Novicius blogja

Ha nem tudnám, hogy ez bűn,

térden állnék eléd,

megfognám két kezed,

s mondanék egy mesét.

Ha tudnám, hogy mit érzel,

nem tölteném estém,

azzal, hogy rád gondolok,

van e még ránk esély.

Van e ennek haszna,

hogy hiába várlak,

a kertkapu előtt, mögött,

képzeletben látlak.

Éjjelente álmodom,

hogy végre együtt vagyunk,

de ott valamiért utálsz,

nem találkozik szavunk.

Elfutsz, otthagysz magamban,

idegenek között,

mintha ismeretlen lennék,

úgy hagysz magad mögött.

Felébredek, felhívlak,

s beszélgetünk percekig,

semmi sem áll közénk,

egy óra is eltelik.

Majd elteszel holnapra,

mint egy mellőzhető játékot,

mintha csak várnék ott,

nem vetve valós árnyékot.

Várom amíg kidobsz,

hogy végre elfeledjelek,

és elfeledhess te is,

de túlságosan szeretlek.

Hogy pedig elengedjelek,

meg kéne utálnod…

Miért nem tudok lemondani?!

Hisz van már neked párod…

Kelt: 2008. november 21.

Látom magam mezőn, s faház árnyékában,

távoli hegyek közt, nem egyedül hárman,

te, meg én, és lányunk, nem egy gonddal ugyan,

de boldogságban tudván, hogy őriz minket uram.

Madárrajok alatt, kora ősszel reggel,

az elsötétült égbolt esőcseppet ejt el,

felébredek reá, és könnyes szemmel látom,

mindez álom, egy toll maradt a barátom.

Kikelek az ágyból, kinézek a tájra,

mi betonból van, s kocsi tömeg járja,

lehunyom a szemem, majd kinyitom újra,

ha abból lesz az álom, mi éppen szívem szúrja.

Kelt: 2008. november 18.