Emlékezem...

Emlékezem...

Ködfátyolban úszó kék íriszed 

sejtelmes kékben játszik a kék

ég felhőgomolyában, s hited 

bennem él, mert nekem adtad a Fényt.

Oly magasban lebeg a lelked,

tőlem távolinak tűnő messzeségben...

De mégis - szívemmel naponta ölellek,

magamba olvasztlak...fájó szeretetben.

Édesanyám! E szót már csak az éteren

kiálthatom hozzád, neked s nem suttoghatom

meghitt estéken, öledbe bújva, s fekhelyeden

lágy puhaságod már nem érzékelem...nem foghatom

kezed, mely az élet erejét adta nekem...

Nem hallom hangod, mi biztatott s vezetett,

nyugtatott s átfogta szeretettel lelkem...

Már a Mennyben van, ki engem igazán szeretett...

Ő már jó helyen van...S tudom, figyel engem...

Az úton botorkáló, tétova lépteim egyengeti...

Ha botlok - felém nyújt egy kapaszkodót, nekem...

mert hogy elbukjak - azt ő soha meg nem engedi!

2011. november 01.