Nyunika blogja

Érzés egy év távlatában...

Mikor hideg homlokodról kezemmel töröltema gyöngyöző, fájdalomtól éledt izzadcseppeket,

s néztem arcod, a férfit, kit egykor szerettem -

azon gondolkodtam : miért nem adtunk boldog életet ?

Hová és mikor tűnt el a valamikori lángolás,

a tűz és a remény a szeretetben s a boldogságban ?

Miért égett fel kettőnk között a híd s az álmodás

mikor szűnt meg, s miért nem folytatódott a valóságban ?

Miért hagytuk, hogy vágyaink elhamvadjanak,

s jéghideggé fagyjon kettőnk buja nászágya ?

Miért engedtünk a durva, kegyetlen, zord szavaknak,

hogy általuk eltűnjön mindkettőnk vágyálma ?

Fogtam a kezed...s néztem kopott, élettel teltnek

már nem mondható szemeidet...lepergett előttem ifjúságunk...

De szívembe markoltak ismét a fájdalmas érzések,

mikor bántottál...s mikor egymás ellen fordult haragunk...

Tudom, akkor már te is másképp tetted volna...

visszaforgattad volna az Idő fogaskerekét...

Szemedben láttam a megbánást s hogy szíved átkarolna,

ha meg nem történtté tehetnéd...szívemet megérinthetnéd...

És ültem...figyeltelek...sajnáltalak - de nem szerettelek,

mert az évek során kiégett irántad érzett szerelmem...

Sajgott a lelkem, hogy én fájdalmat, igazat nem érezhetek,

mert elvesztek valakit, akit valamikor nagyon szerettem...

Éreztem fájdalmat - a gyermekem apját veszítem el...

éreztem benned az utolsó kínok gyötrő szenvedését...

Éreztem gyermekem téged megtartani akaró kérését -

de nem éreztem egy szerető NŐ mérhetetlen veszteségét...

S akkor is és azóta is fáj, hogy nem érzem pótolhatatlan

hiányodat...nem érzek űrt magamban, nem vágyom utánad...

S bár sajnálom, hogy fiatal életednek ily hamar vége szakadt -

de most már szeretettel karolva élem a napjaimat.

2011. dec. 15.

Emlékezem...

Ködfátyolban úszó kék íriszed 

sejtelmes kékben játszik a kék

ég felhőgomolyában, s hited 

bennem él, mert nekem adtad a Fényt.

Oly magasban lebeg a lelked,

tőlem távolinak tűnő messzeségben...

De mégis - szívemmel naponta ölellek,

magamba olvasztlak...fájó szeretetben.

Édesanyám! E szót már csak az éteren

kiálthatom hozzád, neked s nem suttoghatom

meghitt estéken, öledbe bújva, s fekhelyeden

lágy puhaságod már nem érzékelem...nem foghatom

kezed, mely az élet erejét adta nekem...

Nem hallom hangod, mi biztatott s vezetett,

nyugtatott s átfogta szeretettel lelkem...

Már a Mennyben van, ki engem igazán szeretett...

Ő már jó helyen van...S tudom, figyel engem...

Az úton botorkáló, tétova lépteim egyengeti...

Ha botlok - felém nyújt egy kapaszkodót, nekem...

mert hogy elbukjak - azt ő soha meg nem engedi!

2011. november 01.

Végső utadra bocsátunk...

Kondul egy harang...lélekkísérő utolsó hang...

Megkondul a szívedben egy utolsó lélekhang...

Kisóhajtottad magadból égő fájdalmadat...

Megkönnyebbült sóhajjal váltottad meg álmaidat.

Kondul a lélekharang...utolsó utadat kíséri...

Megkondul s rezegve lelkedet érinti...

Kisóhajtott vágyaid örökre zenével kíséri...

Megkönnyebbült lelkedet az égbe idézi...

Tedd a lelked a mérleg serpenyőjébe!

Méresd  meg szíved a tisztaság fényében!

De bocsájts meg magadnak, mi is megbocsájtottunk,

Békével, szeretettel telve téged végső útra bocsátunk!

 

2010, november 18 .

Elmentél...

Bevégeztetett...szenvedésednek immár vége szakadt...

végső erőddel immár kerestél és találtál magadnak utat...

Nem volt könnyű itt hagyni keserves, fájó múltadat,

s rátenned az ismeretlen ösvényre megfáradt lábadat...

De végül engedtél a görcsből...kiszabadultál a porhüvelyből,

melletted voltunk s fogtuk kezedet, lelkedet...szeretetből...

Békével engedtünk el, hogy elmehess kínzó életedből,

s immár részesülhess az általad vágyott Örök Szeretetből.

Nehéz volt...neked is...nekünk is, mit éreztél, mi is megéltük...

fájt nézni utolsó napjaid kínját - gyors végét kértük, reméltük...

s minden reggelre ébredve mégis mindig attól féltünk -

mi vár majd ránk, ha hozzád ismét látogatni térünk...

S ma reggelre megtörtént...elmentél utolsó sóhajjal ajkadon...

elindultál az útra, hova egyedül mentél...egy utolsóra, ladikon...

de ezt az utat nem kövezi vágó, éles, kínzó fájdalom -

csak béke, meghittség s a vágyott, örök nyugalom...

Bevégeztetett...bármi fájt - annak immár vége szakadt...

már egy új időben, régi szeretteiddel éled napjaidat...

s ahogy mondtad - fentről majd vigyázol ránk...

remélem, más napok, fénylőbbek virradnak ránk!

 

 

2010. november 14.