Manómese Ősz Szakállról

Paga•  2016. november 8. 23:06



 

Az öreg erdei manó története (Marci fiam meséje)

 

Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, ott ahol a kurta farkú kismalac túr, de még azon is túl, volt egy szép nagy hegy. Annak a magas hegynek a tetején, egy sziklába vájt barlangban, volt egy kicsike ágyikó. Abban az ágyban szundikált egy icike-picike öreg manó, és ezt a manót úgy hívták, hogy Ősz Szakáll.

 

Mit gondoltok, miért hívták Ősz Szakállnak?  Hát azért, mert már nagyon ősz volt a szakálla, de nem csak azért, hanem azért is, mert ő egész évben alszik, kivéve ősszel. Amikor az ősz első napján felébred, pár óráig nyújtózkodik, utána belebújik jetiszőrös kabátjába, és elindul a hegy lábához: mindenféle magvakat, gombákat és különféle apró táplálékokat gyűjtögetni. Bizony neki az ősz végére sokat kell ennie, mert ha a háromnegyed éves alvás közben éhes lesz, akkor felébred, és megborul az időérzéke. Nagyon fáradt lesz, és nem lesz ereje táplálékot gyűjteni magának.

 

   Egyik nap egy nagy vihar kerekedett, az összes fáról lefújta a száraz leveleket, amelyek teljesen beborították azt a keskeny ösvényt, ahol le szokott bandukolni. Amikor másnap elindult, nem találta meg a megszokott ösvényt, ezért egy másik úton indult el lefelé. Ment, mendegélt, kezdett esteledni, de még mindig nem ért le a hegy aljára. Nagyon megijedt, hogy eltévedt.

 

   Egyszer csak valami pislákoló fényt látott a sűrű erdő fái közt. El is indult arrafelé. Nemsokára kiért egy kis tisztásra, ahol állt egy ütött-kopott, nádfedeles házikó, ennek az ablakából világított ki egy gyertya.  Odament a házikó ajtaja elé, és bekopogott.  Ahogy kinyílt az ajtó, a manó illedelmesen köszönt:

-      - Jó napot, öreganyám! – mert látta, hogy valami idős, ráncos asszonyféle nyitott ajtót.

-     -  Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, különben már rég csúf varangyos békává varázsoltalak volna – mondta az öreg boszorkány, majd folytatta:

-     És te hogy kerülsz ide, ahol a madár se jár?

-          - Én csak élelmet indultam el keresni, de a sűrű erdőben nagyon eltévedtem, és ide keveredtem. Kedves öreganyó, meg tudod-e mondani, hogyan jutok le a hegy aljába, ahol azok a finom csipkebogyók teremnek?

-    -  Kedves öregapó, látom, már nagyon fáradt vagy. Kerülj beljebb, adok szállást éjszakára, és majd reggel elmondom neked, hogyan találsz oda.

 

Így is lett. A boszorkány megvendégelte az öreg manót finom vacsorával, aztán megágyazott neki a kemencepadkán. Adott neki egy nagy párnát és takarót is. Azután mindketten aludni tértek.

Kora reggel felkeltek, és az öreganyó elmondta az útvonalat, majd adott egy varázsbotot a manónak, hogy át tudjon gázolni a varázsfolyón, ami egy nagy akadály lesz útközben. Emellé adott egy üres kancsót is neki, hogy a segítségért (és a botért) cserébe merítsen neki vizet a varázsfolyóból, mert attól meg szokott fiatalodni. Csak ő már öreg, és nem bírna egyedül lemenni.

 

Így is tett az öreg manó: átgázolt a bot segítségével a varázsfolyón, megtalálta szép csipkebokrokat, ahol teletömte a zsákját finomabbnál finomabb csemegével, majd visszafelé telemerítette a kancsót a varázsfolyóban. Bekopogott az ütött-kopott kis házba, és odaadta a boszorkánynak a kancsó vizet, és a varázsbotot is. A boszorkány visszaadta neki a botot, hogy tartsa meg, hátha megint eltéved, és nem fog tudni átmenni a folyón. Az öreg manó megköszönte, és - a varázsbot segítségével - hipp-hopp, gyorsan otthon termett a meleg kis barlangjában. Jól belakmározott a finom eleségből, csipkebogyókból, majd összekucorodott a kicsi ágyikójában, és jóízűen elaludt.

 

Ha a manó el nem aludt volna, az én mesém is tovább tartott volna. Itt a vége, fuss el véle!

2016. október 23.

 

Ebből a történetből írtam a "Manómese Ősz Szakállról" című verset, amely hamarosan meg fog jelenni a verseim között.

 

 


2 hozzászólás


Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Ametist2016. november 10. 06:38

Jó kis mese, örömmel olvastam :)