Pacsirta97 blogja

„Szája arra a féloldalas huncut mosolyra húzódott, amit annyira imádtam, hogy kis híján elállt tőle a lélegzetem.”

Igen. Most kezdem csak megérteni, hogy milyen érzés valakiért megőrülni. Talán felesleges kör, talán nem. Talán nem hiába van minden egyes tett, és szó. Talán majd arra is rájön egyszer, hogy odaadnám érte az életem, ha lenne rá alkalom.
Az emberek ez miatt bolondnak hihetnek. Miért lenne értelme egy olyan srácnak odaadni mindent, aki lehet, hogy nem is gondol rád…? Én sem tudom; de megtenném. Ha neki jó lenne, megtenném.
Elég különös. Beleszerettem volna? Lehet. Egy éjszaka így fel tudta kavarni azokat az érzéseket, amiket nagy nehezen eltemettem. Azokat is minek…?! Talán jobb lett volna, ha akkor hagyom meg őket olyannak, amilyenek… Most jobban fáj, hogy nem az enyém, mert ha egy órára is, de megtudtam, milyen lenne vele. Ez az a pont, mikor beleőrülök a hiányába, és legszívesebben kiordítanám magamból, hogy mit érzek. Csak senki sem értene meg. Senki sem tudná, milyen is valójában ez az érzés. Bizonytalanság, és hatalmas űr. Semmi. Kiüresedett „szobák” ott bent, és az emlékek. Szép emlékek; de fájnak.
Sokan mondták: Ne sírj, hogy vége lett. Mosolyogj, mert megtörtént. Ne sírjak? Az a baj, hogy nem is tudok… Mosolyogjak, mert megtörtént? Szintén. Hiszen csak nekem voltak szépek. Kár érte. Azért… mégsem bántam meg egy percet sem.
Ebből a kínlódásból érzem, hogy még igenis élek. Nagyon is.

2011.12.11. vasárnap 1:47 

Egy iskolába jártam azzal a fiúval, aki már jó pár éve tetszett. Örültem, mert minden nap láthattam, de nem tudtam, hogy én is tetszem e neki. Amikor ránéztem, ő is mindig nézett, de nem tudtam, hogy miért? 
Ezen a nyáron egy táborban voltunk, és ott összehaverkodtunk még más srácokkal és lányokkal, akikkel aztán folyamatosan együtt voltunk. Persze ebben a társaságban ott volt ő is. Sokat beszélgettünk, és mivel egy párszor kihúztuk a gyufát a táboros szervezőkkel, úgy volt, hogy haza megyünk másnap, így elhatároztam, hogy megmondom neki, hogy mit érzek. Először az ott megismert barátnőmtől tudta meg, hogy tetszik e nekem, és emiatt nekem már sima ügyem volt a továbbiakban. 
Az egyik este kijött, és miután elmentek a többiek, elkezdtem neki mondani, amit gondoltam. Ő persze ugyan olyan zavarban volt, mint én, de ezt nem nagyon akarta kimutatni. A beszélgetésnek hamar vége lett, de a további napokban is úgy viselkedett velem, ahogy az előtt. Mikor haza kellett menni, csak elköszönt, és bánatosan hátra nézett. Ez nekem olyan volt, mintha egy hatalmas kés vágott volna szívembe. 
Azóta nem találkozunk, csak vasárnaponként és nem köszön, csak néz rám, mint azelőtt. Ha ránézek rögtön elkapja a tekintetét, de nem értem, ezalatt mit akar. Nem mondta, hogy ő is szeret, de még azt sem, hogy érdeklem. De akkor miért volt ez az egész? Miért bámult az iskola folyosón?