A Más a metrón...

A metrón álltam, nem messze az ajtótól. Két állomás között félhomályba burkolózott az egész utastér.
Tömve volt a kocsi. Fáradt, megviselt arcok mindenütt. Mellettem egy idős hölgy állt, és rosszallóan nézett két fiatal férfira. Talán mert leakart volna ülni, de senki nem adta át a helyét. De aztán a megállónál sietve leszállt.
Nem értettem a dolgot. Aztán figyelni kezdtem a két ülő alakot.
Az egyik irodai öltözékben volt, zakó, élére vasalt nadrág, míg a másik egyszerű farmerban és dzsekiben. Szorosan egymás mellett ültek, de ez nem volt meglepő abban a tögben. A farmeres srác lábán egy zenelejátszó feküdt, az egyik fülhallgató az ő fülében, a másik pedig a zakós férfiéban, a farmeres lába ütemesen dobolt, talán a zene ütemére. Nem néztek egymásra. A farmeres előre bámult, ki a sötétbe az ablakon át, míg a másik a zenelejátszót figyelte, majd felé nyúlt.
Tekintetem követte a mozdulatát. Egyszerűen csak a következő számra kapcsolt, vagy a hangerőn változtatott, onnan meszíről nem láttam. Aztán észrevettem egy apró érintést. A gombnyomása közben, mintha csak nyugtatólag, végigsimított egyik ujjával a társa lábán.  Annak ütemes mozgása utánna rögtön meg is szünt. Továbbra sem néztek egymásra. Mégis mostmár egyértelműen tudtam, hogy összetartoznak, és értettem a hölgy arckifejezését is.
Nem mindenki veszi észre az összetartozás jeleit, ha okosan rejtik el őket. És egy metrón nem is a másikat figyeljük. A nő talán egy hasonló mozdulatot csíphetett el.
De engem nem botránkoztatott meg, amit láttam. Talán mert olyan őszinte és szeretetteljes mozdulat volt. Vagy mert nem akartak indiszkrétek lenni, és ország-világ elött kiteregetni, hogy szeretik egymást. Nem tudom, hogy szeretetük csak barátság, vagy annál sokkal több, és ez nem is számít. Amit láttam megérintett, a tiszta ártatlanságával. Sosem felejtem el...

Egy kis hallgatni való:
http://www.teasztar.hu/?site=player&karaokeFile=songs/221/20090804_180836747

Ne csak nézz, láss a világban!