koraőszi szonettek

A kései ősz hozott fáradt darab
jaid összeraktam ajkadra le
heltem magam pár félrenyelt falat
nyi félsz hánykolódott torkomban s a sze
 
memben lobbant villás dühöngésem szí
neit szórtam rád lelkedbe és szét
most elfuserált szavam keresi
a nem tudhatjuk mi lesz holnap pénzé
 
hes horizontjait itt ezen az ol
dalon bennem a csend összehúzó
dik s elcsúszik a hiába válaszon
 
tágulás zsugorodás a zűrzavar
ban hányszor utána életzúzó
dás kiutált szerelmet fed az avar
 

Még hányszor írhatlak újra? Nem is tudom.
Tükrömben megtalálsz, és akkor téged én,
arcvonalad ívét karcolod úgy belém,
hogy jégforrót reszket át minden póruson...
 
Csendcsobogás buggyan és benned visszhangzik,
éjkövekre írlak, földi vizek mélyén,
-habjaidat félem partok zord szegélyén-
könnyeimből égig nő fel a sztalagmit...
 
Barlanggá ért éjek éveiben járok,
rózsás pirkadatom oly elérhetetlen...
Varázslat kellene, hiányzik a ketten,
s belepi a minket szürkén ködlő hályog.
 
Újraírom magam bolond álmodónak,
él a ma, de hozzánk hűtlen lesz a holnap...

Születnek csapzottra és kinőnek minket
vágyaink. Úgy fonnak körbe, mint a pára,
mely életre szomjas. Szórjuk kincseinket
méltatlanul, borult évek hajnalára...
 
A hűs csend függönyén át nem szűrődik be
a távol. Felissza szavaid az este
és a naplemente éle ereimbe
fakul feketén, más dobbanást keresve.
 
Mégis téged tartlak. Lélek-folyómra híd
íródik, faragott kövek a csontjaid.
Pillérek vonala ma ölelni tanít,
vér-indákra bimbók nőnek ki, s ágaik.
 
Amíg mozaikként széthull a szerelmem,
addig egyedül vagy színesedve bennem...

Elnyel mindent a köd. Tudom, hogy nem örök

Értéktelen, hamis kavicsok a szívek: