Nole blogja

Csend van. 

Kinnt senki sem motoszkál már, mindenki nyugszik.

De belőlem elő-előtör a mély kétségbeesés, állandó társam.

Mindig velem van, amikor tőled távol vagyok,mert valami előcsalogatja őt a mélyből.

És azt hiszem, ez a valami csakis a féltékenység lehet,hiszen félek,hogy elveszítelek.

Nem tudom ennek mi értelme, nem is látom a jelent, a múltat, a jövőt...csak téged látlak a szemem előtt minden percben, minden pillanatban.

Azt sem tudom, ez most jó- e vagy rossz, nem is érdekel nagyon.

Csak tudni akarom,hogy Te is szeretsz engem, és hogy csak engem akarsz nagyon.

Nem tudom gondolkodni, mert minden dolog a fejemben csak Te körülötted jár.

Zúg a fejem, és zúg a szívem, mégis boldog vagyok ,amiért téged a magamának tudhatlak.

nem akarok magam mellé senkit, csakis téged, csakis most.

Nem holnap, most.

És csak azt tudom, hogy rád vagyom, édesem, de nagyon! 

Könnyeimmel küszködve ülök az ágyamon. 
A kitárt ablak mellett gyönyörűen árad szét a Nap vakító fénye.
Most minden csendben van.
Csak szusszanásom töri meg a csendet. 
Mozdulatlan vagyok, és a szemem is csak egy ponton ragyog.
Gondolatom azonban mindvégig fel-s alá andalog... csak egy fiúra gondolok, aki játszadozik az érzéseimmel. 
Még mindig síri csönd.
Telefon csörgés töri meg az álomba illő tiszta némaságot.
Ő hív.
A fiú. 
A fiú, aki csak játszadozik velem, aki csak barátnak akar engem...
Egy percig sem tétovázok, gondolkodás nélkül fel veszem.

-Ki jössz sétálni? - kérdezi a fiú.
- Nem tehetem...nem tehetjük. Nem játszadozhatunk egymás érzéseivel! Nem lenne helyes, ha végén egyikünk beleszeretne a másikba, hiszen ez a szerelem úgyis csak egyféleképp végződne...
- Mégpedig?
- Szomorúsággal és magánnyal. Te azt mondtad, barátnak kellek neked, de mégsem hagytad sosem, hogy beletörődjek...valamivel mégis mindig a reménykedésbe taszítottál... Nem lehet. Nem jó nekem se, és neked sem. Légy hát boldog!

Hát ennyi volt.
Kimondtam.
Most már valószínűleg hiába várom nap mint nap a telefonhívását, a csörgetését, valószínűleg most már soha többé nem látom ellenállhatatlan mosolyát... 
Remeg az egész testem. 
Most már végképp nem tudom, mit miért csinálok, csak gondolkodás nélkül cselekszem.
Kezembe veszem a fiú fényképét, egy könnycseppem a képre morzsolom, és közben ezt mondom: ,,Hiányozni fogsz nekem, mert én szeretlek, nagyon! 

Sziaztok!

Megint csak egy esszével jövök nektek, olvassátok el!




Magány...

Amikor egyedül vagyok, mindig rám tör egy érzés. 
Mindig félek, hogy örökké magányosan fogom leélni az életemet, egyedül a saját gondolataimmal.
Nem akarom,hogy húsz év múlva magányos üldögéljek egy karosszékben, ruhát kötögetve,a saját kérdéseimre válaszolgatva...
Amikor ezek a gondolatok átfutnak az agyamon, aléltan éledezek, s mintha egy rémálomból kelnék, szinte már-már futok a házból, ki, menedéket keresve a magánytól.
Miközben kifelé igyekszem a házból, nem érzek semmit.
Nem érzem,hogy szinte már futok, nem érzem,hogy a szivem majd kiesik a helyéről, nem érzek semmit... csak szivem halk dübbenéseit hallom a fülemben, mely egyre csak erősödik, s lassam már csak dübbenéseket hallok, melyek között nincsen szünet; beleremeg az egész testem is,mint egy ketyegő bomba, csak azt kérdezem: mikor lesz már vége?
S a bomba egyszer csak elhallgat
Visszatértem az életbe.
Fülemben hallom  a madár csicsergést, szivem halk kopogássá válik.
Olyan halkra, hogy szinte már nem is hallom.
Testem,mint egy rongybaba, tehetetlenül esik össze, úgy érzem, mintha csak ledőltem volna az ágyamba...
...érzem a friss ágynemű illatát, gyengéd takarom körülöleli testemet, egy másodpercre még kinyitom a szemem, és utána elalszom...
...nem hallom már a ketyegő bombát, nem érzem a menekvésre késztető gondolatot, nem érzek semmit már, csak örökre elalszom...

Remélem, nem volt túlságosan is összekutyult, és értettétek a lényeget! :-)
(Várom a kommenteket!)
Üdv, Nole

Hazajössz a munkából. 

Az ajtót magad mögött hangosan becsapod, jelezvén, hogy azonnal menjek oda hozzád és üdvözöljelek.   

És én mindent eldobok a kezem ügyéből, azonnal oda megyek hozzád.

Hisz ez az én dolgom. 

Amint feléd tartok, gyorsan még megvizsgálom az arcodat, látok-e benne valami relytett jelet, hogy tudjam, vajon most milyen kedvvel értél haza.  

Arcod fáradt, kissé borostás, és enyhén kialvatlan.

Ehhez egy saját vers : 

Nem várok csodát

Nem várok én már
Csodát, kedvesem.
Csak egy kis halk reményt tőled szüntelen!
Nem vágyom én már pénzre és sikerre,
Csak egy új életre és a te szívedre!
Nem hiszem, hogy rám talál holnap a szerencse,
Csak hogy talán egyszer még szerethetek.
Nem sírok én ma már szerelmem,
Hiszen sírtam én már tegnap eleget.
Nem vágyom forró kalandra sem már,
Csak egy hűs helyre a szabadba, talán.
Nem hiszem, hogy új életem lesz és felhőtlen,
De remélem, tudod, hogy te leszel a reményem.
Nem akarom, hogy csókolj és szeretkezz velem,
Csakhogy mondd, hogy itt maradsz melettem.
Nem tudom, most mit gondolsz, és hogy érted-e,
De tudd: te voltál a mindenem, s te leszel a végzetem!

 Remélem tetszett nektek! 

Üdv, Nole                                       2008.08.05.