatos figura, és a világért sem árulná el a titkait. Az előtt pedig végképp nem fedné fel érzéseit, aki tényleg fontos számára, mert úgy érzi, ez gyengeség. Tudod milyen, nem haragudhatsz rá ezért. Titokzatos, de minden tettének meg van az oka.–Mondja, s ellenkezésnek szánt felhördülésemre hozzáteszi.–Ezt te magad mondtad.

Tudom, s emlékszem rá, de most nem akarom tudomásul venni, látja rajtam ezt ő is. Szinte pillantásokból megértjük egymást, így inkább ezt nem firtatja tovább, és inkább teletölti újra a poharainkat.
Tényleg van magyarázata erre vajon? Arra, a három évre? Az igaz, hogy ő megfejthetetlen, de logikus és megérthető, ha belegondolsz a tetteibe és mérlegeled őket. Azonban én most nem tudom mérlegelni, a dolgokat. Hozzátartozik az igazsághoz az is, hogy nem akarom megérteni.
Az este további részére nem emlékszem, de tudom, hogy valami ilyesmi gondolatokkal szippantott magába az üresség.

 Fáradtan értem haza. a lépcsők csak úgy nyikorogtak a lábam alatt, ahogy rájuk léptem. Mintha ezer éves fájdalomról mesélnének. Lassan közeledem szobám fel, a sötét folyosón, azonban öcsém szobájából fény szűrődik ki. Nem megyek be, csak megállok előtte. Nem akarom megzavarni, csak benézek a nyitva hagyott ajtón. A szobában sötétség uralkodik, csak a nagy ablakon, a kintről beszűrődő fények adtak némi világosságot a szobának, hála a be nem húzott sötétítőnek. Mindenfelé papírok vannak szétszórva. Az ajtóból pont rálátok a velem szemben lévő ablakra és az előtte elhelyezkedő ágyra, amin szintén papírhalom feküdnek, rendezetlenül. Valamint az öcsém ült rajta, nekem pont háttal. Az ágy szélén ül, lábai a földre lógnak, s arcát a kezeibe temeti.
Annyira szomorúnak tűnik, ahogyan ott ül. Elgondolkozott, csak megállt. Furcsa, mert ez nála egyáltalán nem jellemző. Sosem lehet leinteni, egyfolytában beszél, be nem áll a szája. A nap 24 órájából 24 ben pörög, vitázik, rohangál...Most meg, csak így, magába roskadva ü. Mintha beszélne, ez érdekes. Halkan, beljebb lopakodok, mint egy háborúban harcoló katona, csak olyan közelre, hogy halljam mit beszél. 

- Nem félek tőle, hogy elsodor minket egymástól a szél. - Itt elgondolkodok rajta, hogy kiről is beszélhet öcsém, azonban nem kell sokáig várnom, hogy kiderüljön. - A bátyám mindig mellettem áll, segít nekem, igaz néha furcsa sajátos módszerekkel, de ott van és segít, gondol rám. Ez az, amit szeretetnek nevezünk, ugye? Vajon, ha nekem lenne egy öcsém én tudnék így gondoskodni róla és vigyázni rá? Nem vagyok benne biztos, szerintem sokat húznám az agyát és hülye vicceket, tréfákat űznék vele, addig, amíg meg nem unná és nem akarna velem soha többé az életben szóba állni. Ő mindent olyan jól csinál, nem így, mint ahogy én tenném. Még sosem gondolkoztam el rajta, de felelősségteljes dolog bátynak lenni. Habár én mindig ellenséges vagy vele és húzom az agyát, - Nem is gondoltam volna, hogy öcsémnek van egy ilyen oldala is. Egy szelíd és gondolkozó oldala. Nagyon meghat, amit mond. -  de pont, azért mert szeretem. Tudom, hülye módszer és nagyon gyerekes, de Istenem gyerek vagyok. 14 éves! Csak azért vagyok sokszor ellenséges vele, vagy tűnök annak, mert tudom, hogy ő úgysem tud az ilyeneken megharagudni és hogy ő mindig ott van nekem. Más senki, csak ő... - Nem hittem volna, hogy öcsém ennyire logikusan is tud gondolkozni. Úgy látszik, nem ismerem eléggé. Teljesen szíven ütött amiket mondott, hogy őszinte legyek sosem gondoltam volna erre, ezért örülök neki, hogy itt voltam és hallottam. Megpróbálok uralkodni szívem lüktető, heves ritmusán és megnyugodni, mielőtt észrevenné, hogy itt voltam és hallottam. Lassan kihátrálok a szobájából és az enyémbe veszem az utam. Még látom, ahogy lefekszik az ágyára és motyog valamit, azonban azt már tényleg nem hallom, mert távol vagyok. Jó éjt neked öcsi. Szép álmokat. Üzenem neki, így távolodóban is.

 - Nagyon szeretlek Shine, remélem ezt te is tudod. Te vagy a legjobb testvér a világon. - Ahogy a fiatalabb fiú szája megformálja ezeket a szavakat, elhallgat, nem szól többet. Csak egy mély, feltörő ásítás, hagyja el a száját, s aztán már alszik is. Egy álomvilágban folytatja monológját, ahol testvére, anyja, apja és ő, egy teljesen idillikus, tökéletes családot alkotnak, amit semmilyen ellentét nem feszít szét.