Énke

Mondhatnám, hogy szeretlek. Nem lenne hazugság, de igaz sem volna.

Súghatnék titkokat, ha a szívemet nem ragtapasz és géz csíkok szorítnák a mellkasomba. 

Várhatnálak, ha biztos lehetnék jöttödben és szándékodban. 

Kérhetnék Tőled, ha biztos lehetnék, hogy viszonzásul nem tépsz ki belőlem érzelemdarabokat.

Adhatnék Neked, de talán fölösleges számodra minden csepp szeretetem.

Ölelhetnél, ha hagynám magam, és nem menekülnék mindentől, ami fájhat.

Csókolhatnál, ha Tied lennék, ha mernék szeretni, vagy csak hagynám, hogy szálljak.

Boldog lennék, mert vagy nekem, s én vagyok, hogy Te legyél boldog.

Mondhatnám, hogy szeretlek. Nem lenne hazugság, de oly keveset fejezne ki a szó.

Írhatnám is, amit érzek, de akkor Te is tudnád.

Most csak hagyom, hogy csapongjon a gondolat, a szó, az érzés. Ez jó.

De közben belém mar a féltés. Magamnak meg kellene tartanom az apró darabokat, hogy ne bánthasd.

Aztán rájövök, hogy nem védhetem, hisz már rég Magadénak mondhatsz. Tudattalan is átadtam azokat...

Jól vigyázz! Szeretve neveld az apró szerelemmagokat...

Mind érkeztünk valamiért. Te azért, hogy álmom legyél, Én érted.

Nem érted... 

Kivezettél a magány sötét útvesztőjéből a lényeddel, azzal a ténnyel, hogy VAGY.

Nem is kell több. 

Elég vagy, akár a pesti éjszakában a busz zúgása nyugtatásként: nem vagyok egyedül. Elég ahhoz, hogyha alvásból felriadok, van kire gondolnom. 

Te nem tudod megfogni, Én pedig nem fogalmazom meg...

Mert nem kell több.

Te érzed, Én tudom. 

Aztán, ha majd a busz zúgására ébredek és nem csak gondolok rád, de hozzád is simulhatok...

Akkor értem haza...

Álmomban már láttam!
... azt az arcot.
Füst vette küröl,
mégis mosolygott,
szelíd vonásai öleltek.
Meg is ölhettek...

De nem nézek
már arra
a régen ismert,
fájón nevető arcra.
Fojt és mar a látvány,
menekülök gyáván...

S talán el is futnék,
ha lehetne.
Ha nem kötne súlyos
lélek kötél e testbe.
Mert álmomban magam láttam,
egy ócska, füstös tükörnél álltam...

Nyüszít a szél, ahogy ki-be jár a nyitva maradt ajtón,

nyikorgatja a zárat... Nem vagyunk...

S a hold rám szórja fény könnyeit, mik sajgón

belém marnak: Elhagyunk!

Sok hazugságod közül a Szeretlek! a legszebb,

és belém mar majd végül... Csak kong...

S hiába szól bárki, hogy legyen eszed,

mert neked hiszek... Szavaid füldugók...

S itt állok, csak Én és a szél, akinek nem számít,

hogy elvett valamit... Téged látlak most is!

Voltam, aki voltam, éltem, és szavad, ami ámít

most elringat... Nyitott ajtóm neked tárom most is...

Még meg sem kaptak igazán, de már visszadobtak.
Fáj. A kudarc mindig fáj, de ez valami egészen más, Nem tudnám semmihez sem hasonlítani.
Pedig nem lettem volna rossz gyerek. Ha ezen múlik átugrom a problémás korszakot. Becs-szó! Rajtam igazán ne múljék...
És beteg se lennék, Mindig vigyáznék magamra, hogy minél több napot tölthessünk együtt. Mert ugye a betegség, csak időpazarlás.
A szófogadás is menne, érzem! Tudom, hogy képes vagyok rá!
Nem adnál egy esélyt?
Mama, kérlek!
Vagy, legalább gyengéden csináld...