Partfal

Hamuba írom a nevét
hamuba
had kapja fel a szél
sodorja
szórja szét
s míg kavarog
hullik és remeg
had lássák könyörtelen
élet istenek
volt valaki
valaki
ki hamuba lehelt
életet
s az életből
újra
arcomra hull
hamva

tünt idők
láva szerelmét
égető
perzselő
tűzfolyó

szemembe csap
a szél
keserű füstje
bőrömhöz ér
éget
forró hamu,
vörös romboló
hömpölygő áradat
elégetted a
megváltó álmokat.

Szemed szemem fényét régen issza
ringató álom sodor hozzám
tépett éjek tisztán, bűnösen
parázsos forrón,
didergő hűvösen

minden mi történik
vágyad tékozló tüzében-
lehetne élet

bekopognál- képzelem,

s tükörbe nézek

boldog perceket idézek,
arcomra
már rég ráfagyott a félelem

tükröm cserepe
telet mutat

tükröm maradéka
nyers, pozsgás, friss tavaszt

tükröm fénye
gyönyörtől édes, vad nyarat
hasgató ölelést

tükröm éle
szomorú őszi temetést

Fordult a föld, de hányszor

fordult a lét, s Te játszol

céltalan életem
végtelen állomására
meg sose érkezem

Tudom többé nem jössz vissza
könnyem már föld be sem issza
sírni nem lehet
torkomba szorítom
a képtelen képeket.

 /Ihlet- Váradi roma café azonos című dala/

2010.03.19.

Mióta elmentél torlódnak bennem a szavak
Áldjalak, vagy megátkozzalak.

Megátkozlak ne menekülj, maradj
szétzilált éjszakákban emlékek sápadjanak.
Tested minden zsigerében tompuljon el az érzés.
Kopjanak el a szavak, múljon el a  kísértés
hangom halkuljon, szíved forduljon el.
Az élet megy tovább Te mást ölelj!
Illatom, könnyem, s képen a kereszt
mi még hozzám köt, nálam tartogat
megtartott életedben unottá avuljanak.
Hasítson beléd a döbbenet mámorodban mit is keresek.
Térítsen el a régi vágy, hullasd el testedet
a megszokás forgatagában.
Felejts el, ne szeress, ne keress!


Megáldalak mégis, emlék volt az egész,
a zuhanás, a szédülés.
Nem is emlék, káprázat, talány,
hogy ölelkeztünk egy őszi délután.
Menj, élj, hidd, hogy egy furcsa fergeteg
futott át az életed felett.
Nem fáj, hisz nincs minek fájnia,
eltemeti az idő lavina.
Nincs seb, és nincs takargatás,
nincs szégyen, hazugság, hallgatás.
Nem került meg mi régen elveszett,
kutató kezed semmit kereset,
szíved zuhatagának megkopott képeit.
Tavasznak őszre szétmálló lépteit.
A múltat ezer új redővel fedi el a sejtelem
álom volt, álom, hogy találkoztál velem.

/2003. november/